Forrás: ÉS

Forgács Nóra

A rendszerváltás végnapjai II.

A kilencvenes évek közepén írástudó honfitársaim szónoklataiban (írásaiban, pennával, fekete tentával, szablyám élivel, tollal és fegyverrel) először halkan, majd egyre hangosabban megjelenik egy zárszó: és mindezek után el szeretném mondani, hogy az ügynököket ki kell adni. Ceterum Censeo, Carthaginem esse delendam. Vesszen Karthágó, vesszenek az ügynökök!

A következőkben szeretnék Kis János érveivel vitatkozni (Illusztráció az ügynökügyhöz, ÉS, 2006/8.). Előre szeretném bocsátani, hogy az, hogy ma mit hiszek és miről hogyan gondolkodom, nagyban köszönhető Kis Jánosnak, akinek filozófiai és alkotmányjogi munkássága meghatározó számomra. Ismeretlenül is ismerősként tisztelem, ha kritikám éles, legjobb lelkiismeretem szerint cselekedtem.

(I. Közérdekű versus személyes adat) Egy adat vagy személyes, vagy közérdekű. Mondja az adatvédelmi törvény expressis verbis, hivatkozza az első adatvédelmi biztos négyezer-kilencszázkilencven állásfoglalásában, olvasható tizenhat éve az Alkotmánybíróság határozataiban. Harmadik kategória nincs. Félig személyes adat nem létezik. Ezért mondja az Alkotmánybíróság, hogy a politikai életet feladatszerűen befolyásoló személyek pártállami múltja közérdekű adat. Tehát nincs szükség az érintettek beleegyezésére, hogy ilyen adatot bárki megismerhessen.

Kis János szerint a miniszterelnök napi elfoglaltsága az ő személyes adata, de semmilyen méltányolható érdeke nem fűződik a titokban maradásához, sőt nyilvánosságra hozatala kívánatos. Így dukál, mégis ő a miniszterelnök, a választóknak el kell számolnia tevékenységéről. Ezek a személyes adatok nyilvánosak.

Nem értek egyet. Az országgyűlési képviselők hiányzása közérdekű adat. Mondja az adatvédelmi biztos állásfoglalásában (87/A/1997), mert „a képviselőknek feladatuk ellátása körében tanúsított magatartásával, tevékenységével kapcsolatos valamennyi adat (felszólalásai, szavazása, a jelenléte és távolmaradása a plenáris és bizottsági üléseken) ismerete a tájékozott választópolgári értékelés alapfeltétele”. A magyar televízió elnökének fizetése a magánszférájához kötődik, azonban az információszabadság ezt felülírja. (57/A/1995.) Közérdekű adat, hogy a központi költségvetésből fenntartott közfeladatot ellátó szerv vezetője mennyit keres. Közérdekű adat az MNB elnökének fizetése is (235/K/1998).

Nyilvánosak-e az Ellenzéki Kerekasztal dokumentumai? (466/A/1996) Egyértelmű, hogy a résztvevők legbensőbb meggyőződésüket tárták fel a vita során (személyes adat), nem gondolták, hogy közszereplők lesznek, egy sajátos történelmi szituációban fehér asztalnál tárgyaltak. Az adatvédelmi biztos érvelésében „A Nemzeti Kerekasztal az idézőjeles „alkotmányozó gyűlés” szerepét töltötte be. Az idézőjel azért indokolt, mert egyfelől a köztársasági alkotmány […] valójában ott formálódott, ám egyúttal két vagylagos előfeltétel, a gyűlés forradalmi vagy jogi megalapozása egyaránt kétséges volt. Az EKA viszont előtere volt ennek az „alkotmányozó gyűlésnek” […] A tárgyalások folyamata annyira szerves része a rendszerváltás, az alkotmány megteremtése genezisének, hogy dokumentumait közérdekű adatnak kell elismernünk.”

