Népszabadság * Aczél Endre * 2006. április 19.
Annak idején, amikor Európa nyugati felén egy romániai állampolgárnak nehéz vagy épp lehetetlen volt munkát találnia (vízumproblémák miatt akár feketén is), mondogatták nekem erdélyi magyarok – többek között a rokonságomból valók -, hogy Izraelben annál könnyebb és annál jobb is.
Mentek tehát csapatostul az építő- és szerelőiparba, kórházba ápolónőnek és így tovább. Nagyon gyakran – az építőiparban jellemző módon – a palesztinai arab vendégmunkások mellé. Amúgy pedig olcsó helyeken tanyáztak le, egy kupacban, más, „idegen munkaerők” társaságában, őrizendő a közösségi lét egy formáját.
A régi tel-avivi buszpályaudvar környéke olyan hely, amelyet tipikusan vendégmunkások laknak be. A falafelbüfé pedig tipikusan olyan intézmény, ahol a spórolós idegen olcsón jól lakhat. Az a fanatikus dzsenini palesztin fiatalember, akit megbízói – az ilyen típusú atrocitások bő másfél éves szüneteltetése után – belevittek egy öngyilkos merényletbe, ezen a kissé „prosztó” helyen robbantotta fel magát, a halálba küldve két erdélyi magyar asszonyt is.
Miért pont itt, és miért másodszor itt? Netán valaki menekülésre akarná kényszeríteni a nem arab vendégmunkásokat? Ugyan. Csak a környezet vonzó. Errefelé „forog az idegen”; kevésbé feltűnő a merénylőjelölt, mint mondjuk egy plázában, egy jómódú lakónegyedben vagy egy szálloda környékén. A cél viszont megvalósul: Izrael legnagyobb városának akármilyen polgára, lakója kezd megint rettegni. Minden olyan, mint régen. Illetve két szempontból egyáltalán nem. Egyfelől a palesztin államcsírának olyan kormánya van, amelyik nemhogy az erőszaktól általában, de annak a legvisszataszítóbb formájától, a polgári célpontok ellen indított öngyilkos merényletektől se hajlandó elhatárolódni.
A Hamasz vezette kormány illetékesei szinte egymás kezéből ragadják ki a mikrofont, hogy az esztelen gyilkolásnak ezeket az aktusait az „önvédelem” rovatba írják be. Ugyanakkor a palesztin hatóság elnöke kötelességszerűen elítéli a történteket, aminek azonban súlya nemigen van, mert a kormány – és ez komoly visszalépés az Arafat-korszakhoz képest is – az ujját nem hajlandó mozdítani egyetlen terroristával szemben sem. Még büszkélkedik is ezzel.
A helyzet másik új eleme, hogy az izraeli kormány – noha a Hamaszt tette politikailag felelőssé a tel-avivi merényletért – egyelőre jegelte az azonnali megtorlást. Holott ez a múltban órákon belül be szokott következni. Izraelnek látnivalón máshoz fűződik most érdeke. Úgy mérlegel, hogy az egyébként jogos leszámolás csak érveket szolgáltatna a Hamasz megátalkodottságának erősödéséhez, és végképp elidegenítené tőle a mérsékeltnek tartott, potenciális tárgyalópartnereket. A katonai nyomás, a nyers erőszak helyett az új palesztin kormány totális elszigetelésének művét kívánja végigvinni, amihez az Egyesült Államok segédkezet nyújt. Reménye az, hogy az elszigetelődésből fakadó pénz- és eszközhiány térdre fogja kényszeríteni a Hamasz-kormányt, amely Amerika és Európa pénzügyi segélyei és Izraelből származó jövedelmei nélkül egyszerűen képtelen a víz színén maradni. Palesztin szemmel nézve ez a művelet a „palesztin nép kiéheztetése”, amelyet azonban meg lehetne akadályozni, ha a hiányzó pénzt az arab és moszlim testvérek összeadnák. Ők még megajánlásszinten sem nyújtják a szükségesnek tizedét sem. Hangzatos hűségeskükkel a pénztárnál nem lehet fizetni. Az izraeliek pedig ezt pontosan tudják.
