Forrás: ÉS

CSAPLÁR VILMOS

Huszadik századi arcképek

1.

1917 őszén egy macska épp akkor szökkent rá az Auróra cirkáló ágyúcsövére, amikor Vlagyimir Iljics Lenin Péterváron a Néva partján álló Téli Palotára mutatva már majdnem kiadta a tűzparancsot.

– Sicccc! – kiáltotta a Nagy Októberi Forradalom vezére.

A macska nem rögtön ugrott le a csőről, előbb a hátát púpozva fújt egyet.

Lenin annyira méregbe gurult attól, hogy egy macska a döntő pillanatban fölszemtelenkedhetett a hadihajóra, annak is éppen az ágyúcsövére, hogy a bolsevikok vezérén, aki eredetileg a palota fölé akart lövetni, hogy csak megijessze a benn tehetetlenkedő Ideiglenes Kormány tagjait, hirtelen nagyobb elszántság lett úrrá. Az irányzékot lejjebb vetette, és BUMMM!

Repedtek, omlottak a falak, és a közeli mahorkát szívó, vodkát kortyolgató félkatonai szabadcsapatok ezt úgy értelmezték, hogy ostromolni kell.

Az Ideiglenes Kormány feje, Kerenszkij kinézett az ablakon, s látta, hogy ez már tényleg nem puszta fenyegetés, bevadultak a bolsevikok. Inasa reggel óta ajánlgatott neki egy hosszú szoknyát, női kalapot, sőt magas sarkú cipőt is, de a miniszterelnöknek eddig esze ágában se volt fölvenni őket. Most hirtelen intett, hogy hozzák, s jól tette, épphogy föl tudott kapkodni magára mindent. A tollas, virágos, széles karimájú kalap zsinórját már kifelé iszkolás közben kötötte meg az álla alatt. Oly gyorsan változott a helyzet, hogy ha csak pár pillanattal később oson ki a hátsó kapun, a harci hévtől és a vodkától fölajzott fegyveresek biztosan benéznek a szoknyája alá, s erre jobb nem is gondolni.

Lenin, látva, hogy nekilendültek az események, leszállt az Auróráról, s a Bolsevik Párt központjába, a Szmolnijba távozott. Forrt a vére, égett a szeme valamilyen belső láztól, amilyent korábban még sose érzett. Minél hamarabb papírra akarta vetni a gondolatait arról, hogy a mai nappal megszűnt a kettős hatalom, a polgári kormány szennyét eltakarítják, s végre minden hatalom a szovjeteké lett.

Sikerült is neki papírra vetnie mindazt, amire akkor a népnek szüksége volt. Habár megzavarták. Nyitott ablaknál rótta a sorokat, s egyszer csak berepült egy labda.

Lenin nem kívánta megszakítani nagy jelentőségű munkáját, különösen akkor nem, amikor a világtörténelem úgyszólván toporgott, várva az útmutatásokat, melyeket Lenin éppen akkor fogalmazott meg. Megkockáztassa, hogy akár egy percet is elvesztegessen holmi labdára, miközben a történelem ide-oda tekintget, nem tudván, merre tartson?

Addig-addig pattogott az a labda, míg koszos felületével kis híján beszennyezte a Lenin íróasztalán sorakozó lapokat, rajtuk a legtisztább gondolatokkal, melyeket forradalmár valaha is kinyilatkoztatott. De ezt a bolsevikok vezére már megakadályozta.

A rá egészen az elméje elborulásáig jellemző határozottsággal fölpattant a székről, sebes léptekkel megkerülte a termetes bútort, elkapta a labdát, és megiramodott vele az ablak irányába.

Kis termetű ember volt a Lenin, nem az ő méretére tervezték a palotát, úgyhogy ágaskodnia kellett, ha át akart hajolni a párkányon.

Mikor lenézett, gyerekeket látott maga alatt, akik elkeseredetten bámultak fölfelé, azt gondolták, hogy sose kapják vissza a játékszerüket a Lenintől. Biztosan hallomásból ismernek már, gondolta a Lenin, és tudják, hogy szigorú vagyok, különösen, ha a forradalom megzavarásáról van szó. Attól, hogy ennyire félnek tőle a gyerekek, úgy meghatódott, mintha hirtelen kedvenc zeneszerzőjének, Beethovennek egyik szimfóniája csendült volna föl.

Egyszerűen elengedte a labdát, a gyerekek nagy örömére.

Pedig le is lövethette volna őket.