A közérdekű adat fogalmát az alkotmányjog sokat használja, jogászok gyakran támaszkodnak rá. Egy adat vagy közérdekű, vagy személyes. Az Alkotmánybíróság határozataiban megállapította, hogy a pártállami múlt, „ügynökmúlt” közszereplők esetén közérdekű adat, nem közszereplők esetén személyes adat. Személyes adat a természetes személlyel kapcsolatba hozható adat, az adatból levonható, érintettre vonatkozó következtetés. Ezért különleges óvatossággal kell eljárni. Ha nem tisztelnénk e két halmaz metszéspontját, akkor anarchikus helyzet lenne. A közérdekű halmaz fogalma kiüresedne. Miért? Amikor az államfő a dán nagykövetet fogadja, mert megbízólevelét át akarja venni, akkor két személy „találkozója” személyes adat, de azzal, hogy a dán nagykövet kinevezését átveszi, egy közjogi aktus részese lesz, cselekedete közérdekű adat. A Magyar Köztársaság parlamentje által elfogadott törvényt a köztársasági elnök aláírja, majd kihirdetik. Sólyom László névjegye az ő legszemélyesebb ügye. Mégis közérdekű adat. Közjogi kérdés, hogy a törvényt aláírta-e.

Kis János a két fogalom egymáshoz való viszonyát nem tisztázza. Érveiből kitűnik, hogy kétfajta személyes adatot ismer. Az egyik esetén „fűződik méltányolható érdeke” az érintettnek a titokban maradáshoz, a másik esetben ilyen érdeke nincs. Ez a kategória szubjektív, az adatvédelmi törvény nem is ismeri. Adott a kérdés, ha Molnár Gál Péter ügynökmúltja nem közérdekű adat, akkor ki dönti el, hogy közreadásához fűződik-e érdeke? Kis János ízlése? Ez jogot nem konstituál. Nem kizárt, hogy előálljon Kis János egy olyan teóriával, amely átírja az adatvédelmi törvényt, az adatvédelmi biztos joggyakorlatát, az Ab precedensét és az egyetemes Corpus Iurist. Ennek az elméletnek azonban a koherensnek kell lennie és alkalmasnak kell lennie, hogy élő jogként funkcionáljon. Kis János ezt nem tesz meg.

(II. Titoktartási ígéret, „tisztességtelen” ígéret) Kis János azt veti fel, hogy jogállami keretek között a diktatúra „tisztességtelen” ígérete, miszerint az árulás titokban marad, nem tartható fenn. Vannak jogviszonyok, melyek átörökülnek, de ez nem olyan természetű. Zárójelben, de meg kell jegyeznem, hogy Kis János az átörökölt és nem átörökölt jogfolytonosság közötti határvonalat nem húzza meg, meg sem kísérli azt. Ez azért nagyon problémás, mert a III. Magyar Köztársaság nagy tekintélyű első Alkotmánybírósága a jogállami forradalom letéteményesének tekintette magát, a jogfolytonosság elvére helyezkedett: a jogszabályok továbbéltek, jogviszonyok keletkezése, megváltozása és megszűnése esetén elismertük a fennálló és korábbi állapotot.

A diktatúra „tisztességtelen ígérete” feltételez minimum egy „tisztességtelenséget” és egy ígéretet. A tisztességtelenség erkölcsi kategória, az ígéret lehet jogi és erkölcsi. Ha jogi kötőerővel bír, akkor jogi kötelezettségről beszélünk. Lehet, hogy erkölcstelen ilyen sok adót fizetnem, de ez jogi kötelezettség. Lehet, hogy erkölcstelen, hogy a Postabank jelentését a KEHI államtitoknak minősítette, de a KEHI köztisztviselője jogot, sőt államtitkot sért, ha a titkosítás feloldása előtt nyilvánosságra hozza azt. Jogi kötelezettsége a titkot megtartani. A III/III. ügyosztállyal együttműködni jogi kötelezettség. Egy jogi ígéret nem feltétlenül erkölcsös. Fordítva sem. Nem minden erkölcsös ígéret jogszerű. Egy jogász számára a normák érvényességének és kötelező erejének összefüggése evidencia.

Ha Kis arra gondol, nagy dilemma, hogy mi legyen a formálisan érvényes, de megítélésünk szerint igazságtalan jog érvényesülésével, akkor ezzel egyetértek. Itt nyilván azt kell vizsgálni, hogy igazságtalan-e annyira egy jogszabály, hogy tulajdonképpen ne tekintsük jognak. Például egyértelmű, hogy azok a zsidótörvények, amik bizonyos embereket alsóbbrendűnek bélyegeztek, annyira igazságtalanok, hogy nem kell őket betartani, hiába alkotta a parlament szabályosan azokat. (A nézőpont erősen szubjektív, hogy Auschwitz és az ügynökügy közé lehet-e egyenlőségjelet tenni. De ez nem jogi, hanem erkölcsi kérdés.) Szerintem a radbruchi formula itt alkalmazható. Nem kizárt, hogy Kis előáll valamilyen más jogi formulával is, ami alkalmas új jogelméleti tételként funkcionál. De nem képzelhető el, hogy a jogon prima facie számon kérjen „tisztességes” erkölcsi ígéreteket.

