Forrás: ÉS

PETŐCZ ANDRÁS

A fekete pap, a parkolóőr

és a guadeloupe-i szomszéd (aki zenetanár)

1.

Vasárnap délelőtt, 11 óra. Elegáns urak, hölgyek, csinosan felöltöztetett gyerekekkel kézen fogva sietnek a kisváros katolikus templomába. A Szent Calixte-székesegyház háromhajós, klasszicista épület, a XVIII. század második felében épült, akkor, amikor még a katolicizmus (illetve janzenizmus) államvallásnak számított Franciaországban. Azt gondolnánk, nagy egy ekkora templom egy olyan kisvárosnak, mint Lambersart. Mégis, ma zsúfolásig megtelt. A sekrestyéből székeket hoznak ki, a hívők egy részét az oltár mögé ültetik, máshol nincs hely. Elsőáldozás lesz, legalább negyven gyerek először veszi magához jelképesen Krisztus testét, a megszentelt ostyát.

Lambersart, a francia kisváros, a maga mintegy harmincezer lakosával közvetlenül a másfél milliós Lille mellett van, a két város összenőtt, a kisebbik már csak a nagyobb egyik kerülete, amit a metró, a busz természetes módon köt össze annak belvárosával. Mégis külön közigazgatási egység, és nagyon gazdag – jól kereső orvosok, ügyvédek lakják, jól menő vállalatok vezetői, tulajdonosai, értelmiségiek, tanárok, újságírók. Lille „Rózsadombja” lehetne, ha lennének a Rózsadombon olyan szecessziós kis kastélyok, amilyenek itt, középkori várakat idéző épületek, apró tornyokkal, színes üvegablakokkal, erkélyekkel, oszlopfőkkel és tümpanonokkal.

Lambersart lakossága konzervatív – a Nicolas Sarkozy vezette UMP (Népi Mozgalom Uniója) a város hetven százalékának a szavazatára számíthat, ami jóval meghaladja az országos átlagot. Maga Lille egyébként, és az általa irányított Nord megye szegénynek számít, ahol az ország számos társadalmi problémája az átlagosnál erősebben jelentkezik, ezért a szélsőséges pártok iránti szimpátia is ebben a megyében a legnagyobb. Itt a szélsőjobbnak és a szélsőbalnak jelentős a bázisa, aminek eredménye, hogy Lille-nek és a megyének a kommunisták által támogatott szocialista vezetése van. Lambersart tehát kivétel konzervatív jobboldali polgármesterével, pártszimpátiájával. Ezért sem meglepő, hogy a megyében egyedül Lambersart lakossága szavazta meg 2005 májusában az Európai Unió alkotmányát, hatvan százalékkal, miközben az országos átlag negyvenöt százalék volt.

Vasárnap délelőtt, katolikus mise Lambersart-ban. A hangulat oldott, mindenkiben az ünnepélyességnek, a jókedvnek egy természetes összhangja van jelen. Szőke, kék szemű kislányok fehér harisnyában, apró, sötét szoknyában, tejfehér bőrű, szeplős, hirtelenvörös kisfiúk – északon vagyunk, ez a terület már Flandria, a lakosság itt valamikor hollandul beszélt. A mellettem ülő vörös hajú kisfiú lehetne ír is, ennyire világosvörös hajat, ilyen szeplős arcot még nem is láttam. A templom egész közönsége ilyen, a sok ember nagyon is egyforma. A miséző főpapot egy fiatalabb pap segíti, hófehér reverendája (rajta a nyakába akasztott nagyméretű kereszt) és hófehér fogsora jól harmonizál arca, kézfeje egészen sötét, már-már fekete színével. A főpap mellett viszi a füstölőt: ő az egyetlen afrikai származású a templomban.

Sok a gyerek az oltár körül, némelyik ül a földön, van olyan is, amelyik rohangál. A főpap elemében van. Mint valami show-műsor sztárja, mikrofonnal a kezében irányítja a ceremóniát, néha egy gyereket az oltár mellé állított pulpitushoz terel, ahol szintén mikrofon van, beszélget vele a vallás és Krisztus jelentőségéről a mindennapi életben, vagy éppen átveszi tőle és megmutatja a híveknek a gyermek erre az alkalomra készített rajzát. Zajlik a mise: a hívek fénymásolatban megkapták az énekek és meditációk szövegét, megfelelő időközönként megszólal az oltár mellett a helyi nyugdíjasok kórusa.

