Kányádi Sándor arcai és meséi
„Menjenek a harmadik emeletre, és vigyék föl Sándor bácsinak a postáját,
mert mostanában néha nem jön le, napokig gyűlnek a levelek” – mondja középkorú férfi Kolozsvárt, amikor bejutunk a Hóstáti piac és a vasútállomás között, félúton található Horea utcai házba. Mire fölkapaszkodunk, már a nyitott lakásajtó előtt vár Kányádi Sándor.
– Legyünk halkan, lepihent a feleségem. Szegény fehérnép, mostanában gyakran elfárad – mondja, miközben egy fiatalember aggódó szeretete nyílik az arcán, holott már fél évszázadhoz közelít a házassága. Minket kényelmes karosszékekkel kínál, maga pedig a zongora mellett egy sámlinál alig magasabbra kucorodik, mint gyermekkorában, a székelyföldi Galambfalván, ahol a tanárától, Martos Mózestől kapott feladatként rótta a betűket a palatáblára.
A hetvenhét éves Kányádi Sándor mesélni kezd.
Biblikus szülőföld
– Sokáig azt hittem, szülőföldem a bibliai történetek vidéke. A Galambfalva fölé emelkedő hegyet évszázadokon keresztül Sínai hegynek nevezték a székelyek. Kis elemista koromban is abban a hiszemben méregettem az eget, hogyha nekitámasztom a körtefának a szénapadláshoz szolgáló lajtorját, egészen a Mennybe kapaszkodhatom rajta. Ráadásul a betűvetésre oktató tanáromat Mózesnek, Martos Mózesnek hívták, és mi még valódi kőtáblára, vagyis palatáblára róttuk az első szavakat. Úgy kalandozott a fantáziám, mintha magam is a tanítványok útját jártam volna. Aztán, amikor felnőttként eljutottam a Szentföldre, nem is csodálkoztam, hogy a Biblia világa alig nagyobb területre terjed ki, mint az én szülőföldem.
Apró kupicába tiszta pálinkát tölt. Óvatos, nehogy csöppnyi is melléfollyon.
– Ez galambfalvi – mosolyog huncutsággal a szája szegletében. Megkóstolnám, annál is inkább, mert annak a zsidónak a fiától kaptam, akitől szépszavú apám is mindig vásárolt. De jobb, ha nem rongálom a maradék eszemet – tűnik föl szeme sarkában a cyranói öngúny.
Meséli, soha nem volt erős fiú, de nem is kellett legyőznie senkit sem. Ha le is maradt a futásban, elveszett az erdei kalandozásokban, mindig bevárták, mert – mint mondták róla a társai – szükség volt a nyúllábú eszére.
– Ahogy ágasodtam, Petőfi nyomait kutattam. Nyolc kilométerre a házunktól töltötte Petőfi az utolsó éjszakáját, és nincs huszonöt kilométerre sem Fehéregyháza, ahol a cári dzsidás utolérte a költőt a kukoricásban. De mesélték az öregek, hogy a közeli Derzs falát valamikor Szent László alakja ékesítette. Elképzeltem, mikor Torda felől közeledett felénk, hogyan vált ketté előtte a hegy. A falu szélén mindig a Lajos-kútból töltöttük föl a bokályt, amikor az arató férfiaknak vizet vittünk. Nagy Lajos királyunk is itt oltotta a szomját, ezért hittem még elemista koromban is, hogy a mi mészárszékünkből vetették oda Toldi Miklós elé a májat, amikor lefogta az elszabadult bikát. Amikor meg már magasabb iskolákba jártam, Szenczi Molnár Albert írásait a földimnek kijáró kíváncsisággal vettem a kezembe, hiszen ő is ezen a biblikus tájon látta meg a napvilágot.
Groza és Arany
– Hát, az atyámfiai aztán mégsem kiáltották ki az autonómiát Udvarhelyen? – tekint ránk azzal a kópésággal, ahogyan csak azok a székelyek tudnak kérdezni, akik ismerik a választ is, de szavukban ott rejtőzködik a kétely és a készség az újabb és újabb gondolati cselvetésre. – Hát nem tanultak a múltból? Volt már nekünk autonómiánk. Mire mentünk vele? A Székelyföldön kívül ki sem mondhattuk, hogy Nagyvárad, Kolozsvár, csak Oradeát és Cluj-Napocát emlegethettünk. Ha Brassóban vagy Szatmárnémetiben megszólaltunk magyarul, ráütöttek a szánkra, hogy húzódjunk vissza Tirgu Muresbe (Marosvásárhely), és ott motyogjuk magunkban a nyelvünket – keményedik meg a tekintete, mint aki most is párbajra kész az anyanyelvéért.
Felemelgeti, miként igyekezett rávenni Ceausescu 1968-ban a magyar értelmiségieket arra, hogy az egységes nemzetállam eszméje és alkotmánya jegyében románnak vallják magukat.
– Ott ültünk vagy százhúszan a Kárpátok Géniuszának rendezvényén. Azzal kezdte, hogy a svájciak valamennyien büszkén vallják magukat svájcinak, holott az anyanyelvük lehet német, francia, olasz. Éreztük, merre törtet a gondolat, ezért közbevetettem, hogy vannak ott a hegyek között rétorománok is. Többen megdermedtek. Kiült a hideglelés az arcukra. A Kondukátor nem zavartatta magát. Ellentmondást nem tűrő lendülettel fejtette ki, hogy mi valójában magyarul beszélő románok vagyunk, és ehhez tartsuk magunkat.
Összeszűkül a tekintete. A méltóságában megsértett férfi keménysége jelenik meg az arcán. Így veheti célba az ellenfelét a becsületét védő párbajozó.
– Groza Péterre, a korábbi kommunista főnökre hivatkoztam. Felidéztem Péter bácsi biztatását – ahogy Erdélyben nevezték az Arany János költeményeit magyarul olvasó román államférfit -, beszéljünk, politizáljunk magyarul. Hozott is neki félmillió szavazatot Erdélyben. Míg 1964-ben a Temesvári állomáson románul, magyarul, németül és szerbül kiabálta a hangosbemondó, hogy a harmadik vágányra gyorsvonat érkezik, akkor, 1968-ban, Székelyudvarhelyen csak magyarul nem írták ki a benzinkútnál, hogy dohányozni tilos. Na, így nézett ki az a bizonyos lenini nemzetiségi politika. Ma már legalább Székelyföldön mindenhol látsz magyar feliratokat, de a Partium magyar falvai is megkapták a magyar táblákat. Attól tartok, ha sokáig kardoskodnak az autonómia mellett, a szórvány részekből teljesen kiszorítják a magyar nyelvet, a magyar kultúrát.
Emlékeztetem, hogy sokan a diktatúra magyar szigeteként emlegették az egykori magyar autonómiát. Szigorú lesz, akár egy bíró.