A gyerekeknek szerencséje volt, hogy akkor még nem a Sztálin vezette a népet: ha őhozzá röpült volna be a labda, az összes gyerek egy gyerek-kényszermunka táborban kötött volna ki. A kíméletlen vezér a hatalom átvételekor csak színlelésként engedte néha-néha eljátszani az Örömódát, és az ősi grúz dalok hallatán is csak köpött egyet, bár Grúziából származott.

Ezt nem szégyellte, sőt egyszer, a második világháború vége felé azt mondta Rooseweltnek és Churchillnek a japánokról:

– Pár százezernek meg kell halnia. Ezek csak ebből értenek. Én csak tudom, én is ázsiai vagyok.

Éppen arról volt szó, hogy ha majd a szovjetek elfoglalják Berlint, átcsoportosítják a katonáikat, és kiűzik Mandzsúriából meg a környékről a hódító japánokat, hogy ott is segítsenek az USA-nak befejezni a háborút.

Roosewelt amerikai elnök le akarta győzni Hitler után a japánokat is, Winston Churchill angol miniszterelnök szintúgy, így hát hallgattak, elfojtották a nyugati demokráciában e szavak hallatán szinte kötelező ellenérzést.

Roosewelt hamarosan meghalt, de utódjának, Truman elnöknek valaki elmondta Sztálin rövid, ám velős okfejtését a japánokról. Trumannak a magyar Szilárd Leó és tudóstársai jóvoltából épp volt két kész atombombája. Na, gondolta, kipróbálom, igaz-e az, amit Sztálin mond. Az egyik bombát a Hirosima nevű, a másikat a Nagaszaki nevű japán városra dobatta le. És láss csodát! Miután a két városban több százezer ember elpusztult, az addig rettenthetetlen és végső kitartásról karattyoló japánok azonnal békét kötöttek.

Persze Truman elnök nem mondott köszönetet Sztálinnak a jó tanácsért, nem is igen lett volna módja rá, mivel a szovjet forradalom vezére nagyon megharagudott, hogy a csapatai nem szállhatták meg Mandzsúriát, nem terjeszkedhettek Keleten is úgy, ahogy Európában a németek kiűzése révén. Ettől fogva Sztálin sokkal szűkszavúbb volt, ha külföldi politikusokkal találkozott, sőt, nem is találkozott velük, csak akkor, ha azok hajlandóak voltak ellátogatni hozzá. Soha többet nem hagyta el a Szovjetunió területét, legalábbis a történetírás nem tud ilyen esetről. Szörnyen megviselte az, hogy nemcsak ellopták az ötletét, hanem ebből még kára is származott.

Abból, hogy képes volt az ázsiaiak veséjébe látni.

Grúzia, bár lakói már az első évezredben fölvették a keresztény vallást, Kis-Ázsiában terül el, többnyire fekete hajú emberek lakják, és Sztálin is, akinek az eredeti neve Dzsugasvili volt, borzas, sötét hajjal jött világra. Amíg az anyja az egyik szobában vajúdott és szült, az apja a cipészműhelyként szolgáló szomszéd szobában lábbeliket javított. A legelső hang, amit az újszülött hallott, a kalapálás volt, ezért aztán egész életében gyűlölte a cipészeket, kényszermunka táborokba küldött közülük annyit, amennyit csak lehetett, jó messzire, Szibériába. Onnan nem hallatszott el a kalapálás zaja Moszkváig.

Esze ágában se volt az apja foglalkozását folytatni. Először az egyházat célozta meg, gondolván, hogy a templomokban vagy a szerzetesi cellákban jó csönd van, senki se kalapál, de kiderült, hogy itt meg más baj van. A csengettyűk hangja, a mormoló ima, a monoton liturgia és az énekszó a kalandvágyát nem elégíti ki. Rablónak állt, főleg postákat és vonatokat fosztott ki a társaival, de ha útjukba került egy bank, abba is belátogattak, s persze Dzsugasvili kifejezett kérésére nem kopogtak az ajtón.

Mivel a banda tagjai nehezen silabizálták ki az ábécé betűit, egyszer, tévedésből, azt hívén, hogy bank, berontottak egy aukcióra. Épp elkelt egy festmény, és ilyenkor a világ minden táján kalapácsütéssel nyugtázzák a licit végét. Több se kellett Dzsugasvilinek! Köpenye alól előrántotta két hatlövetű forgópisztolyát, s előbb a kalapácsot trafálta szét a kézzel együtt, aztán elkezdett erre-arra lövöldözni vaktában. Eltalált egy festményt, néhány jelenlévőt pedig agyonlőtt vagy megsebesített. Pánikba esett társai úgyszintén vadul tüzeltek, hogy fedezzék a visszavonulást.