Az énekek után eljön a prédikáció pillanata. Megtudjuk, hogy szeretet, egység, nyugalom: ezek napjaink legfőbb értékei. Kellemes, vasárnap délelőtti közhelyek. A főpap konkrétumot nem említ, csak egyszer. Kimondja azt a rövidítést, amit ma legtöbbet hallani az utcán, a hírekben, amiről kolumnákat írnak az újságokban. Három betű, mindenki tudja, miről van szó. A gyerekek is tudják. „CPE”, mondja a főpap, vagyis „első munkaszerződés”. Annyit mond, hogy „körülöttünk a CPE kapcsán keletkezett zűrzavar”, és hogy „a nyugalom a legfontosabb”.

Nem foglal állást, mégis mintha állást foglalna.

Folytatódnak a közhelyek. Kissé furcsa közhelyek. Krisztus életéről szólva nem említ olyasmit, amit magyar miséken hallani, hogy „a zsidók elfogták Jézust”, hogy „a zsidók Jézus halálát követelték Pilátustól”. A lambersart-i katolikus pap másképp fogalmaz. A sokszínűségről beszél, arról, hogy különbözőségünk tetszik az Úrnak, aki azért küldte le az ő egyetlen zsidó fiát a földre, hogy nyugalmat teremtsen a népek között. – Nem azért küldte az Úr az ő zsidó fiát közénk – mondja másodszor is a katolikus főpap -, hogy ítélkezzen felettünk, hanem hogy békét teremtsen köztünk.

A mise folytatódik.

A nyugdíjasok kórusa és a főpap között természetes az összhang. A prédikáció végén csak egy pillanatra fordul a pap a kórusvezető felé, máris megszólal egy újabb egyházi ének. A kórusvezető ezúttal héberül énekel, és vele az egész gyülekezet, a fénymásolt lapról olvasva: „Hevaynu shalom alaychem, Hevaynu shalom alaychem”, vagyis legyen béke velünk, legyen béke velünk. A héber dal ismert ritmusa, dinamikája a katolikus misén érdekes hangulatot teremt. Ezután jön a szokásos békegesztus, az ismeretlenek közötti kézfogás „Krisztus nevében”.

Aztán felcsendül ismét egy dal. A jobboldali Lambersart-ban elsőáldozásukkor a francia gyerekek kétszer is idegen nyelven énekelnek – a héber mellett angolul is. A mise záróéneke ugyanis az Oh Happy Day! című gospel. A showman (az ötven év körüli főpap) a mikrofonnal a kezében az európai katolikus miséken szokatlan módon tapsolja a ritmust, amit a hívők kissé bátortalanul vele tapsolnak. Tény, hogy a gospel még nem nagyon megy a konzervatív hagyományokon felnőtt lambersart-iaknak – nem baj, majd beletanulnak. Mindenesetre a gospel végén spontán módon tör ki a tapsvihar, mintha valóban valami amerikai keresztény gyülekezetben lennénk.

Nyilván közös a kultúránk: a tévéfilmekből tudjuk, hogyan is kell ezt csinálni.

Vége a misének. A showman-főpap visszavonult, csak a fekete bőrű atyát tudom megszólítani. Megköszönöm a misét, csodálkozik, mit is köszönök – aztán a héber dalra kérdezek rá. Még jobban csodálkozik. Kérdezi, honnan jöttem. Mondom, magyar vagyok. Gondolkodik, próbál beazonosítani. Aztán azt mondja, hogy ez egy szép dal, a békéről szól, és arra is emlékeztet minket, hogy Jézus zsidó volt. Karon fog, így sétálunk a kijárat felé. A templom előterében egyházi kiadványok. Az egyiket a kezembe nyomja. A borítón Benedek pápa, alatta idézet: „Aki Jézussal találkozik, az a zsidósággal találkozik”. Az idézet alatt helyszín, dátum: Köln, 2005. augusztus.

2.

Két nappal a mise után, kedd reggel, 9 óra. Uszodába megyek, biciklivel. Lambersart „határától” két utcára, Lille-ben van egy uszoda, elég lerobbant, de ötvenméteres a medencéje. Nem tudom, nyitva lesz-e, ma van az országos sztrájk a „CPE” ellen, délutánra tüntetéseket szerveztek, egymillió embert várnak a szakszervezetek, országszerte. Örömmel látom, nyitva van, bemehetek, de a pénztár zárva. A pénztáros sztrájkol, mondja egy felirat. A jegyszedő viszont dolgozik. Kérdésemre közli, nem adhat jegyet, bérlettel bemehetek, egyébként nem. Szomorúan megyek kifelé.

