Népszabadság * Szőcs László * 2006. április 22.
Az Éjjeli őrjárat a Rijksmuseumban Kép: Fejér Gábor Willem Claes Hedda tökéletes csendéleteket festett. Negyven évig mást sem csinált, mint megrendelésre gyártotta a tálakat, szőlőket, körtéket. Legszívesebben beleharapnánk a gyümölcseibe. Legalább ennyire tökéletesek Melchior d”Hondecoeter madarai is. Ha kacsát, kazuárt, pelikánt akarunk látni, most már kár kifáradnunk az állatkertbe.
Mindkettejük képei az amszterdami Rijksmuseum falán lógnak, a XVII. század németalföldi barokkjának ismert alakjai ők. Mégsem miattuk állnak százával sorba a turisták a Múzeum téren. A holland kiállításrendezőket dicséri az ötlet, hogy Rembrandt (Harmensz van Rijn) képeit e derék festőiparosokéival együtt mutatják be. A zseniális és a jó közötti kontraszt még szembetűnőbb így; Mozart és Salieri találkozása a festővászonnál.
A Rijksmuseum kiállításának első Rembrandt-képét, az 1631-es Olvasó öregasszonyt közvetlenül Pieter Lastman műve, az Oresztész és Püladész vitája az oltárnál mellé akasztották. Mindkét festmény a fény-árnyék ellentétre épít, Lastman pedig Rembrandt mestere volt. Kiviláglik (ezúttal szó szerint), hogy huszonöt éves korára ez a Bundesliga-frizurás, tejfölösképű fiatalember – ahogy növendéktársa, Jan Lievens róla festett portréján láthatjuk – mindazt megtanulta, amit Lastman műhelyében megtanulhatott.
De miért az egész felhajtás? Rembrandt 1606-ban született, vagyis éppen négyszáz éve. Hollandia a Rembrandt 400-nak adózik, ahogy az osztrákoknál éppen Mozart 250, Magyarországon Bartók 125. És persze Sigmund Freud 150. De George Bernard Shaw is 150, Benjamin Franklin 200, Samuel Beckett pedig 100 – róluk mégis kevesebbet hallunk mostanában. Úgy tűnik, ezek a nagy évfordulók a (viszonylag) kicsiknél válnak igazán naggyá, a letűnt aranykor bizonyítékaivá.
Hollandia ma az Európai Unió, sőt az egész fejlett világ egyik leggazdagabb országa, az elmaradott világrészek vezető segélyezője – legalábbis egy főre vetítve. Ugyancsak így számolva az EU legnagyobb nettó befizetője. De Németalföld igazi aranykora mégis a XVII. század volt, éppen Rembrandt kora. Virágzott a gazdaság, a kereskedelem, a németalföldiek az angolokat ekkor még megelőzve vették birtokba az Újvilágot. Ha az aranykornak sohase lett volna vége, ma is Új-Amszterdamnak hívnák New Yorkot. De a világgazdaság és a tömegkultúra mai abszolút centrumának németalföldi gyökerei mára feledésbe merültek. A harlemi feketegettó lakói aligha hallottak a holland városról, amelyről negyedük a nevét kapta, s bizonyára a manhattani Stuyvesant Street sem gondolkodtatja el túlságosan az arra járó turistát. Pedig Petrus Stuyvesant az Újvilág utolsó holland helytartója; 1672-ben, azaz Rembrandtnál három évvel később halt meg – ahogy életrajzírója szinte kínos távolságtartással hozzáteszi, „a mai New York Cityben”. Az aranykornak kettejükkel nagyjából vége is, a tömegfogyasztásnak viszont hála, hogy Stuyvesant neve legalább cigarettamárkaként fennmaradhatott.
A Rijksmuseum, s talán az egész Rembrandt-életmű legismertebb darabja az Éjjeli őrjárat. Már csak témájában is kiemelkedő, hiszen a mester egy polgári kor polgári festője volt; mintegy hatszáz nagyobb munkájának felét portrék teszik ki. Ő is megrendelésre festett – marcona sörgyárosokat, bibircsókos patríciusasszonyokat, a vagyonba már belecsücsülő hájas dendiket. Idealizálnia nemigen kellett, a megrendelőknek nem volt kétségük afelől, ők így is ideálisak. Az aranykor igazolja, hogy azok is voltak.