A golyózápor védelme alatt sikerült kijutniuk a városból, s bevetették magukat az erdőbe, ahol egy völgy mélyén egy barlang volt a búvóhelyük. De lakott ugyanebben a barlangban egy manó is, akit úgy hívtak, hogy Kau. Kihallgatta a Dzsugasviliék beszélgetését, s mivel amúgy sem szívelte őket, mert időről időre jöttek, és megzavarták a nyugodt manóéletét, kisurrant a barlangból. A rablók nem sejtették, hogy Kau lakhelyén vannak, nem is vették észre azt sem, hogy valaki egyáltalán távozott, így nyugodtan pöfékeltek a pipájukkal, iszogatták a bort, majd mély álomba merültek.

Kau viszont közben bement a városba. Nem tétlenkedett. Egy lukon behatolt az árverési terembe, elkezdte lökdösni az átlőtt festményt. Addig-addig próbálkozott, míg a kép földőlt. A csattanás fölriasztotta a terem őrzésére kirendelt katonát, az ijedtében puskájából vaktában lőtt egyet, ettől viszont a többi katona is fölébredt, berohant az egész csapat a terembe. Ott aztán sóbálvánnyá merevedtek. A sérült festmény a hasára esett, de ez még semmi, lassan csúszott az ajtó felé, mintha el akarna szökni. Vagy mintha a mellbe lőtt II. Miklós cár (ugyanis őt ábrázolta a mű) a közeli kórházba akarná vonszolni magát, hogy segítsenek rajta.

A katonák nem látták Kaut, már csak azért sem, mert a manó a képkeret alatt erőlködött, annak a szélét megmarkolva mindkét kis kezével, viszont az, ami szemük elé tárult olyan rendkívüli esemény volt, hogy ketten elrohantak jelentést tenni a kapitányuknak.

Dörömböltek az ajtaján, mire a kapitány, név szerint Kornyilov szinte azonnal kiüvöltött, hogy ugyan hogy merik őt zavarni. A szeretője volt éppen nála, egy Malenka nevű, éjfekete hajú lány. A katonák egymás szavába vágva bekiabálták a tényállást, s ez jobban fölizgatta a kapitányt, mint Malenka. Már ott is állt a nyíló ajtóban, félig fölöltözve, rúzsfoltos arccal, és nagyot kiáltott: „Pasli!” Mármint hogy induljanak.

A teremben az egész csapat még most is megbabonázva meredt a cár hátuljára, vagyis a vászonra, pedig a kép már nem mozgott. Közben ugyanis Kau abbahagyta a festmény mozgatását, kiszáguldott a folyosóra, leiramodott a lovak istállójába. Pillanatok alatt eloldozta az összes állatot. A paripák mind követték a vezérmént, a kapitány Szuvorov nevű csődörét, s kitódultak az udvarra. A Szuvorov azért ment az udvarra, mert Kau betelepedett a fülébe, és ezt parancsolta neki.

A hangos nyerítéseket és a patadobogást hallván a katonák, élükön a rúzsfoltos, Kornyilov nevű kapitánynyal akkor már az udvaron voltak, s amikor a Szuvorov elindult kifelé a kapun, a többi állat meg követte, inkább fölpattantak a hátukra. Könnyen sikerült, mert őrségben lévén, éjszakára se szerelték le a nyergeket.

Több se kellett Kaunak vagyis Szuvorovnak! Most már sebes vágtába kezdett végig a városból kivezető úton. Aztán meg jobbra fordult, az erdők irányába.

Dzsugasviliék persze a rablókra jellemző éberséggel hortyogtak, és meghallották a veszélyt sejtető zajokat. Fölkapkodták a fegyvereiket, kirohantak a barlangjukból, vagyis Kau otthonából, de vesztükre. A katonák csak egy kicsit lepődtek meg azon, hogy éppen a bandához vitték őket a lovak, aztán rögtön tüzelni kezdtek.

Mindenkit agyonlőttek, csak Dzsugasvilinek kegyelmeztek meg. Ő maradt utoljára, ezért Kornyilov intett, hogy ne! Valakit azért börtönbe is kell csukni.

A Szuvorov füléből lekúszó Kau elégedetten heherészett, amit senki se hallott. Létének csak annyi jele volt az emberek számára, hogy a csődör félrekapta a lábát, mikor a manó közvetlenül mellette a fűben landolt.

