Forrás: Magyar Hírlap

Most nem „csak” a palesztin nép, hanem az eddigi harcostárs, a Hamasz érdekeire sem voltak tekintettel az Iszlám Dzsihád vezetői

Nem a Fatahot, hanem az Iszlám Dzsihádot kellett volna rábírnia a Hamasznak arra, hogy csatlakozzon a január 25-i választás után megalakult új palesztin kormányhoz – ez teljesen egyértelműnek tűnik a hétfői tel-avivi merénylet után. Minden terroristaakció brutális, értelmetlen és megbocsáthatatlan – és mindig elsősorban annak árt, akinek a nevében elkövetik. Ez most talán még hatványozottabban igaz. De most nem „csak” a palesztin nép, hanem az eddigi harcostárs, a Hamasz érdekeire sem voltak tekintettel az Iszlám Dzsihád vezetői.

A Hamasz-kormányzat két és fél hete alakult meg, s majdnem tökéletes nemzetközi izolációba lavírozta magát – ahogyan azt várni is lehetett. Hiszen nyilvánvaló volt, hogy a szervezet nem kezdheti azzal a hatalomgyakorlást, hogy feladja az „elveit”, elfogadja Izrael létezését, és lemond az erőszakról, hiszen éppen azért született, hogy fegyverrel kergesse bele a zsidókat a tengerbe és szabadítsa fel a megszállt palesztin földet. Válaszképp – ahogyan azt szintén várni lehetett – Izrael és az Egyesült Államok elzárta a pénzcsapokat, s kivételes elvhűségről tanúskodva, némi habozás után, csatlakozott hozzájuk az Európai Unió is. Így a Palesztin Hatóság egy csapásra elveszítette gyakorlatilag az összes bevételét, s már márciusban nem tudta kifizetni 140 ezer alkalmazottját, ami azt jelenti, hogy áttételesen a palesztin népesség egyharmada esett el a jövedelmétől.

Naiv dolog volt arra számítani, hogy az arab és muszlim országok pótolják majd a hiányt. Irán azonnal megígért ugyan százmillió dollárt, és nyilvánvalóan nem tér vissza majd üres kézzel Mahmud Zahar palesztin külügyminiszter Szaúd-Arábiából és Katarból sem, az ígéret azonban a legtöbb elemző véleménye szerint csak ígéret marad – készpénzt csupán Teherántól várhat a Hamasz. Irán ugyanis az egyetlen, amelyet a legkevésbé sem érdekel, ha Washington vagy Brüsszel a terrorizmus támogatójának tartja – előbbi eddig is ezt tette, utóbbival pedig a teheráni atomprogram miatt romlott meg a kapcsolata.

A többieknek azonban óvatosnak kell lenniük. Rijád a szeptember 11-i merényletek óta kínosan ügyel arra, hogy ne hozhassák kapcsolatba terrorista szervezetekkel. Márpedig a Hamasz kormányon is az maradt, ezt egyértelműen bizonyítja, hogy nem volt hajlandó elítélni a hétfői merényletet, egyes vezetői pedig – Iszmail Hanije kormányfővel az élen – egyenesen az izraelieket okolták a támadásért.

Az izraeli-palesztin konfliktus esetleges megoldásában kulcsszerepet játszó két arab ország – Egyiptom és Jordánia – viselkedése még egyértelműbb. Zahar még azt sem tudta elérni, hogy kairói látogatása idején fogadja őt az egyiptomi külügyminiszter, Jordániába pedig már be sem engedték. Ő lett volna pedig az első magas rangú Hamasz-illetékes, aki a szervezet vezetőinek 1999-es kiutasítása óta Ammánba utazhatott volna, a jordániai kormány azonban lemondta a látogatást. Hivatalosan persze nem a hétfői merényletre, hanem arra hivatkozva, hogy a Hamasz aktivistái rakétákat, robbanóanyagokat és automata fegyvereket csempésztek be az országba, a lényegen azonban ez nem változtat. Annál is kevésbé, mert nyílt titok, hogy a jordániai kormányzati illetékesek – akárcsak az egyiptomiak – magánbeszélgetésekben egyértelmű támogatásukról biztosítják a Hamasz izolálására irányuló amerikai és izraeli törekvéseket.

A Hamasz reagálása a hétfői merényletre nem csupán immorális, hanem ostoba is volt – írta szerkesztőségi vezércikkében a The New York Times, és igaza van. Ez a lépés, ha lehet, csak még jobban megerősítette Ehud Olmert ügyvezető izraeli kormányfőt és az izraeli közvéleményt abbéli meggyőződésében, hogy fölösleges tárgyalni a palesztinokkal; a megoldást az egyoldalú lépések jelentik: nekik kell kijelölniük Izrael végleges határát – ami egyúttal azt is meghatározza, mi marad a palesztinoknak. Életképes állam biztos nem, vagyis az utóbbiak nem lesznek elégedettek.

A terrorizmus támogatása azonban csak oda vezethet, hogy a nemzetközi közösség inkább Izrael, mint a palesztinok oldalára áll – legalábbis addig, amíg a Hamasz van kormányon. Ha nem tudnak sürgősen sok pénzt szerezni, akkor olyan sokáig talán nem is kell várni arra, hogy megbukjanak. S a közel-keleti konfliktus hat évtizedéhez képest végül is az a négy év sem sok, ami a következő palesztin választásig a legrosszabb esetben hátra van. Veszíteni pedig csak a palesztinok fognak, mert Olmertnek ez a négy év bőven elegendő lesz Izrael határainak kiépítésére.

Medgyesi Csilla

rovatvezető

Comments are closed.