Népszabadság * Füzes Oszkár * 2006. április 22.
Iráni atomerőmű Teherántól délre Kép: REUTERS – Raheb Homavandi A jövő hét végén lejár az ultimátum, amely azért „ulti” (latinul: végső), mert a tizenkilencedik században, sőt a huszadik század elején is a hadüzenet előtti utolsó figyelmeztetés volt. Szóval, Iránnak április 28-án éjfélig abba kellene hagynia mindenféle urándúsítást, különben…
Különben a világpolitika főnökei tovább ultiznak egy világstratégiai asztalon. Ne gondolják, hogy a leegyszerűsítő hasonlat magát a problémát tartaná komolytalan és tét nélküli játéknak, ellenkezőleg. A tét óriási, a válság súlyos, az iráni atomvita pillanatnyilag a világpolitika legjelentősebb konfliktusa. Hanem a krízis kezelésének a módja, na, ez az a játszma, amelyet vétkes profanizálás nélkül lehet ultipartihoz hasonlítani. A lapok már ki vannak osztva, most a licit folyik, az ilyenkor szokásos kalkuláló blöffölésekkel és taktikai bemondásokkal. Még nem végleges, ki kivel és ki ellen lesz az ütésváltásokban, az sem, hogy kisebb vagy nagyobb értékű játék lesz, és persze az sem, hogy kié lesz az utolsó ütés.
S persze végképp nem világos, ki nyer majd az összeszámolásnál.
Mielőtt folytatjuk: ha megmaradnak az ultinál, akkor „csak” egy érdekes, ám a globális gazdasági és politikai viszonyokat ismét átrendező folyamatnak leszünk – nem kibicei, hanem részben érdekeltjei, az olajár, az afganisztáni magyar szerepvállalás, az EU-és a NATO-tagság, meg általában az euro-atlanti viszonyban való részünk miatt. Az Irán körüli fejlemények egyáltalán nem távoliak számunkra. Ráadásul megtörténhet – bár nem valószínű -, hogy az utolsó ütés katonai lesz, és egy újabb közel-keleti háború már nem egyszerűen átrendezné, hanem lényegileg változtatná meg a nemzetközi erőviszonyokat.
Fölmérni sem könnyű, egyelőre nem is sikerül egyik érdekelt félnek sem, a legnehezebb azonban Iránnak.
A látszat az, hogy Teherán nagyon sokat kockáztat, sőt a szakadék szélén táncol. Fő törekvését – ugye, hogy Iránnak önálló atompotenciálja legyen – kivétel nélkül minden nagyhatalom és térségbeli ország elutasítja. Különböző okokból, de mindenkinek rossz lenne, ha Irán atomfegyver birtokosává válna, és ezt Teheránban nyilván pontosan tudják.Irán ragaszkodik a saját atomenergia jogához, és ebből minden valószínűség szerint nem fog engedni. Irán ahhoz is ragaszkodik, hogy a saját atomenergiája érdemben ne legyen nemzetközi, vagy bármilyen külső ellenőrzés alatt – ha viszont ez elkerülhetetlen, akkor a külső kontroll mértékét maga határozhassa meg. Teherán nem bízik meg annyira senkiben, hogy beérje – például – az oroszországi dúsítás lehetőségével, vagy kitegye magát a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség ellenőreinek. A bizalmatlanságnak legalább három oka van.
1. Teherán, az iraki példából kiindulva, tart attól, hogy a nemzetközi ellenőrzés teljesen gúzsba köti – márpedig Irán önálló játékos akar lenni, nem valaki másnak a segédje vagy kiszolgáltatottja-, még rosszabb esetben pedig okot-ürügyet szolgáltat az ellene való nemzetközi fellépésnek. Irán, és a papi rendszer, fenyegetve érzi magát, és nem azt vizsgálja, hogy ő maga mennyire előidézője a rá leselkedő veszélyeknek, hanem azt, hogy miképpen tud maga is „védekezésül ellenveszélyt” produkálni. Ilyen kontrafenyegetést az eredményezhet, ha Irán megszerzi, majd fenntartja magának a lehetőséget nukleáris fegyver önálló birtoklására, ahogy Izrael és Pakisztán, például.