Akkor még nem gyanította, hogy otthonát féltve, Dzsugasvili imázsát vagyis legendáját segítette elő. Mikor ugyanis széles körben elterjedt, hogy a grúz a cárt találta szíven, mielőtt még rálicitálhattak volna, az uralkodóval elégedetlen Oroszországban a lövést leadó torzonborz, fekete bandita tette forradalmi jelentést kapott, és az addig ismeretlen fiatalember a többi lázadó szemében hőssé vált.

Nem is merték sok időre lecsukni, csak egy kicsit.

Mikor kiszabadult, maga Lenin üzent érte, hogy látni akarja.

Finnországban találkoztak, Vlagyimir Iljics óvatosságból ott húzta meg magát egy kunyhóban. Kinn a szabadban beszélgettek, két közeli fatuskón ülve. Lenin a cár és a bojárok uralmának tarthatatlanságáról, a közelgő forradalomról fejtette ki nézeteit, az ex-útonálló pedig értetlenül, sőt cinikusan hallgatta. Lenin azonban már akkor is olyan bölcs volt, hogy ez nem szegte kedvét. Tulajdonképpen előre elmesélte, hogyan fog alakulni a történelem. Az imperialista birodalmak háborút fognak vívni egymás ellen, az orosz hadsereg vereséget szenved, a cári hatalom összeomlik, a dolgozó nép és a parasztság átveszi a hatalmat, egy Bolsevik nevű párt által gyakorolja, egészen addig, míg már se a pártra, se a hatalomra nem lesz szükség, mert olyan hatalmas bőség köszönt be, hogy mindenki annyit ehet-ihat, amennyit csak akar, dolgozni meg szinte csak a gépek fognak. Csupán az ágyúcsőre fölmászó macskát és a labdázó gyerekeket hagyta ki, és persze a saját elméjének a korai elborulását se jósolta meg.

Dzsugasvili szeme előtt mindenféle megjelent Lenin előadása közben. Például amikor a bőségről volt szó, aranyrudakat, ropogós bankókat, csörgő pénzzel teli zsákokat látott, de a végén rájött arra, hogy ha már ilyen híres, úgyse lehet tovább bandita, mert fölismerik.

Hát akkor legyen forradalmár!

A kunyhóban közben Lenin felesége, Krupszkaja rénszarvashúst klopfolt a vacsorához, amely kopogás a grúz idegeit a végsőkig feszítette, de ha kellett, már ekkor is nagy önfegyelemmel uralkodott az indulatain. Ez később sokszor hasznára vált.

Leninék álmukban se gondolták, hogy a velük szemben, az asztal túloldalán falatozó, lényegében szimpatikus fiatalember egy életre meggyűlölte a háziasszonyt, és bosszúszomjasan várja az időt, hogy megtorolhassa a kopogást.

Polgári nevükön Uljanovéknak hívták a házaspárt, a Lenin, vagyis Léna menti mozgalmi név volt, úgy mint Jézusnak a Názáreti. Nem mintha különben Lenin sokra becsülte volna Krisztust. Ellenkezőleg, a vallásokat mákonynak, népbutításnak tartotta, a fatuskón a történelmi közeljövőt taglalva, futólag említést is tett a templomok üzemekké, raktárakká alakításáról.

A forró teát kortyolgatva, Lenin egyszer csak azt mondta:

– Sztálin!

Ezt megelőzően hosszasan és szúrósan nézett Dzsugasvili feketén fénylő szemébe.

Hirtelen még Krupszkaja se fogta föl a perc jelentőségét, nem is szólva Dzsugasviliről, aki kérdően bámult erre a Finnországban rejtőzködő, mégis Léna menti, vallásgyűlölő, ennek ellenére a krisztusi névadást utánzó, kopasz értelmiségire.

– Ez lesz a neved! – jelentette ki.

– Miért? – kérdezte Dzsugasvili, közben eszébe villant, hogy kaphatott volna papnövendékként is másik nevet, ha nem ugrik ki olyan hamar.

– Hogy acélos legyél – felelte Lenin helyett Krupszkaja.

Oroszul ugyanis a Sztálin azt jelenti, hogy acélból való.

– Te fogod a legkeményebben ütni a forradalom izzó vasát!

Dzsugasvili szakálla a kalapácsra való gondolástól majdnem rándult egyet, de mégsem. A fiatalember tettetés terén már acélos volt.

