Valójában azt a nemzetközi rendet kellene kialakítani, amely képes kordában tartani a fegyvereket és a hőbörgő államférfiúkat is
Hát ez tűrhetetlen – mondta a hét végén Condoleezza Rice. Az amerikai külügyminiszter szerint a Biztonsági Tanácsnak minden kínálkozó lehetőséget számba kell vennie, hogy engedelmességre bírja Iránt a „nemzetközi rendszerben”. Rice kifakadására az adott alkalmat, hogy Teherán a múlt héten atomhatalommá nyilvánította önmagát, mert sikerült nyomokban uránt dúsítania. Ez azt jelenti, hogy rálépett arra az útra, amely napjainkban az evolúció legfelső fokának mércéje: az ember képes atombombát gyártani.
Irán és Teherán népe az utcákra vonult, a nemzeti büszkeség a tetőfokára hágott: hát megvan, a muszlimok bombája készül, a perzsák – stílusosan – sakk-mattolták az önelégült fehér embert.
Alakul a konfrontáció, pontosabban alakítják. Condoleezza Rice elfelejtette bővebben kifejteni, milyen „nemzetközi rendszerre” gondolt. Arra talán, amely a második világháború vége után kialakult, és hatvan éve a felismerhetetlenségig megváltozott? Mert most is mi történik: összeül néhány fickó Washingtonból, Moszkvából, Pekingből, Párizsból és Londonból – speciel most Berlinből is -, és azt mondja Teheránnak: harminc napod van arra, hogy beállj a sorba, mert különben…
S miközben az Egyesült Államok minden adandó alkalommal a világ értésére adja, hogy nem bízik az ENSZ-ben, az Európai Unióban lévő szövetségeseiben, olyan nemzetközi rendszerre hivatkozik, amelynek egyetlen lényeges alapeleme: Washington sohasem zár ki semmit. Ha az ENSZ Biztonsági Tanácsa hoz – nem hoz – valamilyen határozatot, az Egyesült Államok akkor is úgy dönt, ahogy akar.
Az atombomba kényes ügy ebben a szép és meglett korú nemzetközi rendszerben. Kezdetben minden úgy épült fel benne, hogy a bomba olyan nagy titok, amelyhez halandó hozzá sem férhet. Nem sokkal később kiderült, hogy nemcsak a patkolókovács mesterségét lehet megtanulni, hanem a bombakészítés fortélyait is. Izrael gyorsan lépett, India és Pakisztán már megfontoltabban haladt – de van bombájuk. Zavarja mindez a Rice által emlegetett nemzetközi rendszert? Egy csöppet sem.
Irán viszont zavarja Amerikát – következésképpen a fennálló nemzetközi rendszert. Hogy mennyire, azt Seymour M. Hersh hírneves oknyomozó cikke jelezte a The New Yorker című lapban. Hersh cikke úgy állítja be Iránt, mint a létező világ minden bajának forrását. Ráadásul Hersh megpedzi, hogy Amerika talán taktikai atomfegyvereket is bevetne Irán ellen. A világ alig pelenkázta újra önmagát, amikor Hersh a BBC-ben jót nevetett saját cikkének eme kitételén. Ugyan, mondta, ezt csak a hülye katonák dobták be, akik hivatalból semmilyen lehetőséget nem zárnak ki.
Akárcsak az amerikai elnök. A hírek szerint Bush, misszionárius módjára, azt akarja politikai örökül hátrahagyni, hogy Iránban „kieszközli a rendszerváltást”, meghonosítja a perzsa demokráciát, és megmenti a világot a teheráni atom borzalmaitól. Ehhez ott van neki Donald Rumsfeld védelmi miniszter, akinek menesztését, iraki viselt dolgai után, már nem csak félt tucat tekintélyes amerikai tábornok követeli, hanem Richard Lugar republikánus szenátorral az élen az elnök közeli hívei is.
Ugyan mi változik hirtelen attól, ha Irán kezdetleges fokon tud uránt dúsítani? A bombát hatvan éve feltalálták, lassan nincs semmilyen titok körülötte – akár Paks is foglalkozhatna vele. Az idők folyamán eddig sem a fegyverekkel volt baj, hanem azokkal, akik használták.
Irán elnöke hajlamos ugyan az összevissza beszédre, de ebből még nem következik, hogy nem létező bombáival teleszórja a világot. Jó ideig nem is lesz bombája, viszont terroristái vannak és lesznek.
Valójában azt a nemzetközi rendet kellene kialakítani, amely képes kordában tartani a fegyvereket és a hőbörgő államférfiúkat is. Azzal, hogy Teheránba küldik Mohamed el-Baradeit, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség főigazgatóját – valójában az ENSZ tagállamok „főosztályvezetőjét” – semmit nem lehet megoldani. El-Baradei csak küldönc, ügy- és hírvivő, és amíg nem azt mondja Teheránban, hogy a világ döntésképes vezetői is hajlandók leülni Irán vezetőivel a tárgyalóasztalhoz, addig folyamatosan „fokozódik a helyzet”.
Az ellenségeskedés eddig csak azzal a következménnyel járt, hogy hetven dollárra emelkedett a kőolaj és hatszáz dollár fölé kúszott az arany ára. Ha Bush így folytatja, akkor a világ országaiban egyre nő majd az igény „a nemzet atombombájára”.
Fodor György
munkatárs
