Forrás: Népszava

Feltehető, hogy a Közel-keletnek a geográfia, a történelem és a válságkezelés-elmélet tudományközi együttműködésével új nevet kell keresni, a globalizáció kiteljesedésével ugyanis a válságtérkép is változott. Úgy tűnik, hogy a palesztin-izraeli, mintegy 60 éves tartós konfliktus tere túljut az arab világon, átterjed a perzsa régióra, valamint Közép-kelet, Belső- és Dél-Ázsia és a mohamedán szigetvilág szélesebb földrajzi körére, nevezhetjük Iszlám Térségnek. Ráadásul itt nem csak konfliktusterjedésről van szó, hanem mélységében, tartalmában olyan válság helyzetről, amelyhez méretben, arculatban, mélységben hosszú ideje, de legalábbis egy Kondratyev ciklust számítva, a második világháború óta nem került sor. Sokan vethetik e megállapítás szemére, hogy a hidegháború, nukleáris tartalmával az emberiség egyik legapokaliptikusabb időszaka volt, de a bipoláris világ éppen az egyensúly miatt számos feszültsége és következménye mellett a tömegháborút kizáró korszak volt.

Természetesen ez a sajátos válságjelenség nem Irán új elnökének radikális mondataival, a bizonyítható nukleáris energiafejlesztési akarattal kezdődött, és nem csak ebből áll. Ha a nyugat – iszlám konfrontációhoz vezető folyamatot végigtekintjük, kétségtelenül gerjesztő tényező volt – és az ma is – az angol mandátum megszűnésével magára hagyott, klasszikusan közel-keleti palesztin-izraeli kérdés és háborúsorozat, a gyarmatvesztés vákuumát betölteni akaró szovjet orientációs politika, a Szuezi válság. Felturbósodott a konfliktusveszély az Öböl háború felemássága nyomán, a terrorizmus nemzetközivé és „mai”-vá válása pedig mindennapos fenyegetettséggé aktivizálta. Háborús helyzetig mélyítette a Bush féle neokon doktrína jegyében indított Irak elleni hadjárat, majd annak következtében kialakult és ma is dúló háború.

Ez történelmi trend, amelynek eseménysorozatából még sok minden hiányzik, a gyökerek azonban másutt keresendők. Az említett ciklusok ugyanis nem eseményekhez, hanem elsősorban a széles értelemben vett gazdaságban bekövetkező jellegváltozással, új világrend kialakulásával, hatalmi átrendeződéssel fejeződnek ki. És ezt az új jelenséget, amely korszakot alkot, a tudomány, a politika és a köznyelv egyaránt globalizációnak nevezi. Ehhez a szerző – talán önkényesen – hozzáteszi, hogy a planetáris világkorszak első fázisáról, az unilaterális, egypólusú szakaszról van szó.

Vallásháború?

Nézetem szerint a nemzetközi terrorizmus korszakának, ezen belül és napjainkban a gonosz tengelyének tagjaként Iránnal fémjelzett ,tartósnak ígérkező, több mint regionális válsághelyzet kialakulásáért, az objektív folyamatok kezelésének elmulasztásáért a tudomány és a politika egyaránt hibáztatható. Az előbbi felelőssége a folyamatok prognosztikus elemzése, az utóbbié, pedig ennek igénylése és felhasználása. Ezt a hibát a történelem az első világháborút követően már egyszer elkövette, amikor a párizsi béke utáni világot nem ismerte fel, áttekintett a kialakuló diktatórikus rendszereken, a drang nach osten, és a fajelmélet egyértelműen agresszív, később apokaliptikus népirtó erőszakot eredményező fasiszta politikai akaratán, amely a nukleáris tömegpusztító fegyverzet szükségszerű megteremtéséhez vezetett. Nem hogy nem ismerte fel, de a Münchenben kikiáltott „be nem avatkozás” politikájával még utat is adott neki.