A gond nem csak ez. Egy norma igazolása két módon lehetséges:

1) érvényes-e a norma?

2) helyes-e a norma?

Álláspontom szerint Kis János tétele se nem érvényes jog Magyarországon, se nem igazságos (helyes jog) Magyarországon.

1) érvényes jog Magyarországon (de lege lata): A rendszerváltás maximája, hogy „Jogállamot nem lehet a jogállam ellenében megvalósítani” (11/1992.Ab). Mert – vallja az Alkotmánybíróság – jogsértéssel nem lehet jogsértést orvosolni. Néhány, a nyilvánosságnak odadobott „ügynök” élő teste és csonthalma felett nem lehet jogállamot létrehozni. Mert jogszerűtlen eszközökkel (contra legem) nem lehet jogkövető társadalmat építeni. Erről szólnak az igazságtételi törvények, a Zétényi-Takács-határozat, az átvilágítási törvény, a csendőrök és volksbundisták ügye. Ebben a rendszerváltó értelmiség – néhány szélsőségesen jobboldali megnyilvánulást leszámítva – nemzeti konszenzusra jutott. Nem követelte Kis János és alkotmányjogász kollégái a maxima eltörlését, sőt méltatták Sólyom László alkotmányos nagyságát.

„Az Alkotmánybíróság megpróbálta saját meggyőződését üzenetek formájában eljuttatni a politika régiójába is. Tudjuk André Malraux-tól, hogy az ideológia mindig a komplexitásnak szól”, írja Sólyom László.

A rendszerváltásnak vannak sarkalatos alkotmánybírósági határozatai. Ezen határozatok normatartalmától függ további határozatok érvényessége. Egy átlag olvasó is észleli, hogy az Ab sarkalatos határozatait rendszeresen hivatkozza későbbi döntéseiben. Ilyen határozat a politikai okból nem üldözött cselekmények szankciójának tilalma, a Zétényi-Takács-döntés. [11/1992. Ab] Illetve mindazon döntések, melyek a jogos igazságtételtől a jogtalan boszszúig ugyanazon a premisszán nyugodtak: visszamenőleges hatállyal, vagy utólagosan tekintettek bűncselekménynek eseményeket. (Pl: 26/1993. [IV. 29.] Ab-határozat; 41/1993; 42/1993; 53/1993; 2/1994; 36/1996.) Ezen ügyekben az Alkotmánybíróság kizárta az utólagos felelősségre vonást.

Másik sarkalatos határozat(ok) a csendőrök és a volksbundisták ügye. A nyugdíjból és szociális ellátásból a törvények kizárják a háborús és népellenes bűncselekmények elkövetőit. Azonban konkrét panaszok kapcsán ilyen rendelkezésekkel szembesülünk: „hazaáruló és népellenes bűnös, aki (ismét) felvette német hangzású családi nevét. (66/1992. XII .17. Ab-hat.) A rendszerváltó Alkotmánybíróság kimondta: „a volt csendőrségi személyek és hozzátartozóik nyugdíjigényeinek elvesztését kimondó azon rendelet, amely kezdő mondata „megállapítja a csendőrség mint testület felelősségét”, az alkotmány [rendelkezéseibe] ütközik és sérti az egységokmány diszkriminációt tiltó […] cikkét”. (44/1991. [VIII. 28. ] Ab-határozat)

Valakinek a tette csak önmagában vizsgálható. A fiú nem felel az apa bűneiért, és nem felel a kollektíva bűneiért sem. Ha személyes felelősség terheli, erről külön kell számot adnia. Például nem vagyok felelős azért, mert ötödikes koromban úttörővé avattak, és lelkesen énekeltem az Internacionálét. XVI. Benedek pápa nem felel azért, mert második gimnazistaként „önként” belépett a Hitlerjugendbe. De felel azért, ha bárki életét, testi épségét megsértette. Ezt a kollektív bűnösség tilalmának hívjuk.