Dzsugasvili még kinn a tuskón ülve, a történelmi távlatok hallatán megkérdezte Lenintől, hogy honnan tudja olyan biztosan, hogy így lesz. Vlagyimir Iljics akkor elengedte a füle mellett a kérdést, a harmadik csésze tea elfogyasztása után, azonban könyveket hajigált a polcról az asztalra. Vaskos Marx és Engels műveket.

– Azt kérdezted, honnan ismerem a jövőt? Hát ezekből olvastam ki!

Kölcsön is adta Lenin mindet a vendégnek. (Soha nem kapta vissza őket. Igaz, a forradalom hevében el is felejtette kérni.)

– Tanulni! Tanulni! Tanulni! – búcsúzott a kunyhó ajtajában a távozó Dzsugasvilitől, aki szinte görnyedezett a könyvek súlyától.

Sötétedett, foga volt a hidegnek. Erősen sziszegett a sztyeppei szél. Egy Leninnél puhányabb házigazda ilyen időben el sem engedte volna a vendégét.

2.

Rajzmappával a hóna alatt egy fiatalember a sok bécsi kőkerítés közül az egyik mellett haladt el. A képzőművészeti akadémiára tartott, egy neves professzorhoz, zsebében ott lapult a professzornak szóló ajánlólevél is. Reménykedhetett benne, hogy ha a mesternek megtetszenek a mappában lévő munkák, fölveszik az akadémiára ösztöndíjasnak.

De hirtelen erős undort érzett az illető iránt. Pedig nem is ismerte, csak hallomásból. Megállt. Arca eltorzult az ellenséges indulattól, végül sarkon is fordult.

Nem beszélt erről senkinek, de később ezt a kőkerítést tekintette a megvilágosodása helyszínének. Az ilyen rendkívüli pillanatok mélysége utóbb tárul föl, akkor csak azt érezte, hogy nem fog ő senkitől semmit kérni, legkevésbé egy (föltehetőleg zsidó) professzortól! Mivel a megvilágosodások abban hasonlatosak a világegyetem keletkezésének első másodpercéhez, hogy minden megvan bennük, ám még nem látni, mi az a minden, az illető zsidó volta mellékkörülménynek tűnt, sőt meglehet, kimondatlan mellékkörülménynek, a lényeg a hatalmas érzés volt, vagy inkább a hatalmas sejtés, az ősgondolat arról, hogy mi a világ.

Utóbb tagolódott az ősállapot, nyilvánvalóvá vált, hogy ha például tovább folytatja útját, és akadémista, majd festőművész lesz, éppenséggel a zsidók csapdájába esik (lám, már várta is őt egy közülük!), és élete tévútra tér.

Így viszont hamarosan otthagyta a kifejezetten a nagynémetek megtévesztéséül vidám és mozgalmas Bécs városát, s Münchenbe költözött hallgatni. Eljárt mindenhová, főként sörözőkben tartott politikai gyűlésekre, s hallgatta, mit beszélnek a többiek. Csodálkozott magában, mert majdnem ugyanarról folyt a szó, amiről ő hallgatott. Csakhogy a többiek összevissza fecsegtek arról, amiről ő átgondoltan, megfontoltan, mélyenszántóan nem nyilatkozott. Körbecsaholták a jelenségeket, sőt a lényeget olykor meg is közelítették. De azt, ami az ő agyán a kőkerítésnél egy pillanat alatt átvillant, nem fogták föl. Hogy a világ mi. És hogy milyenné kell alakítani.

Persze hogy nem fért a fejükbe. A megvilágosodás pillanatában azt is kristálytisztán látta, hogy a munkát ő végzi el.

Hozzá is fogott. Egyszerűen ment a dolog, csak be kellett lépnie egy pártocskába, és szónoklatokat tartania a gyűléseken. Hála istennek, még csak be se kellett mutatkoznia, mindig volt, aki a beszéd előtt közölte a közönséggel, kit fog hallani. Ez nagy könnyebbséget jelentett számára: akkoriban még nem szerette kimondani a nevét, a gyűlölt apjára emlékeztette. Később pedig sikeres agitátorként már plakátok hirdették az utcákon, hogy Hitler Adolfot csodálhatja meg az, aki ide és ide eljön ekkor és ekkor.

Mintha valaki súgta volna, mit mondjon.