Az 1640-42-ben készült, s Rembrandt mintegy négyévi megélhetését fedező Éjjeli őrjáratot ezzel szemben a kor egyik legbonyolultabb kompozíciójának tartják. Különösebb ihlet hozzá sem kellett. A korabeli Amszterdamban – ahová Rembrandt nem sokkal előtte költözött fel a kissé provinciális Leidenből – virágoztak a lövészegyletek, s tagjai szerették magukat festményen is megörökíttetni. Tucatjával készültek tehát az ilyen mementók – a különbség az, hogy nem mindegyik egy zseni állványán. Gary Schwartz, Rembrandt egyik életrajzírója felsorolja a triviálisnak tűnő feltételeket, amelyek egyáltalán szükségeltettek ehhez a műfajhoz. Pénz, megrendelés, politikai stabilitás – a lövészegyletképek elvégre mindig középületben kerültek a falra, márpedig nem érdemes festetni egy méregdrága képet, ha azt valaki tíz év múlva biztosan leszaggatja.
És megfelelő fal is kellett. A náci megszállás rövid időszakát kivéve az Éjjeli őrjárat lassan 400 éve áll holland középület falán. Ez korántsem magától értetődő, Hollandiában nincsenek igazán nagy falak. Az ország mindig is a tengerrel küzdött a területért, az adót pedig a ház szélessége után fizették, így inkább többszintes, de kis szobákból álló házakat emeltek. A kép, amely nem nagyobb egy terézvárosi ebédlő szőnyegénél, a Rijksmuseum legnagyobb falát követelte magának. A város egykori zsidó negyedében lévő Rembrandt-házba pedig, ahol a festő 1639-től élt, be sem fért. Ezért a mester a kertben dolgozott rajta (természetesen sátor alatt: Németalföld akkor is esős és szeles volt, mint ma), a lövészegylet tagjai pedig egyenként zarándokoltak el hozzá. Semmi nem maradt fenn arról, hogy ezen urak utóbb megdicsérték volna Rembrandtot – ez nekünk is intő jel, hogy milyen gyakran várjunk főnöki elismerést. De járandóságát kifizették. Ez sem volt magától értetődő. Frans Hals például hiába kezdett bele a Reinier Reael kapitány társaságába, megrendelői nem voltak vele elégedettek, ezért a festményt Pieter Codde fejezhette be, s ma már az ő nevéhez is fűződik.
Az Éjjeli őrjárat előtt legalább órákat, ha nem napokat kellene állnunk – de ez kényelmetlen, nagyon sok a látogató, egy idő után testünk magától arrébb kívánkozik. Kár persze ezért a gyorsnézdéért (fast look), hiszen például annak külön irodalma van, hogy a kép alakjai milyen fegyvereket tartanak a kezükben, s hogy egy rejtőzködő, barettsapkás figurában Rembrandt vajon magát is a vászonra festette-e? A kiállításrendezők szerencsére gondoskodnak arról, hogy a kép előtt töltött pár percben is tanuljunk valamit. Szemléltető lapokon vehetjük végig a részletekben megbúvó festői technikákat, amelyekkel Rembrandt munkája kiemelkedik a tucatnyi lövészegylet-vászon közül. A kép kultúrtörténeti hatásáról sokat elárul, hogy Mahlert, Godard-t és Greenawayt is megihlette, harminc évvel ezelőtt pedig egy elmebeteg, aki a főalakban, Frans Banning Cocq-ban a Gonosz megtestesülését látta, késsel rongálta meg. Ezt egyébként ma is megtehetné: a vezető európai kiállításokkal ellentétben a Rijksmuseumban nincs biztonsági ellenőrzés.
Amszterdam, 2006. április
A múzeum Rembrandt-tárlata egész évben nyitva tart (Jan Luikenstraat 1, felnőtteknek tíz euró a belépő), de a 400-as évforduló rendezvény- és kiállítássorozata ennél sokkal bővebb, s a www.rembrandt400.com honlapon folyamatosan követhető. Június közepéig a másik vezető tárlat a szomszédos Van Gogh Múzeumban látható, s Rembrandtot Caravaggióval, az északi barokkot a délivel veti össze (Paulus Potterstraat 7, a felnőttjegy 20, a Rijksmuseummal kombinálva 25 euró). Mindkét múzeum megközelíthető a központi pályaudvarról a 2-es vagy az 5-ös villamossal.