A kollektív bűnösségre egy illusztráció. Szabó István aláírt egy beszervezési kartont. Ezzel egy „kollektíva” tagja lett. Rózsa János rendezőről Szabó István jelentett. Ezzel a sérelem konkrét személy ellen irányul. Rózsa egy sajtótájékoztatón kérte, helyette – ha lehet – ne sértődjön meg senki. Ő köszöni, szereti barátját. „Ellentétes és összeegyeztethetetlen az alkotmánnyal az a szabályozás, […] mely egyes magatartásokat és szervezetekhez tartozást akként [sújt], hogy az érintettek felelősségének egyéni vizsgálatára nem is kerül sor. Az alkotmány alapján mindenki igényt tarthat arra, hogy ügyében független és pártatlan bíróság nyilvános tárgyaláson, igazságos ítéletet hozzon.” (66/1992. XII. 17. Ab-hat.)

Az alkotmányos forradalom Magyarországon az Alkotmánybíróság döntéseiben manifesztálódott. A történelemben nincsenek miértek, csak tények, ha akkor és úgy történt, nem vita kérdése. Sólyom László bírósága történelmet írt, szerintem jó történelmet. Ezek alapja a kollektív bűnösség kategorikus elutasítása – a Zétényi-Takács-ügy lezárása, a volt kommunisták [politikai okból] felelősségre vonásának a tiltása és az „ügynökök” személyes adatainak a védelme – volt, azzal a kikötéssel, hogy ha aktív politikai szerepet vállalnak, át fogják világítani őket!

Másként fogalmazva, az Alkotmánybíróság a megtorló (retributív) igazságtételt elvetette. Nem azt kérdezte, hogyan lehet az ügynökök nevét közreadni, a vélt és valós bűnösöket felkutatni, az elévült bűncselekményeket újraéleszteni. Hanem azt kérdezte (restitutív igazságosság), hogyan lehet kárpótolni azt, akit megfosztottak szabadságától, földjétől vagy bármely jószágától. Illetve mit tegyünk, ha valakitől nem vettek el semmit, de mégis kárpótolnunk kell, hátrány azért érte, mert nem kapott meg valamit. (Például a neki járó nyugdíjat.) A két igazságosság-elmélet vegyesen is működhet, elvileg. De az Alkotmánybíróság ezt kizárta.

2) Igazságos jog Magyarországon: Hipotetikus feltevés, és én hiszem, hogy van jó és rossz. Igyekszem megfelelni erkölcsi elvárásoknak, amelyek – szubjektíve – engem morális lénnyé tesznek.

Valóban megoldandó dilemma, hogy egy „közösségi bizalmi elvet” valaki, nyomásra vagy anélkül – megsért. A kérdés számomra az, hogy a „közösségi bizalmi elv” durva megsértése miért rosszabb, mint az Úr színe előtt bármely más bűn, például a bizalmi elven alapuló házasság durva megsértése, feleségünk megcsalása. Hogy Kis János példájával éljek, kollégáink bizalma és szeretete nélkül még csak megvagyunk. De az ember a legközelebbi családtagjaiban ne bízzon? Vajon elvárja-e Kis János, hogy aki ilyet tesz, nyilvánosan bánja meg bűneit? Tegyük nyilvánossá tettét? Számoljon el a közösség tagjaival? És ha nem, akkor azért nem, mert gyakrabban csaljuk meg asszonyainkat és hazudunk szemükbe, mint ahogy kitöltünk egy kommunista beszervezési kartont? Személyes, de vállalom. Nem tudom, Kis János dolgozott-e közfeladatot ellátó szervnél. Én igen. Nem a hetvenes években, hanem ma. Tapasztalom, hogy munkatársak egymást vélt és valós előnyökért főnökeik előtt mószerolják, árulkodnak. Mindig önként teszik. Ki és kit, vagy miért, változó. A szereplőket az alkalom szüli. (Késett, korán jár haza, pacázik, nem lojális.) Nincs diktatúra, csak bizonyosság van. Hasonló élménye bankár barátaimnak van. Mi a különbség? Hogy diktatúrában nagyobb a nyomás, súlyosabb a következmény? Az érintettek közül sokan vallják, a diktatúra bornírtságára vall, hogy ezen jelentésekkel semmit sem csináltak. (Nincs kellő információnk, hogy ezt biztosan megállapítsam, de talán a lényeg nem ez. A tény szomorú, hogy valakiről jelentenek, nem pedig az, hogy ezt felhasználja-e valaki.) Viszont gondolt már arra Kis János, hogy ehhez nem kell diktatúra? Ha engem holnap kirúgnak, menynyire vagyok kiszolgáltatott a piacgazdaságban?