A II. Világháború irdatlan veszteségeinek következtében megrettent széles közvélemény nyomására már 1944-től megkezdődött az evidenciaként jelentkező kétpólusú világ elemzése. Kennan híres tanulmánya, a fultoni Churchill beszéd, Morgenthau, Kaufman, Rappaport, Aron iskolateremtő tanulmányai, a Római Klub, a Pugwash mozgalom, a Helsinki Folyamat, a Harmel jelentés egyaránt elméleti bázist nyújtott a helyzet 1988-1997 közötti féloldalasához.

A kilencvenes években ez ismét elmaradt, ami több mint bűn, hiba. Belemerültünk az átmenet időszakában, a hidegháború örökségeként jelentkező, addig látens etnikai konfliktusokba, a totális államok divergencia folyamatába.

Még egyszer hangsúlyoznám, a jelenlegi Irán – USA konfliktus, amely már beszívja Európát és az iszlám világ számos országát, egy széles válságjelenség része, jelenleg a fókuszban áll, mondhatni a jéghegy csúcsa. Vannak a Közép-Kelet iszlám világán belüli hatalmi kombinációk is. Az első öbölháború Bagdad elfoglalása előtti leállításának politikai-stratégiai indoka az volt, hogy ne boruljon fel a térségben a viszonylagos Irak-Irán egyensúly, ne jelenjen meg Irán regionális nagyhatalomként. Ma ilyen megfontolások nincsenek, Irán máris karakteres vezető arcát mutatja, megrendült a mereven vallási és mérsékelt reformtendenciák eddigi viszonylagos egyensúlya, s felmerült a Khomeini-világ esetleges visszatértének lehetősége. Most, Irak legyengülésével, szétszakadásának lehetőségével megszűnt a hatalmi balansz, ami kvázi kettős, de annál többszörös hatalmat jelentett ebben a térségben. Irán olyan geopolitikai és geostratégiai pozícióba került, amely az ő kiemelkedése mellett kissé lenyomott jelentőségben olyan országokat, mint Szaúd-Arábia, Szíria, Pakisztán és akár Egyiptom. A szélsőséges vallási és politikai elit hosszú távon egy olyan iszlám eszmebirodalom létrehozására törekszik, mely kiterjedne egészen az indonéz szigetvilágig.

Megkockáztatnám, hogy a globális sebességgel terjedő információ, a meg növekedett természeti katasztrófa jelenségek, a szegénység mellett, a „szegénységérzet” tudatosulása, a nem-indusztrializált emberiség létszáma gyorsabban nő és természeti erőforrás-szegénysége, az iható víz, az erdők, a természetes immunitás hiánya is fokozódik, a demográfiai helyzet egyszerre nő, és csökken (születés, korai halálozás). Ez a helyzet minden civilizációban felerősíti a népesség egy részének önkéntes, vagy rámanipulált transzcedens felé fordulását, ezért több vallási irányzatban találkozhatunk a fundamentalizmus megjelenésével. Ez számos államban a politikára is hatást gyakorol, többek között ez alól nem kivétel a mai amerikai és magyar politika sem. Ez a jelenség, különösen a síita szélsőséges indulat és rituálé, valamint az Egyesült Államokban tetten érhető keresztény fundamentalizmus a vallások szembenállást is belehelyezi az iszlám térség körüli válságba. Természetesen a XXI. században minden kutató ódzkodik a vallásháború felemlítésétől, ami nem is igaz, de a vallás által diktált életformák közötti konfliktus mindenképpen megjelenik a mai helyzetben. Vallásháborúnak inkább az iszlámon belül lehetünk tanúi.