2. A szükséges technológia beszerzésével és üzemeltetésével Irán növeli külpolitikai mozgásterét, érdekeltté tesz orosz, nyugat-európai és kínai cégeket, sőt az érintett államokat is az iráni pozíciószerzésben. Ez Moszkvát és Kínát lényegében Irán mellé állítja Amerikával szemben, Párizst és Berlint pedig olyan lavírozásra készteti, amit Teherán ismét kihasználhat. Egy bizonyos határig, persze, és Irán jó ideje éppen azt tapogatja, hol van ez a határ. És szeretné legalább részben maga eldönteni, hol legyen a végső vonal.
3. A perzsa bomba, ha lesz egyáltalán, nem csupán muzulmán lenne, hanem síita bomba. Az iraki szunnita- síita konfliktusban, általában két irányzat viszonyában, valamint az iráni külpolitika fő irányaiban (Afganisztán, Pakisztán, Libanon, Palesztina) egy síita bomba léte, de már a lehetősége is, fontos ütőkártya. Az atomhatalommá válás, több példa mutatja, jót tesz a nemzeti és vallási önérzetnek, az iráni rendszernek egyedül belpolitikai okokból is megéri a próbálkozás.
A látszat az, hogy Teherán nagyon sokat kockáztat, sőt a szakadék szélén táncol. Fő törekvését – ugye, hogy Iránnak önálló atompotenciálja legyen – kivétel nélkül minden nagyhatalom és térségbeli ország elutasítja. Különböző okokból, de mindenkinek rossz lenne, ha Irán atomfegyver birtokosává válna, és ezt Teheránban nyilván pontosan tudják. Ha így van, akkor három logikai lehetőség marad. 1. Valójában nem is akar atomfegyvert, csak a szándék lobogtatásával próbál elérni valamit. 2. Tényleg akar atomfegyvert, és – mivel egyedül nem képes megszerezni – a lehető legjobb feltételeket akarja kialkudni a majdani birtokláshoz. 3. Mindenáron akar atomfegyvert, és nem érdekli, hogy emiatt milyen megtorlás éri, majd csak megússza vagy átvészeli valahogy, aztán a többiek beletörődnek.
A nagyhatalmak közötti vita első pontja az, hogy ki melyik feltételezést tartja a valóságnak. Franciaország és Kína ez elsőt, szerintük tehát ki kéne puhatolni, mit is akar Irán, és akkor meglátjuk, mit szólunk ehhez. Tovább menve: az iráni urán nem is igazi veszély. Moszkva, Berlin és olykor London is a másodikat. E szerint tehát az úgynevezett nemzetközi közösségnek azt kellene elérnie, hogy Irán minél keményebb korlátok között, és minél később legyen képes birtokolni atomfegyver-technológiát – hátha nem is lesz képes fegyvert gyártani belőle, hátha egy idő múlva nem is akarja, ki tudja, egyszer talán még együttműködni is lehet Teheránnal. Tovább menve: az iráni urán igazi veszély, de egyelőre nem közvetlen, feltéve, hogy Irán a majd esetleg szerzendő katonai potenciált nem adja át terroristáknak, és nem veti semelyik állam ellen. (Mint például India vagy Pakisztán.) Washington és Izrael, és olykor London, a harmadik feltételezést tartja valósnak. E szerint Teherán már most közvetlen fenyegetés, puszta szándékai veszélyesek, és előre meg kell akadályozni, hogy tömegpusztító eszköze legyen, mert ha lesz neki, akkor be is veti valamelyik ellenséges állammal szemben, és át is csurgathatja terroristákhoz. Tovább menve: mindenáron meg kell akadályozni az iráni urándúsítás folytatását.
A „minden áron” értelemszerűen azt jelenti, hogy végső esetben háborúval is. A nagyhatalmak közötti vita második pontja az, hogy egyáltalán lehetséges-e ilyen végső eset kialakulása. Hiszen Iránnak egyelőre nincs atomfegyvere, és a „legoptimistább”, azaz legpesszimistább szakértők szerint is még hosszú évekre van tőle. Washington szerint azonban nem is szabad megvárni, hogy még közelebb kerüljön – minél közelebb kerül Teherán a fegyverhez, annál nehezebb lesz, sőt, esetleg lehetetlenné válik visszatántorítani.
A harmadik vitapont az, hogy ha esetleg bekövetkezik a végső eset, akkor a bekövetkezés tényét ki állapítja meg és milyen kritériumok szerint. És ha már meg is állapította valamelyik erre illetékes vagy magát illetékesnek minősítő tényező, akkor hogyan oldja meg a következő logikai ellentmondást: minden eddigi törvénytelen atomhatalomnak elnézték a nemzetközi jog megsértését, Iránnak azonban nincs pardon.