Összefoglalás: a jogállami forradalom alapjait a politikai okból nem üldözött cselekmények utólagos szankcionálásának tilalma, a visszamenőleges hatály tilalma, a sortűz-határozatok és a kollektív bűnösség elvetése adta. Nem a diktatúra tisztességtelen ígérete volt ez, hanem a Nemzeti/Ellenzéki Kerekasztal szellemiségéből kinövő magyar köztársaságé. Az Alkotmánybíróság erkölcsi tartalékát a mögötte felsorakozó szellemi elit adta. Nem a diktatúra ígéretéről van szó, hanem a jogállami forradalom ígéretéről, melyet személyének erkölcsi súlyával Kis János is szavatolt. Önként és méltósággal tette. Büszke voltam a gondolataira. „Egyazon állam polgárai vagyunk, egyazon törvények korlátozzák életünket. Törekednünk kell rá, hogy politikai közösséget alkossunk egymással, ám erre csak akkor lehet reményünk, ha valamennyiünk élete olyan törvényeknek rendelődik alá, melyeket emberi méltóságának feladása nélkül módja van betartani. Keresnünk kell hát a közös nevezőt akkor is, ha a végső kérdésekben nincs egyetértés.”

(III. A tett halála) A tett halála az okoskodás. Mondja Hamlet. És igaza van. Az eutanáziáról Kis János 95-ben a Világosságban forradalmi tanulmányt jelentett meg. Kis János a hagyományos fölfogás szerinti aktív és passzív eutanázia elválasztását megkérdőjelezi. Az aktív eutanázia a cselekvésben nyilvánul meg, a paszszív eutanáziában pedig hagyjuk a beteget meghalni. Cikkében a következő példát hozza fel: A beteg ágyhoz kötött, maga gondoskodik a gyógyszer bevételéről, de egy napon elejti az orvosságos üveget, s az az ágy alá esik. Mivel képtelen előkotorni, kétségbeesetten kiabál a családnak, hogy segítsenek rajta. Valamennyien hallják a kiáltozást, és tudják, hogy a többiek is hallják. Senki nem mozdul, és a beteg reggelre meghal. Mennyivel nagyobb morális rossz nem segíteni, mint ugyanezt a beteget a kérésére egy injekcióval elaltatni? Egy másik bioetikai hasonlat szerint (ezt nem Kisnél olvastam) a mentőcsónakból kiesett társunk után nem dobunk mentőövet. Vajon morálisan kevésbé rossz ez, mint társunkat a csónakból kitaszítani? Aligha.

A tett és nem tett (non facare) között Kis János – helyesen – nem tesz morális különbséget. Nem megtenni valamit néha rosszabb, mint megtenni valamit. Mindig kontextusfüggő, hogy adott ember a nem segítéssel mekkora kárt okoz. Másként: az ügynök „magatartásával” is lehet, hogy kevesebbet árt, mint a jelentést nem író, aki cinikusan átlép embertársai felett, és ezzel másokat tönkretesz. Hatszázezer zsidó honfitársunkat hurcoltak el Magyarországról, miközben (néhány maroknyi embert leszámítva) mindenki elfordította a fejét.

Hogy van az, hogy Kis János a cselekvés és nem cselekvés között is csak akkor lát különbséget, ha minden esetet egyedi górcső alá veszünk. És eközben azt vallja az ÉS hasábjain, hogy az „ügynökök” speciális helyzete a diktatúra fenntartásában olyan erkölcsi rossz (az individuum egyéni megítélése nélkül), ami miatt személyes adataikat nyilvánosságra kell hozni, át lehet írni az adatvédelmi törvényt. Mi ez, ha nem kollektív bűnösség?

És ha cselekvés és nem cselekvés között nincs erkölcsi határvonal, akkor miért nagyobb erkölcsi rossz egy „beszervezési kartont” aláírni vagy semmitmondó jelentéseket írni, mint például fiatal színészeket a befutott filmrendezőnek elnyomni, nem segíteni? Megtette ezt Szabó? Vagy éppen ellenkezőleg, Csányi Sándor és korosztálya bálványként tiszteli? Ha van olyan fiatal, akivel igazságtalan volt, miért nem erről írunk több hete az ÉS hasábjain? Azért, mert ez nem szenzáció? Mert nincs hírértéke? Túl gyakori, hogy embereket a pályán rugdosnak, de kevés „ügynök” van?