Nagyhatalmi ambíciók

A civilizációk közötti különbség felismerhetőségével nem járt együtt a másság megismerése. A karikatúra ügyének vitázói, akik megkísérlik a primátust megállapítani a sajtószabadság és az emberi méltóságérzet között, azt hagyják figyelmen kívül, hogy az iszlám világban jelenleg nem világi, hanem vallási dogmákon alapuló alkotmányok vannak érvényben, amelyek életformákat is meghatároznak, és amelyek védelme az állampolgár kötelezettsége, és ez éppen a demokrácia bizonyos fokának egyik eleme. A közhatalom és a vallás elválasztása, amikor az alapdokumentumok szerint Allahé minden hatalom, képtelenség. Sajó András szerint „A mégoly sérülékenynek tekintett vallási vagy etnikai kisebbségek esetében sem fogadható el, hogy e csoportok gyengesége miatt a közlés szokott normái rájuk ne lennének alkalmazhatók.” (Sajó András: Szólásszabadság sértetteknek (Magyar Narancs, 2006. március 2.). Igen ám, de kinek a szokott normáiról van szó, a zsidó-kereszténynek is nevezett több földrésznyi térség demokratikus intézményrendszer, vagy a népességben nagyobb, távoli térségek mintáiról és hagyományairól? Elfogadva, hogy a „nyugati” demokrácia értékében valóban magasabb, azt nem mechanikusan exportálni kell, hanem a helyzet ismerete alapján annak tudatát kell bevinni a gondolkodásba. A durva, akár értékelvű beavatkozás mindig kontraindukciót eredményez, nemzetközi dimenzióban válságot szül, a „jogállamteremtés” adaptáció nélkül torzult rendszereket, megszállási diktatúrákat eredményez.

Mindez nem jelenti a mi világunk sajtószabadságának megkérdőjelezését, legfeljebb a média sokat hangoztatott felelősségének kihangsúlyozását. De ugyanakkor jelenti a politika, még pontosabban a nemzetközi „biztonságpolitika” – amelynek feladata a veszély, válság és konfliktus menedzselés stratégiájának alakítása – kötelezettségét az ilyen események nyomán kialakult helyzetek kezelésére.

Ebben a helyzetben egy nagyhatalmi ambícióval rendelkező Islamic Republic of Iran, tehát nevében is vallási jelleget tükröző, népességben, nyersanyagban (főleg energiaforrásokban), hadikapacitásban és tudományos kapacitásban viszonylag magas mutatókkal rendelkező állam, külpolitikájában presztízsorientált vonalat visz, tartást mutat, nehéz alkupartnernek mutatkozik. Az egyre arrogánsabb retorikát folytató iráni elnök, igyekszik „meglovagolni” az iraki rezsim bukása miatt véget ért kétpólusú hatalmi egyensúly megszűnése után kialakult helyzetet.

Nukleáris proliferáció

Ha rátekintünk a világ politikai, pontosabban katonapolitikai térképére, azt tapasztaljuk, hogy minden kontinens jellegű régión belül megvannak a kiemelt képességű, pontosabban a nukleáris fegyverzettel rendelkező hatalmak. Amerikában az Egyesült Államok, Európában Anglia és Franciaország (Németországnak a lehetősége lenne meg, de akarata éppen ellentétes), a Kelet-Urál térségben Oroszország, a Távol-Keleten Kína, (ezzel fel is soroltuk a Biztonsági Tanács állandó tagjait), Afrika és Közel-kelet közös szarván Izrael, Dél-Ázsiában India és Pakisztán – ami lényegében visszarettentő egységes rendszer -, talányosan és kétséges kapacitással Észak Korea. Ebben a tekintetben szinte természetes, hogy a regionális nagyhatalomként jelenlévő és szélsőséges Irán bekerül az atomfegyver kontextusba. Az energiakutatás szabadságának igénye mellett a nukleáris fegyverkapacitásra való akaratát „sejteti”. Határozottan nem cáfol, de nem is fejez ki akaratot. Mind ez a nagyhatalmi státusz sajátos taktikája. A fejlesztési bázis lehetőségét megteremtő plutónium előállítás oda – vissza alkuk, és azok elhúzásának tárgya. Az iráni forradalmi gárda az 1300-1700 km hatótávolságú Sahab-3 rakéta első változatát – amellyel Izrael területe is elérhető – 2003 júliusában vette át. A célba juttató kapacitás tehát megvan. A nálam hozzáértőbb szakértők szerint a töltet előállítás közeljövőben nem várható. Ha titokban mégis, legrosszabb esetként létrejön, a hírszerzés ma könnyen bizonyítékokat szerezhet, és akkor legitim szankciókat alkalmazhat a nemzetközi közösség. A fegyver megléte első sorban a szomszéd országok feletti befolyás erősítését szolgálja, alkalmazása irracionális, hiszen a több oldalról indított válaszcsapás az ország és a perzsa népesség teljes pusztulását eredményezné.