A végső eset ilyenformán nehéz ügy – de még mindig nem annyira nehéz, mint az, hogy mi lesz odáig. Következnek az összes hasonló konfliktusból unalomig ismert dilemmák. A szankciók, ha egyáltalán elrendeli őket a Biztonsági Tanács, nem sokat fognak érni, nem szoktak. Inkább ellenkező hatásuk van. Meddig lehet tárgyalni a delikvenssel? Mennyire lehet, ha egyáltalán, megbízni abban, hogy van értelme – hitele – Irán szavának? Mivel lehet ösztönözni a megállapodásra, és mivel lehet rákényszeríteni arra? Az ilyen alkufolyamokban mindig van apály és dagály, és vajon a „nemzetközi közösség egysége” kitart-e? Bármikor történhet valami olyan a Közel-Keleten vagy másutt, ami hirtelen más érdekrendszerbe helyezi az egész ügyet. Elképzelhető újabb erős terroristacsapás valamelyik európai város ellen, fölmerülhet Teherán bűnrészességének gyanúja. Mire tisztázódik, vagy beigazolódik, késő.
Az Irán elleni katonai csapás puszta eshetősége már önmagában durván megosztja a nagyhatalmakat, az egész kollektív biztonsági rendszert. Ha a vita a háború szükségességéről sokáig folytatódik, biztosan ismét megosztja az Európai Uniót, és megadhatja a kegyelemdöfést a NATO-nak, mint érdemleges katonai szövetségnek. Az atlanti szövetséget Washington eleve megkerülné, iraki mintára. A nyugati-orosz viszony – Moszkva, mostani közlései szerint, semleges maradna a háborúban, és minden módon kimaradna belőle – ismét összekuszálódna, a Kína-USA- Oroszország nagyháromszögben majdnem minden kiszámíthatatlanná válna. Rejtély, hogy már az esetleges háború előtt mi történne az arab világban, Afganisztánban, Pakisztánban, Indiában, Közép-Ázsiában és Indonéziában. Mármint az egyes országokon belül, hiszen a perzsák és a síiták megbombázásának valószínűvé válása már a tényleges légi csapások előtt tömérdek különféle indulatot (és politikai számítást) szabadítana el vagy harminc államban. Nincs az a stratégiai hatástanulmány, amely ezt igazából követni tudná, nem is szólva az olaj- és gázár egekbe szökésének következményeiről.
Irán ezekre a bizonytalanságokra alapoz, amikor – ismételjük: látszólag – a szakadék szélén táncolva egyre harciasabban beszél. Valójában hideg fejjel kalkulál, és azzal is számol, hogy az angolszászoknak és fogyatkozó számú, haderőt is adó szövetségeseiknek, ma nincs elég élőerejük (katonájuk), hogy szárazföldi inváziót indítsanak. Akkor pedig újabb dilemma: vajon a légi csapások, legyenek bármilyen erősek is, a pusztításon kívül elérik-e a céljukat, gátat vetnek-e Teherán atomkodásának? Arról nem is beszélve, amiről egyes amerikai stratégák álmodoznak, hogy megdől-e a háború miatt az iráni teokrata rezsim, vagy legalább meggyengül-e annyira, hogy a továbbiakban se sok vizet zavarjon? Netán éppen ellenkezőleg? És mi lesz, ha Afganisztánban, sőt Pakisztánban is, újra erős lábra kapnak a tálibok, Irakban pedig a síiták nem Amerika vonakodó partnerei lesznek, mint most, hanem elszánt ellenfelei?
Az iráni rendszer az egykori irakitól eltérően nem tömegpusztító és nem közvetlenül agresszív rezsim. Noha az iráni elnök heti rendszerességgel szólít fel Izrael elpusztítására és más iráni vezetők is agresszív szóhasználattal okoznak politikai és diplomácia lélektani problémákat Ez jelentősen befolyásolja az Iránról kialakuló képet. Ezzel együtt Irán megbombázását tehát erkölcsileg is nehéz lesz igazolni. És ez, ellentétben a nemzetközi joggal, a morális helyeslés vagy elítélés sokat számít egy háborúban. Ha a dolgok jelenlegi állásának folyományaként Amerika mégis megindítja rakétáit, akkor világos lesz, hogy egy előre eltervezett, az irániak viselkedésétől független, szélesebb közel-keleti stratégiát követ. Akkor viszont a most folyó, gigászi licitálásnak semmi értelme, igazából Washington játszik. Terített betlit.
Megnyerheti, de el is foghatják.