(IV. Szenzitív adat) Kis János az adatvédelmi törvény szövegére támaszkodik, amikor bevezeti a szenzitív (különleges adat) fogalmát. „Bizonyos információkat valóban különleges (szenzitív) adattá tesz, hogy kitudódásuk esetén stigmaként tapadnak a megjelölt személyre. Ilyenek például a pszichiátriai betegségekre vagy a melegek nemi orientációjára vonatkozó információk. Csakhogy a róluk alkotott negatív társadalmi ítélet puszta előítélet. Ellenben a besúgást nem előítélet alapján helytelenítjük. Kívánatos, hogy társadalmunk szabaduljon meg a pszichiátriai betegekről és a melegekről alkotott negatív ítéletektől, de nem kívánatos, hogy az ügynökmunka az erkölcsileg semleges zónába kerüljön át.”

Nem értek egyet. Az adatvédelmi törvény a szexuális orientációt és a pszichiátriai betegségeket valóban különleges adatnak tekinti. Emellett szenzitív adatnak tekinti a kóros szenvedélyre és a büntetett előéletre vonatkozó adatokat is. Gondolkodott-e már Kis János azon, hogy vajon miért?

Az emberi méltóságból fakadó követelmény, hogy legszemélyesebb titkaink ne kísérjenek stigmaként egész életünkben. Akkor sem, ha tévedtünk vagy vétettünk az isteni/társadalmi törvények ellen (Antigoné). Minden ilyen vétség alkalmas arra, hogy bűnbakot keressünk. Nem azt állítom, hogy mindenkiből bűnbak lesz, csupán azt, hogy a jog ennek a lehetőségét védi. Vagy Kis János azt akarja mondani, hogy a bűnözés és alkoholizmus, mivel erkölcsi rossz, ezért kívánatos, hogy a társadalom az ilyen egyének adataival szabadon sáfárkodjon, közreadja? Ennél még a megkövesedett, etatista, antiliberális magyar büntetőjog is méltányosabb! Elismeri a hátrányos jogkövetkezmények alóli mentesítés intézményét, sőt ismeri az előzetes mentesítés intézményét is, illetve a büntetőjogi elévülést. Meghatározott idő elteltével a legmegátalkodottabb bűnöző is „tiszta” erkölcsi bizonyítványt kaphat, ahol korábbi bűnei nincsenek lajstromozva.

A nyilvánosságra hozatal is szankció, lehet súlyos szankció is. Ezt elismerik világszerte a lusztrációs törvények. Kis János a büntetéseken (szankciókon) belül egy külön halmazt nyit, ezt „kommunista spicli” halmaznak nevezhetjük. Néhány fokkal alatta van a háborús és népellenes bűncselekményeknek, mert itt minden egyedi felelősségre vonás nélkül lehet a szankciót alkalmazni. Nürnberbgben legalább megkérdezték, hogy bűnösnek érzi-e magát.

Egy gyönyörű szépirodalmi példát hívok segítségül. Dürrenmatt nagyszerű darabját, Az öreg hölgy látogatását. A város első embere még fiatal ember volt, mikor az ártatlan és fiatal leány szüzességét elvette, majd megalázta és eldobta. A bűn elkövettetett, a leány élete kettétört, a városból el kellett mennie. Idős hölgyként a bosszú vágyával tér vissza szülővárosába, gazdagon és csillogásban. Szerelme azonban közben nagyhírű ember, a város büszkesége lett, ő a polgármester. Az eredeti bűn a közösség előtt megbocsáttatott, vagy inkább feledésbe merült. (Zárójelben írom, hogy Szabó István ügye annyiban más, itt sérelem sincs, Rózsa János és Jancsó nem fájlalták „szüzességük elvesztését”, sőt kiálltak barátjuk mellett.) Ezért empátiával megértjük indítékát, de határtalanul kegyetlennek találjuk az idős hölgy bosszúját. Ahogy az egész közösséget a köztiszteletben álló ember ellen fordítja, akit megköpdösnek, megrugdosnak, majd menekülés közben belehal sorsába. Dürrenmatt drámájában a város közössége elutasítja az öreg hölgy uszító szavait, később – alantas indokok miatt és nem szent meggyőződésből állnak át az oldalára. A tanulság azonban nem is ez. Inkább, hogy Dürrenmatt főhőse: bűnbak, áldozati bárány lett. És nem azért, mert bűntelen. Az eredeti bűn személyes hitele által, amit a városért tett, megbocsáttatott. A dramaturgiából egyértelmű, ha az öreg hölgy nem jön haza, a polgármester irányította volna a város életét, jót tett volna hazájáért, mindenkiért. Szabó István kiszolgáltatása, az „öreg hölgy látogatása” nem volt szükségszerű. Álszent és méltatlan az érvelés, hogy „nem kell hibázni, nem szolgáltatom ki a bűneidet”. Bűnbakot ugyanis mindig lehet találni. Lehetőleg olyat, aki maga sem bűntelen, akit könnyű ezért utálni. Valakinek felelnie kell, hogy Magyarországon az elmúlt néhány évben a közállapotok oda jutottak, ahol vannak. Hogy nagy a társadalmi igazságtalanság. Hogy nyomor van, mocsok és frusztráció. Miért ne néhány „ügynök” tegye? Nem állítom, hogy Kis János bűnbakot keres, de állítom, hogy magatartása ide vezet.