A Földön az ember uralkodik, de hogy melyik emberi faj, azt mindig is harc döntötte el. Vannak felsőbbrendű és alsóbbrendű fajok. A szőke, fehér bőrű, kék szemű északi a tiszta, más néven árja. Ők a legfelsőbbrendűek, s közülük is a legeslegfelsőbbrendűek a germánok, bár köztük is akad (magát Hitler Adolfot is beleértve) olyan, aki nem szőke, nem kék szemű. Egyelőre. Mert majd elkezdődik a fajtisztítás, fajnemesítés. Ehhez hatalom kell. Hogy be lehessen vezetni a helyes módszereket. Az élet minden területén. Hatalom azért is kell, mert a jövő baljóslatú. A fajok közti harc nem szünetel. Európa ostromlott erőd lesz. A nemzeti szocialistáknak (így nevezte el magát a kis pártocska) mihamarabb kézbe kell venni a dolgokat, hogy megalapíthassák az új ezeréves birodalmat, mely a Németek Szent Római Birodalma és a Vilmos császárok Németországa után Harmadiknak neveztetik. Ez a Harmadik Birodalom merőben különbözni fog az előző kettőtől. Itt semmit se bíznak majd a véletlenre. Minden fajnak meglesz a megfelelő helye a célszerű szabályok szerint megszerkesztett új élettérben. Amelyik nép nem jó helyen tartózkodik, az odébb lesz rakva. Középen laknak a fontosak. Persze gondos tervezőmunkát igényel mindez, csak aztán jöhet a kivitelezés. Először össze kell roppantani az első világháború végén csalárd módon győztesnek kikiáltott Franciaországot, utána pedig el kell tüntetni a bolsevik-szovjeteket a Nagy Keleti Élettérből.

Ha a történelem hibásan alakul, mi a teendő? Ugyanaz, mint amikor írás közben eltévesztünk egy szót. Ki kell radírozni! A kiradírozás a legmegfelelőbb módszer a kaotikusan zagyva történelem újraírásakor is. A legfontosabb, hogy az árja faj és annak vezére tudjon és merjen radírozni, könyörtelenül. Nyilvánvaló, hogy az Ostromlott Erődön belül is sok a radírozni való, mivel nem oldható meg minden probléma ide-oda telepítésekkel. A nyomorékok, elmebetegek, buzeránsok, cigányok, kommunisták, zsidók ellen az egyetlen hatásos eszköz: a radír. A sor nem végleges, menet közben bővülhet, további csak úgy létezőkről derülhet ki, hogy kiradírozandók.

Ha mindez elvégeztetett, fölépíthető a vikingek zord északi szigeteitől a Földközi-tengerig és az Atlanti-óceántól az Ural hegységig elterülő Harmadik (Preventív) Birodalom, amelyen belül koncentrikus körökben helyezkednek el a birodalmi fajok. Minél jobban távolodunk a központi körtől, annál alsóbbrendűek következnek, és lesznek olyanok, akiknek az életét csakis azért hagyja meg a Birodalom, hogy a legkíméletlenebb, legmocskosabb munkákat elvégezzék, és a szaporodásuk is olyan mértékben lesz megengedett, amennyire a rabszolgamunka mennyisége megkívánja. Ha valamelyik népre, népcsoportra nem lesz már szükség, s embertelen feladatainak teljesítése közben sem pusztul ki, jön: a radír.

A Preventív Birodalom természetesen azonnal megkezdi a preventív háborút a Birodalmon kívüli fajok ellen, hiszen ezért preventív. Mielőtt még a világon élő sok szemét népfaj fölocsúdhatna, a Harmadik (Preventív) Birodalom megszerzi fölöttük az uralmat, ami egyenlő a világuralommal, és elterjeszti a Birodalmon belüli rendet az egész földkerekségen, ahol ettől fogva egyetlen birodalom lesz majd. A Harmadik (Preventív) Birodalom. Ezer évig. Vagy tovább. Ez az árja faj, ezen belül a germánság küldetése. Ennél kevesebbért a németségnek nem érdemes élni, tenyésztődni, fölkelni és lefeküdni.

Van a sok radír alá való faj közt egy. A zsidó. Ez nem egyszerűen alsóbbrendű faj, hanem métely, ami abból is kitűnik, hogy a Föld minden részén megtelepedett. Szétterjedt, akár egy halálos kór, sőt mi több, folyamatos mozgásban van. A fertő akkor fertő, ha szüntelenül fertőz, ehhez pedig újabb és újabb területre kell kirajzania. Rajzik is.