Mindebből kiderül, hogy a Délnyugat-Ázsiai – nevezzük iszlám térségnek – válság, és ezen belül jelentkező konfliktusok a biztonságpolitikai dokumentumok által prioritásként, első helyre került kihívás, a nemzetközi terrorizmussal összevonható nukleáris proliferáció jelenségkörében manifesztálódik. Kezelése, konszolidálása (szándékosan nem használom a felszámolás kifejezést) globális, világérdekű felelősség, ezért erre a nemzetek közösségének van csak lehetősége. Az Egyesült Államok hangsúlyozott és vállalt elhivatottsága ellenére sem képes egyedüli, de talán vezető szerepre sem. Katonai erejét, sem szövetségesi rendszerét tekintve nem rendelkezik elegendő kapacitással ahhoz, hogy Iránt fegyveres fellépéssel bármire is kényszerítse. Az EU, valamint Oroszország mégoly határozott tárgyalási kezdeményezései az elhúzódást eredményezik. Így az optimális és korrekt, legitimitást biztosító út az ENSZ Biztonsági Tanácsa, mely az első fordulóban minden bizonnyal békés eszközökkel, legfeljebb gazdasági illetve politikai szankciók alkalmazásával próbálja majd meg rendezni a helyzetet. A politikai tartományban megvalósuló válságkezelésnek viszont már fel kellene kutatni azokat a „kemény”, nem a katonai erő alkalmazására építő eszközöket, mint például a légtéri forgalom blokádja, a kommunikációs rendszerek zavarása, a felvilágosító és lélektani hadviselés intellektuális formái, az export és import tilalom, a pénz és tőkemozgás korlátozása, a szociális segélyek célba juttatásának biztosított formái, a média és világháló pozitív célú felhasználása.

Katonai beavatkozásra egyelőre nincs sem szükség, sem esély, a meglévő jelenlétet viszont fenn kell tartani. Ugyancsak nemzetközi döntés alapján a felderítésnek, katonai készenlétnek, légtérfigyelésnek, haditechnikai és légierő koncentrációnak a stratégiai folyamat következő fázisában már jelentkezhet a szükségessége. Erre az ENSZ BT felkérheti a NATO-t és partnerállamait, valamint az ajánlkozó alkalmi partnereket.

Az egész problémán belül, de önálló elemként jelentkezik Irak ügye. A kialakult helyzetben bármiféle erőkivonásról szó sem lehet. Ahhoz, hogy a „megszállás” szituációja békefenntartássá alakuljon át, létre kell hozni a katonai jelenlét civil, politikai kontrollját, amire szintén az ENSZ erre létrehozott testülete és kihelyezett többfunkciós intézménye lehet alkalmas. Az ENSZ ennek alárendelten felkérheti a NATO-t a katonai műveletek szervezésére, illetékes parancsnoksággal, Az Európai Uniót az oktatás, közigazgatás, rendészeti és igazságszolgáltatási támogatásra, a nemzetközi architektúra más elemeit speciális, rendeltetési körükhöz tartozó humanitárius feladatokra. Ehhez persze stratégia, valamint forgatókönyv és valószínűsíthető ütemterv változatok kidolgozása és nemzetközi elfogadása szükséges.

A globalizáció korszakának nagytérségű, és épp a folyamat kísérő jelenségeinek nem kellő felméréséből eredő mély válságok megoldására csak nemzetközi, és a korunkra jellemző politikai eszközök alkalmasak, de ugyanakkor a világ biztonsága érdekében szükségesek is.

Deák Péter

az MTA doktora

Veszély-, válság-, és konfliktuselemző

.

Comments are closed.