Sétálok szombat délelőtt, kezemben szatyrok. Gyermekem mellettem narancsszín kabátban baktat, nem vagyunk vakhitű antifideszesek. Ragasztják az új narancsos óriásplakátot.
Viktor, amit a szívedbe rejteszViktor feje helyén nagy magyar zászló, a felirat szerint most csak Magyarország számít. Ezt rutinszerűen lefordítom: igen, most csak a Fidesz számít. A segélykiáltás kétségbeesett és hazafias álruhában mutatkozik. A szokásos szövegek. Mégis felteszem a kérdést magamnak is, hogy mi az ami számít.
A magyar zászlót az iskolában, ahol dolgozom, saját kezűleg készítették a gyerekek. Kezüket festékkel kenték be, majd egy nagy lepedőre nyomták azt. Csináltak piros, fehér és zöld sávot is. Mindegyikük keze többször is nyomot hagyott az anyagon. Március tizenötre készítették. Szabadság saját kezűleg. Ez az , ami számít. Persze ezt nem a baloldal hozza el. Ők legfeljebb nem gördítenek akadályt az alkotni akaró kezek útjába. És a munka sok lesz és nem a politikusoknak kell majd elvégezni.
Kertész Imre nagy botrányt okozott, amikor , néhány éve, egy interjúban azt állította, hogy a Sorstalanságot a Kádár rendszerről írta. Új könyvében (címe: K. dosszié) beszél erről is. „Auschwitz után minden diktatúrában benne rejlik Auschwitz virtualitása.” – mondja. Ezt most jelzésképpen idéztem, hogy a jövő milyen feladatokat rejt. Nagy feladatokat. Ezeket Orbán nélkül lehetséges lesz megoldani, így is nehezen fog menni. De menni fog.
Orbán odáig küzdötte le magát, hogy vele ez lehetetlen lenne. Mit kell majd csinálni? Festékes kezekkel nyomtatni a lepedőn, különböző színekkel, nemzetvezető nélkül. Az ország elkészül majd.
Jól megnéztük a plakátot, kikerültük a ragasztó embert. A Fideszt és plakátját magunk mögött hagytuk. Én és gyermekem, két magyar hazafi.