Az uszoda előtt autóparkoló, a biciklimet ott kötöttem ki. A parkoló mellett bódé, olyan, amilyet építkezéseknél látni, a bódé egy negyven év körüli, szakállas, „örökvidám” fickó „munkahelye”, ismerjük már egymást, amúgy látásból. Talán az a dolga, hogy szemmel tartsa az autókat, nem tudom, valószínűleg része a francia állami szektorban tapasztalható bújtatott munkanélküliségnek, így legalább nem szaporítja a munkanélküliek tízszázalékos táborát. Mindig messziről kiabál, nekem is, másoknak is, hogy „jó úszást!”, dél körül meg olyanokat, hogy „jó étvágyat, barátom!”

Most a bódéja előtt áll a „barátom”, már messziről integet, láthatóan boldog. Nem csak nekem integet, mögöttem hasonlóan csalódottan éppen most jön ki két huszonéves lány, ők se tudtak úszni menni. „Barátom! Mi baj? Nincs jegyed?”, kiabálja. „Na, gyere csak ide!”, és „Jöjjenek maguk is!”, ez már a lányoknak szól.

Amikor a „barátomhoz” érek, látom, hogy a kezében legalább negyven bérletszelvény, mind egyszeri belépésre jogosít. „Van eladó belépője?”, kapcsolok, és már készítem is a 3 euró 20 centet. Nem tudom, tegeződünk vagy magázódunk, inkább magázom, ő néha tegez, ez nem jelent semmit. Mégiscsak ő a parkolóőr, nem akarom megbántani. A „barátom” boldog. „Pénzről szó sem lehet!”, nagyon elégedett, nem tudom eldönteni a mosolyából, hogy gyengeelméjű vagy csak megértette az élet értelmét valamilyen misztikus, esetleg buddhista tan tanulmányozása közben. „Nesze, barátom!”, mondja, és a kezembe nyom egy bérletszelvényt. „Jó úszást!”, szól még utánam. Aztán: „Egy szót se erről, barátom! Mi együtt harcolunk!”

A két lány ekkorra ér oda a „barátomhoz”. Egyik jó hangosan kérdezi: „Szóval, itt lehet jegyet venni?” A „barátom” szellemes: „Venni azt nem! De kapni, azt igen!”

A jegyszedő, aki néhány perce utasított el, mosolyogva fogad. Udvarias, jó úszást kíván, amikor átveszi a jegyemet. Úgy érzem magam, mint a 70-es évek végén Pesten, amikor protekcióval tudtam csak bejutni egy-egy filmvetítésre.

Amikor kijövök az uszodából, a „barátom” a bejárat előtt tesz-vesz, óriási transzparenst feszít egyik kollégája segítségével. „Le a CPE-vel, le a chiracista rablógazdasággal”, hirdeti a transzparens, és megtudhatjuk azt is, hogy délután zárva lesz az uszoda. A vörös transzparens sarkában három betű, ebből tudom, hogy a „barátom” a kommunisták által támogatott szakszervezet, a CGT egyik aktivistája. Intek neki, ő mosolyog, és ahogy búcsúzásképpen felemeli a kezét, két ujjával „V”-betűt formál. Találkozik a tekintetünk. Szavak nélkül is értjük egymást.

3.

Csütörtök, délelőtt 11 óra.

Az utcánkban leállt a forgalom. A közeli útkereszteződésben 40-50 „tüntető”, 15 éves gyerekek, az egyiket látásból ismerem, az Apollinaire Gimnázium tanulói. Ülnek az aszfalton, nem engedik tovább az autókat. Néhányan táncolnak. Kiabálnak: CPE!, Non, non, non! CDI, Oui, oui, oui! Jól érzik magukat. Ma sincs iskola. Az egyik autóból kiszáll egy nő, a hasát fogja, terhes, ránézésre minimum a 8. hónapban van. Szól az egyik gimnazistának, aki rögtön intézkedik, jelzi a többieknek: rendkívüli esemény!, a terhes nő beszáll az autóba, továbbhajt. A többi autós irigykedve nézi.