Abban sincs köszönet, ha valahol évszázadok óta egy helyben él, mint például Németországban, vagy akár egész Európában. Júdeában nem maradtak meg, örökké egymásnak estek, mert ha maguk közt vannak, a fertőző ösztönük így nyilvánul meg. A rómaiak közéjük csaptak, még a templomukat is szétzúzták dühükben, na ekkor ment, ki merre látott. De előbb még keresztre feszítették a Jézus Krisztust, mert az zsidó létére ellenük fordult, és alapított egy új vallást.

Minthogy mégiscsak zsidó volt ez a Krisztus, a tanai pár évszázad alatt szétbomlasztották a rómaiak birodalmát. Csakis azért sikerülhetett, mert az erőtől duzzadó, barbár germánság is elfogadta ezeket a tanokat. De mivel a germán világelső, ösztönösen célratörő, hatalmas, zseniális, nem tud nem birodalmat alkotni, akármilyen hitnek veti alá magát. Meg is teremtette az Első Birodalmat, a Németek Szent Római Birodalmát. A zsidók pedig olyan pofátlanok, annyira a vérükben van a szűz vidékeket megfertőzni akarás, hogy ugyanők, akik megölették az új vallás prófétáját, beférkőztek az új vallás hitelvein alapuló birodalomba. Aztán meg csodálkoztak, hogy krisztusgyilkosoknak, sátánivadékoknak, vérfertőzőknek, sőt vérszívóknak tartották őket, és eszerint is bántak velük. Tulajdonképpen nem csodálkoztak. Tűrték. Időnkénti tiltakozásuk csak taktika volt. Ha nem zsuppolták ki őket, maradtak, akármi is történt. Mert itt volt dolguk.

De mi dolguk?

A zsidó világfertőzési ösztön egyfajta rafinált és hatásos világuralmi terv. Ezért a németségnek elsődleges, természet adta ellensége: a zsidó. Ez nem kétséges. Senki se vitathatja, aki kicsit is elmerült a történelem tanulmányozásában. Nem is szükséges a múltat kutatni, elég, ha körülnézünk. A jelenben. Mit látunk? Milyen a zsidó lét stílusa? Buja, élvhajhász élet, dekadens művészet, gátlástalan nyereségvágy, tőzsdék, kamatos kamatok, váltók, az élet mély, ősi értékeinek aranyban való mérése. Szent írásaik magukénak tulajdonítják az Egy Istent, ettől nagyképűek, és azt vallják, mindegyikük külön kapcsolatban áll ezzel az istennel. „Szellemi nagyságaik” fennhangon hirdetik, hogy az élet célja az egyén, a szabadság, a személyiség kiteljesítése. Gyökértelenekként azt állítják, hogy az emberiség egy faj, mindenki mindenkivel keveredjen. De ezt csak a külvilágnak adagolják. Maguk közt szigorú szabályok szerint élnek, őrzik a különállásukat, nem házasodnak össze akárkivel. Egy világuralomra törő faj, mely számbelileg törpe, így érheti el célját. Az ő „birodalmuk” a szolganépek és a nemes faj elkorcsosuláshoz, elerőtlenedéshez vezető nászán és a demokráciának nevezett zavarosban való halászáson alapszik. De másik vasat is tartanak a parázsban. A kommunizmusét! Ahol a fajfertőzött, gyökereitől megfosztott árják az osztályharc és a nemzetköziség humbugjával elbutítva nem nemzetek fölötti, hanem nemzetek alatti csordákban hajthatók a zsidó kisebbség igája alá.

Ezért a zsidó ellen az egyetlen hatásos eszköz: a radír!

Sajnos a kereszténység judeo-kereszténység. Ezért az árjáknak vissza kell térniük ősi ideáljaikhoz. Lányaik, fiaik üvöltő farkasokként, zsákmányukat pontos, halálos csapással leterítő ragadozókként tomboljanak ellenállhatatlanul, a legyőzhetetlen, a világ vezetésére teremtett tiszta faj büszke öntudatával. A Walhalla nem mese! A Nibelungok gyűrűjének szikrázó fénye megvakítja a Preventív Birodalom ellenségeit. A fajon belüli szaporodás gyönyörétől feszülő, életörömtől duzzadó, fiatal, fénylő, meztelen testek táncolnak majd a germán erdők évezredes fái alatt, harcra készen, a nagy feladatra és a Vezér parancsára várva!