Értem és érzem, hogy Kis azt akarja üzenni, hogy a diktatúra az emberi lelkekig hatol, dehumanizál. Ez pedig tarthatatlan rossz, mert szisztematikusan hatol be a társadalom rétegeibe, megbontva a közösségi egységet. Márai írja az emigrációból, hogy a diktatúrában tűrni kell, hogy az ember nem polgár, csak osztályidegen. Az igazság szerintem Márai gondolatának teljességében van, a Halotti beszédben: „Tűrd, hogy nem vagy ember itt [sem], csak szám egy képleten […] Ne mukkanj, amikor a boss megszámolja fogad”. A kiszolgáltatottság, az árulás, az igazságtalanság és erkölcsi nyomor ugyanis nem kommunista találmány. Még csak nem is a diktatúra találmánya. A diktatúra „nagy testvérének” árnyékában ott állnak a „kis testvérek”, melyek ugyanolyan lelkesen néznek vissza ránk a kulcslyukon keresztül, mint a bátyjuk.

(V. Káin bélyege) Nem az a kérdés, hogy a „feldobott” ügynököt hogyan ítéli meg, rekeszti ki és teszi tönkre a többségi társadalom. Vagy az, hogy ő megbirkózik-e a rázúduló mocsokkal. A kérdés eggyel előrébb van. Erkölcsi dologban ha önvizsgálatnak helye is van, kevés jogunk van mások felett ítélkezni. Van-e nekem, mint erkölcsi lénynek jogom ilyen helyzetben Szabó Istvánra ujjal mutogatni? Van-e Kis Jánosnak joga bárkit a nyilvánosságnak kiszolgáltatni, és kijelenteni, ha az érintett bűnbánatot gyakorol, van esélye a közösség bocsánatára? Milyen alapon adja a ritmust Kis János a Canossa-járáshoz? A megsértett többség (elég heterogén a cselekedet megítélése), a megsértett kisebbség nevében? (Akkor ezt kell egyértelművé tenni.) Vagy az „objektív igazság” nevében a „kollektív bűnösség” elve alapján?

Kis János a nyilvánosságra hozatalért nagy árat akar fizetni. Érvei azért nem ébresztenek bennem szimpátiát, mert nem a maga számára állít fel erkölcsi premisszákat, hanem paternalista módon másoknak húz zsinórmértéket. Túl azon, hogy ezt a magatartást legjobban ő szokta kritizálni, nem várható katartikus megtisztulás attól, hogy mások (vélt) bűneit a kifejezett szabad akaratuk ellenére a fejükre olvassuk. A nyilvánosságra hozatal is szankció. Súlyos szankció. Valakit törvénnyel arra kényszerítek, hogy tegye közhírré egy rejtett titkát, „bűnét”.

Miért nem terjeszt elő Kis János olyan javaslatot – ezzel az erővel -, mely a politikai okból nem üldözött cselekmények utólagos üldözését (Zétényi-Takács) a büntetőjog helyett (alkotmányellenes) más szankcióalapra helyezi, mondjuk a nyilvánosság szankcióját alkalmazza? Minden ilyen ügyet tessék kiásni, lajstromozni és kifüggeszteni a közhivatalokban! Vagy az ÉS-ben közzétenni! Okulásul! Ilyen a bűnös cselekedet! Tisztuljon meg a társadalom! Tizenhat évvel a jogállami forradalom után írjuk újra az alapokat, mert Kis János meggondolta magát?