A környező házakból kijönnek néhányan, kíváncsiak. Az egyik szomszédom a Karib-tengerről, Guadeloupe-ról származik, hegedűtanár a helyi zeneiskolában. Fekete bőrű francia, 65 éves. Szidja nagyon a fiatalokat, szerinte az a baj, hogy itt nem volt rendszerváltás. Azt magyarázza, hogy rossz a francia szociális modell, az állam túlzottan jelen van a gazdaságban, a szakszervezeteknek túl nagy a befolyásuk, a vagyonuk, a kádereik pedig egzisztenciális harcot folytatnak, személyes érdekük, hogy minden így maradjon, ahogy van. Emiatt nem lehetségesek a reformok.

Közben a tüntetők, vagyis az Apollinaire Gimnázium tanulói abbahagyták a demonstrációt, közeleg az ebédidő, az pedig politikafüggetlenül jár. A zenetanár meghív a közeli kávéházba, eszünk valamit, közben politizálunk. Kiselőadást hallgatok a „létező szocializmus utolsó európai bástyájáról”.

Merthogy a zenetanár csak így hívja Franciaországot.

Azzal kezdi, hogy ő nem francia, hanem karib-szigeteki, ami egészen más, és hogy neki az európai franciákhoz semmi köze. És beszél, beszél, beszél.

A szomszédom szerint Franciaországnak nem jött jól a Szovjetunió szétesése, a közép-európai országok demokratizálódása, szóval a vasfüggöny eltűnése. Tudom-e, hogy miért? Azért, mert a francia „gloire” és „szabadság” már nem csillog olyan fényesen a közép-európai országok megerősödése óta, mert kiderült, hogy látszat volt a „gloire”, a „szabadság”, ezek a problémák, az autoriter államberendezkedés elleplezésére szolgáltak. „Ez az ország a diktatúra hagyományain nőtt fel”, mondja a zenetanár. „Ezeknek Napóleon kell meg De Gaulle, higgye el nekem”, mondja. „És tudja, mi a következménye egy ilyen társadalomnak? Hogy nem az egyén, hanem a tömeg cselekszik. Mindig a tömeg! Itt nincs reform, csak forradalom van, és a forradalom is csak véres lehet. Minden tüntetés autók felgyújtásával, kirakatok beverésével végződik. És mindig vannak sebesültek is”, mondja a zenetanár.

Tény, hogy a két héttel ezelőtti „CPE”-tüntetés egyik áldozata kómában van.

A kávéház megtelik. Ebédidő, gimnazisták, hivatalnokok együtt, a legteljesebb harmóniában. A szomszédom mondja a magáét, nem is kell odafigyelnem, teljesen egyetértünk. Szerinte a közép-európai országok megnyert szabadsága francia kudarc. A leereszkedő, vállveregető gesztusok, ahogy ezeket az országokat kezelték a franciák, értelmüket vesztik. Magának ennek a kudarcnak az egyik legsúlyosabb tünete, következménye a francia baloldal elbizonytalanodása, a szélsőbal, elsősorban a kommunista párt térvesztése, és ezzel párhuzamos radikalizálódása.

Tény, hogy a kommunista párt radikalizálódik, társadalmi bázisát a fundamentalista moszlim csoportok által befolyásolt, képzetlen, a társadalom lecsúszott rétegéhez tartozó külvárosi fiatalokban véli megtalálni.

Ugyanakkor fura hangsúlyváltások vannak a jobboldalon. Ilyen volt tavaly novemberben egy Le Pen-interjú a francia Le Parisien című napilapban. Le Pen a külvárosok lázadásával, az arab és fekete-afrikai fiatalok heteken át tartó akcióival kapcsolatban a fiatalok „rasszizmusáról” beszélt, szóvá téve azok antiszemitizmusát. Azt mondta, a külvárosi fiatalok Európa-ellenesek, gyűlölik a zsidókat és a fehéreket.

A guadeloupe-i zenetanár szerint a fiatalok, aki gyújtogatnak, fasiszták, a bőrszín nem mentesíti sem a tényeket, sem őket.

A fura hangsúlyváltás másik meglepő pillanata volt, amikor a francia szélsőjobb pártjainak vezetői megjelentek azon a szolidaritási tüntetésen, amit a politikai elit Ilan Halimi elrablása és meggyilkolása kapcsán rendezett.