Mikor Hitler Adolf idáig ért a beszédeiben, észrevette, hogy hallgatósága elképedten ül, amitől ő maga is elképedt. Azon, hogy ő ezeket mondja, és nedvesen, sóváran bámuló, érzékien tág pupillájú asszonyok isszák a szavait. A Párt rendgárdistái ezeket az első sorokban helyet foglaló nőket „visszeres köteléknek” nevezték. Őket különösen a germán erdők évezredes fái alatt elképzelt jelenetek kerítették a hatásuk alá, ami jó szolgálatot tett a szónok által körvonalazott ügynek. Mert mindegyiküknek volt férje, méghozzá társadalmilag tiszteletre méltó, mértékadó személyiségek, akik hitvesük rajongó beszámolója után nem tehettek mást, mint hogy maguk is megjelentek a gyűléseken. Nekik az tetszett, hogy a szónok csak a konkurenciát, a zsidó tőkéseket kárhoztatja, őket, a német gyáriparosokat, pénzembereket a haza oltárára emeli, s különösen imponálónak tűnt számukra a magántulajdon szentségét semmibe vevő kommunisták iránti engesztelhetetlen gyűlölete.

Ezért aztán nem volt kifogásuk az ellen, hogy a szónoklatok után az asszonyok hozzájuk vezessék a sovány, elfogódott agitátort, akinek még percekkel a produkció után is rángatózott a szája a pamacs bajusz alatt, és egzaltált nyakmozdulataitól folyton az arcába hullott a haja.

Sőt, abba is beleegyeztek, hogy feleségük meghívja a fiatalembert a palotájukba vendégségbe, ahol is kérdésekre válaszolva Hitler Adolfnak módja volt tovább részleteznie a közeli és távolabbi jövőre vonatkozó vízióit. Meglepően kiforrott elképzelésekkel rendelkezett, egyszer például hús nélküli ebédjét (ugyanis vegetáriánus volt) elfogyasztva, számtalan ívnyi pauszpapíron kiterítette az asztalra a Harmadik (Preventív) Birodalom fővárosának kész tervét. Mindent, ami egy efféle monumentális központnak elengedhetetlen része, az utolsó kis vonalig megrajzolt. A széles sugárutak mentén sorakozó, gigászi államigazgatási épületeket, pompázatos diadalíveket, egyszerűen mindent.

Már a vérszomjas tirádák és a vegetáriánus koszt között is érezhető volt egy csöppnyi ellentmondás, épp ezért a paloták nagy tekintélyű tulajdonosai kételkedtek a világbirodalom megvalósíthatóságában, amit viszont az éles szemű vendég megérzett, s egyre eltökéltebben taglalta a németség számára első (és második) hallomásra mániákusnak, őrült elme szüleményének vélhető ajánlatát.

Valahogy mégse tartotta senki bolondnak. Illetve annak tartották, de olyan bolondnak, akinek a rögeszméjében van valami. És ez a valami nem hagyta a vendéglátókat nyugton. Harmadik Birodalom! Úgyse valósítható meg! És ez a „preventív” háború a világ ellen, mely egész népek máshová költöztetésével jár, s jó, ha csak odébb hajtják őket, s nem pusztítanak el szisztematikusan mindenkit! Nem! És ha igen? Itt egy ember, aki erősködik, és egyre többen hisznek benne. Ha csak annyit elér, hogy a rohadt franciáknak betöri a pofáját, és a kommunistákat kiirtja, már az is tiszta haszon!

A radírozás tetszett a tiszteletre méltó házigazdáknak, illett az aprólékos gonddal elkészített tervrajzokhoz. Papír, radír, semmi véres kegyetlenség. Persze a zsidók! Na jó, őket ki lehet telepíteni például Madagaszkárra!

Állítólag a németekben kishitűség lakik, s ebből következően erős vágy él bennük a nagy formátumú utópiák iránt. Hitler Adolf egyszerre csak egy országos kiterjedésű társasjáték tétje lett. Lehetett fogadni rá, hogy meg meri-e csinálni azt a Harmadik (persze Preventív) Birodalmat, vagy sem? Először csak kevesen fogadtak arra, hogy igen, és magukban azok se hitték. Számukra épp az volt a megnyugtató, hogy a játék kedvéért tettetik magukat.

Furcsa, de nőtt a tettetők száma. Jó volt azt érezni, hogy van egy Vezér. Vagyis lesz. Lehetne. Az őrültségeit leszámítva. Nem katasztrófa, ha valahol hibádzik az elképzelés, de a franciáknak biztosan végük.

Addig is lehet készülődni. Sokszor összegyűlni.

Kiáltani, hogy a hangok betöltsék a nagy tereket.

Énekelni.

Fölvonulni.

Egyszerre lépni.

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 15. szám