És hol van az elv, hogy a társadalom tisztulása csak – méltóságunkból eredő – szabad akarattal és „öntisztulással” valósítható meg, mert a paternalista kényszer a politikai közösség építésére nem alkalmas. Hányszor támogatta ezt az alkotmányos tételt Kis János? Olyannyira, hogy az Ab valamennyi szólásszabadság-határozatát kommentálta, és az ÉS hasábján közös cikket jelentetett meg Sólyom Lászlóval.

„A sajátos történelmi körülményeknek azonban van egy másfajta hatása is […] A létrejött sajtószabadságban [demokráciában] senki nem hivatkozhat külső kényszerre [senkit nem kényszeríthet törvény], aki a nyilvánosság elé lép [önként], minden sorral, amit leír, magát adja, és teljes erkölcsi hitelét kockáztatja. Politikai kultúra és egészségesen reflektáló közvélemény csakis öntisztulással alakulhat ki.” (30/1992. [V. 26.] Ab-határozat)

És miért az ügynököknél „kezdjük” az alkotmányt újraértelmezni? „Kívánatos, hogy társadalmunk szabaduljon meg a pszichiátriai betegekről és a melegekről alkotott negatív ítéletektől, de nem kívánatos, hogy az ügynökmunka az erkölcsileg semleges zónába kerüljön át.” Következetlen Kis János. Ha ilyen jól tudja, hogy mi kívánatos a magyar társadalomnak (és a törvény kényszerét akarja bevezetni), akkor mi a helyzet a náci beszéddel? Kívánatos-e, hogy a társadalom megszabaduljon az ilyenfajta nézetektől? Kívánatos-e, hogy megszabaduljon az ilyenfajta előítéletektől? Hozzunk törvény és korlátozzuk a szólásszabadságot?

És az abortusz vagy az eutanázia? Kívánatos-e az emberi élet szentsége? Igen. Azonban olyan törvényt támogat Kis János, mely a magunk számára erkölcsi premisszák felállítását úgy teszi lehetővé, hogy mások választási szabadságát nem sértjük. Gondolhatom, hogy az élet szentsége elsőbbséget élvez, az abortusz rossz, de nincs jogom azt rákényszeríteni a gyermeket nem akaró anyára. Akkor is, ha helyeslem azt a társadalmat, ahol az emberek megtartják gyermekeiket, és kevés az abortusz.

(VI. „Elárultál engem, elárullak hát mindenkinek”) Kis János a Tar Sándor-ügy kapcsán változtatta meg véleményét. A kilencvenes évek derekán hirtelen rádöbbent, hogy a totális államban sokkal jobb besúgónak lenni, mint besúgottnak. Szerintem ehhez nem kell ennyit gondolkodni. Egyszerű. Hosszan sorolható azon filozófusok névsora, akik munkásságuk során megváltoztatták véleményüket. Azonban fundamentális erkölcsi kérdésben nem szerencsés mást gondolni kilencvenben, mint ma. A „láthatatlan alkotmány” íratlan tiszteletét Kis János is elfogadta, önként tette.

A kilencvenes évek elején, írja Kis János, Bauer Tamáshoz hasonlóan a kérdés csak úgy merült fel számára, hogy kik azok a személyek, akiket az államnak át kell világítania. Nem értek egyet.

A „nehéz alkotmányjogi esetek” mindig lelkiismereti kérdést vetnek fel. Döntési helyzetet indukálnak, mondja Dworkin és vallja Kis János. Tar előtt és Tar után is ugyanaz az erkölcsi dilemma. Lehet, hogy a gondolkodó ember megváltoztatja a véleményét, de valószínűtlen, hogy Kis János a lelkiismereti dilemmát nem is észleli. Kis János Bauer érveit azért tiszteli, mert a jogállamra hivatkozik tényszerűen. „[Bauer] úgy véli, a jogállamiság elvei kívánják meg az ügynökmúlt titokban tartását”. Igaz. A jogállamiság elvei mögött azonban mindig meghúzódik egy világkép. Kik vagyunk és miben hiszünk! Minden nagy alkotmánybírósági határozat erről szól. A halálbüntetés, az abortusz, az eutanázia, az ügynökügy, a humanista ember erkölcsi dilemmájáról szól. E nélkül a jogállamra hivatkozás helytállás, de üres. Bauer álláspontja nekem azért tetszik, mert humanista.

Forgács Nóra

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 15. szám