A szomszédomat is, ahogy mindenkit, foglalkoztatja a gyilkosság. Halimi 23 éves volt, mobiltelefonokat árult egy párizsi üzletben. Vállalta zsidóságát, vallását. Január 17-én megismerkedett egy iráni származású lánnyal. A lány január 20-ára randevút adott Haliminek, meghívta egy külvárosi partira, ahol a fiút várták az elrablói. A lány korábban egy Youssouf Fofana nevű, elefántcsontparti származású muzulmán fiatalembernek volt a barátnője, ő tervelte ki az emberrablást. Halimit az emberrablók három hétig tartották fogva és kínozták egy Párizs melletti pincében. Amikor nem kapták meg az érte követelt 450 ezer eurós (125 millió forintos) váltságdíjat a családjától, kivégezték. Mint a vallomásokból kiderült, azt gondolták, „a zsidók gazdagok, a zsidók összetartanak, ki fogják fizetni a váltságdíjat”.

A francia politikai elit minden képviselője jelen volt a szolidaritási tüntetésen, kivéve a Francia Kommunista Párt első titkárát, Marie-George Buffet-t. Sokak meglepetésére megjelent a szélsőjobbos Nemzeti Front (FN) néhány tagja, és a Mozgalom Franciaországért (MPF) elnöke, Philippe de Villiers. Villiers a televíziónak azt nyilatkozta, hogy „természetesnek érzi személyes jelenlétét”.

A guadeloupe-i zenetanár szerint „bizarr” volt a xenofób Villiers szolidaritási megnyilvánulása, az, hogy együtt lehetett őt látni a francia politikai elit olyan figuráival, mint Nicolas Sarkozy belügyminiszter, Lustiger bíboros, aki sokáig Párizs legfőbb katolikus méltósága volt, Lionel Jospin egykori szocialista miniszterelnök és Bertrand Delanoë, Párizs polgármestere.

Szerinte azonban arról van szó, hogy a szélsőjobbnak már kisebb a jelentősége, a fasizmus ma a szélsőbalról jön. A Halimi-gyilkossághoz kapcsolódó helyszínek a külvárosi lázadás színtereinek felelnek meg. Halimi holttestére a Párizs melletti Sainte-Genevieve-des-Bois nevű kisváros vasútállomása közelében találtak rá. Előzőleg Bagneux városában, egy pincében tartották fogva. Az iráni lány, aki lépre csalta, Aulnay-sous-Bois-ban lakik. Ezek a települések mind főszerepet kaptak a novemberi külvárosi lázadás idején is. És: a zsidó fiút meztelenre vetkőztetve, megbilincselve, betömött szájjal, testén kínzások, verések és égetések nyomaival találták meg a rendőrök, akik szerint a kínzások az iraki túszokon talált nyomokra emlékeztetnek. Mintha tényleg a „pénzéhes” banda tagjai iraki háborút „játszottak volna” Franciaországban is, mondja a guadeloupe-i szomszéd.

Mint elmondja, elege van abból, hogy polgárháborús viszonyok között él. Azt magyarázza, hogy a májusi uniós népszavazás is óriási feszültségben zajlott, azóta pedig öszszecsapások voltak Marseille-ben (ahol a lánya lakik), szeptemberben, az állami hajózási vállalat szakszervezeti aktivistái csaptak össze a rendfenntartó erőkkel, tengerjáró utasszállító hajót térítettek el Korzikára stb. Leállt a városi közlekedés egy hónapra. Közben Bretagne-ban és Normandiában a halászok szakszervezete indított akciókat. Aztán kezdődtek a gyújtogatások a külvárosokban, iskolák, óvodák, üzletek, kisüzemek helyiségei és autók, illetve buszok váltak a tűz martalékává.

Azt mondja a zenetanár, hogy unja az egészet, és ha nem lennének az unokái, visszamenne a Karib-szigetekre. A kávéház, ahol vagyunk, elég hangos. Nemcsak mi, hanem szinte mindenki a CPE-ről beszél. A gimnazisták is, a hivatalnokok is.

Ez itt nincs blokád alatt, mondja gúnyosan a szomszédom, csak az egyetemek, gimnáziumok, általános iskolák. Sztrájkok, tüntetések, minden héten, minden nap.

Közös az elmúlt év eseményeiben, hogy „szociális” problémákról beszélnek, hogy a „mozgalmakban” részt vevőket leginkább a szélsőbalon elhelyezkedő szakszervezetek, pártok „értik meg”. Közös, hogy mindegyik mozgalom Európa-ellenes, globalizációellenes, hogy mindegyikben felfedezhető egy kapitalizmusellenes, Amerika-ellenes, egy gazdaságimodernizáció-ellenes attitűd.

Alain Finkielkraut filozófus a gyújtogatások kapcsán köztársaságellenes pogromról beszélt. Alexandre Adler, a konzervatív Le Figaro Közel-Kelet-szakértője, Finkielkrauttal egyetértve arról írt cikket, hogyan terjed az antiszemitizmus a francia baloldalon. Egy vele készült interjúban azt nyilatkozta, hogy ma Franciaországban „minden megfordult: a konzervatív erők szorgalmazzák a reformokat. A baloldal „haladó gondolkodású” tagjai mindentől félnek, a gazdasági változástól, a szabad piactól, amelyet mindenáron korlátozni akarnak, a technikai fejlődéstől, és magától Európától. A baloldal fél a világban bekövetkezett fejlődéstől. Szinte betegesen félnek az Egyesült Államoktól. Félelmük antiszemitizmussal párosul. Félelmük a változásoktól olyan erős, hogy az iszlám gondolkodást és az iszlám mozgalmat is pozitívan értékelik ma már, mert az szembehelyezkedik az amerikai, vagyis az euroatlanti kultúrával.”

Szomszédom, a zenetanár azt mondja, hogy már unja, hogy itt mindenki fél, és, hogy ő nem tudja, milyen a helyzet nálunk, Magyarországon, de Európában – szerinte – mindenki szorong a jövőtől.

Marc Knobel, a Zsidó Szervezetek Franciaországi Főtanácsa (CRIF) egyik vezető munkatársa nemrégen azt nyilatkozata (Adlerrel egyetértve), hogy a baloldal antiszemitizmusa gyökereiben a XIX. századba nyúlik vissza, és nagyon erősen kapcsolódik az egykori szovjet ideológiához. A XIX. századi szocialisztikus eszmékben jelen volt egy szemlélet, mondja Knobel, amelyik azt hirdette, hogy a kapitalizmus alapja a pénztőke, és az, mint olyan, a zsidókhoz kapcsolható. Szerinte ez a szemlélet a szélsőbalon ismét létezik, és nagyon hatásos. Knobelnek az a véleménye, hogy valóban tanúi vagyunk a szélsőbal és bizonyos arab mozgalmak közeledésének, és ennek vannak ideológiai kapcsolódáspontjai is. Ez keveredik a globalizációellenességgel, Amerika- és Izrael-ellenességgel. Amerikát és Izraelt ezek a vélemények mint a „legfőbb ellenséget” állítják be az arab világ előtt.

A guadeloupe-i zenetanár, lambersart-i polgárként, ideges. Szomorú, hogy a francia fiatalok elutasítják a nyugati értékrendet. Nem érti, miért kell 11-12 éves gyerekeknek napközben az utcán csavarogniuk. Aggódik az unokáiért.

Felháborítja, hogy mindennaposak lettek a zsidó fiatalok elleni atrocitások. Jön 4-5 „maghreb” francia, autóval, olyan városrészbe mennek, ahol még van zsidó közösség vagy zsinagóga, kinéznek maguknak valakit, aztán jól elverik. Azt mondja a zenetanár, hogy „ezeknek” az is elég, ha csak jobban öltözik valaki, mint az átlag, ha „polgáribb”, mert akkor már „zsidó”. Az antiszemitizmus nem feltétlenül faji alapú, a nyugatias szemlélet és öltözködés elég ahhoz, hogy valakit megtámadjanak.

Azok tehát, akik Lambersart-ban, a Saint Calixte-templomban a katolikus misén részt vettek, veszélyben vannak. Ők is potenciális áldozatai lehetnek Franciaország szélsőbalos radikalizálódásának.

Finkielkraut köztársaság-ellenes pogromról beszélt a felgyújtott iskolák kapcsán. A baloldal dühödten utasította el ezt a terminológiát. Pedig Finkielkraut csak annyit mondott, hogy a nyugati típusú társadalmak alapja a demokrácia, a demokrácia alapja a tudás, és az iskola a tudás jelképe. A novemberi lázadók iskolákat gyújtottak fel, a mostaniak blokád alatt tartják az iskolákat esélyegyenlőségre, szociális jogokra hivatkozva. A liberális nézeteket valló Finkielkraut mellé a konzervatív Franciaország sorakozik fel, az iskolák, az európai értékek védelmében, a fundamentalista és totalitariánus ideológiákkal szembefordulva.

Kiürült a kávéház. Az utca csendes, a forgalom zavartalan. „Egészen olyan, mintha minden rendben volna”, mondja búcsúzóul a guadeloupe-i zenetanár.

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 16. szám