Népszabadság * Návai Anikó * 2006. április 15.
Michael Douglas (61) mobilja csörren. Zavartan rápislant a telefonszámra, hogy elzárja vagy beleszóljon. „Cicám, most nem tudok beszélni. Interjút adok. Hogy kinek? A Hollywood Foreign Pressnek. Puszilod?” És hozzám fordul jó hangosan, hogy a vonal túlsó végén is hallják. „Mondjon már maga is egy hellót Catherine-nak! New Yorkban forgat, egy német filmsikert csinálnak meg újra, a Mostly Martha-t.” Átesünk a rövid távbájolgáson Miss Zeta-Jonesszal, Douglas elégedett, fő, hogy az asszony boldog!
Nem volt ez mindig így. Mert Michael Douglas nemcsak jellegzetes cizellált állát örökölte az apjától (Issur Danielovich Demskytől), hanem a New York peremére csöppent nincstelen ogyesszai-polyák zsidó páratlan karriervágyát is, mely a pálya első szakaszában mindkettőjüket sokkal jobban motiválta, mint a család. Kirk Douglas első házassága (melyből Michael és öccse, Joel született) válással végződött, csakúgy, mint Michael Douglasé (most 28 éves nagyfia, Cameron túl van néhány elvonókúrán). Kirk és Michael magánéleti másodvirágzása viszont legalább olyan sikeresnek bizonyult, mint szakmai első virágzásuk. Kirk és második felesége, Anne tavaly ünnepelte az aranylakodalmát, Michael pedig Catherine Zeta-Jonesszal az oldalán hat éve acélozza a szent és sérthetetlen hollywoodi dinasztia nimbuszát. Apa és fiú életének kísérteties hasonlóságát csupán egyetlen apróság árnyékolja be: négy jelölése ellenére Kirk „csak” tiszteletbeli Oscar-díjas, Michael viszont producerként (Száll a kakukk fészkére) és színészként (Tőzsdecápák) is jegyez egyet-egyet.
– Fogadok, hogy a színészként elnyert Oscarja jelentett többet!
– Bingó! A pályám elején olyan lámpalázas voltam, hogy még! A folyamatos tévézés gyógyított ki belőle. Akkoriban még évi 26 részből állt egy sorozat, s mivel se kirúgni, se lecserélni nem tudtak, muszáj volt belerázódnom. De itt legbelül a Halálos vonzalommal és a Tőzsdecápákkal lettem igazán színész. És a színészi Oscarral léptem ki végleg apám árnyékából. Azóta érzem magam igazán jól a bőrömben a kamera előtt. Persze attól is függ, hogy éppen kivel játszom.
– Akkor beszéljünk egy régi partneréről, aki újra előkerült ugyanabban a szerepben. Mit szól az Elemi ösztön 2-höz?
– A filmet még nem láttam, csak a kritikákat. Hát elég lelombozó. Az első rész rendesen belőtte a lécet, nem lehetett könnyű másodszor megugrani. Nem szoktam kifecsegni, ki miért nem vállal egy szerepet, de érdekes, hogy eredetileg Kim Basinger (Douglas partnere a The Sentinel című, hamarosan Magyarországon is bemutatkozó filmben – a szerk.) játszotta volna Catherine Tremmellt, de épp akkor fejezte be a 9 és fél hetet, és váltani akart. Így kötöttünk ki Sharon Stone-nál, akinek aztán ez lett a meghatározó filmje. De hát ilyen az élet…
– Bizony, ilyen. És ha annak idején az édesapja nem passzolja le magának producerként a Száll a kakukkot…
– Én még messzebbre megyek viszsza. Van annak már vagy harminc éve is, de még talán akad a magyar nézők között, aki emlékszik a San Francisco utcáin c. tévésorozatomra. Steve McQueent és Clint Eastwoodot kivéve, egy tévésztár akkoriban nemigen álmodozhatott filmes karrierről, mert az volt a mentalitás, hogy ha a néző ingyen is megkap valakit a tévében, minek fizessen érte a moziban. Ezért váltottam át a producerkedésre, és így született meg a Kakukk meg a Kína-szindróma. Közben itt-ott csurrant-csöppent egy-két kisebb szerep, de a stúdiók nem vettek igazán komolyan mint színészt. Sok-sok évbe telt, mire eljutottam a Tőzsdecápákig. Igaz, Hollywoodban is más világ volt akkoriban. Én abban nőttem föl, hogy a stúdiófőnök az atyaúristen. Manapság egy stúdiófőnök egy multinacionális behemót szimpla osztályvezetője, a film pedig az adott konglomerátum összbevételének alig tíz százaléka. A Wall Streetről persze dől a pénz, de csak a szuperprodukciókra. Így aztán producerként nekem a legnehezebb, mert pont a monstre költségvetésű és a szinte semmiből készülő filmek közé lőttem be magam, középre. Ezeket a filmeket a legnehezebb finanszírozni.
– Hál” istennek nem ebből él, tehát ha bejön, jó, ha nem, majd bejön egy másik.
– A filmezés teljesen kiszámíthatatlan üzlet. Néha már úgy vagyok vele, hogy a francba az egésszel. Aztán megint elkezd viszketni az agyam, piszmogok egy kicsit, megint abbahagyom. Mert évekbe telik, mire egy projekt összeáll. Van olyan film, amiben csak negyed vagy fél lábbal vagyok benne, fél gőzzel. Két golfozás között. Vagy ha éppen nem Catherine-nel megyünk valahova. Meg ha már kijátszottam magam a gyerekekkel. Most három évig producerként is, színészként is szüneteltettem magam. A szakma közelébe se mentem. Csak a család. A fiam, Dylan ötéves, a lányom, Carys három. Dylan maga a megtestesült jóság, Carys viszont született boszorkány. Ilyen cipő, olyan retikül, illeg, tipeg, rázza magát, és ha puszit kérek tőle, fölcsapja az állát, hogy nem! Aztán odacicáskodik, hogy kivakarni se lehet az ölemből. Én vagyok a szigorú, gonosz apa, Catherine a jóságos, engedékeny anyuci, és a nagyi a legeslegjobb. Megérkezik Walesből három teli kofferrel, és hazamegy egy üres sportszatyorral. A játékok meg maradnak. Most egy pár hétig cudar világ van, mert Catherine a fénykorát éli és dolgozik. De kényeztetés persze van. Áldom az istent, hogy így alakult a sorsom ebben az életkorban…
– Különös, hogy így lelassult. A színészek nem veszítik el a hiúságukat.
– Csak a fontossági sorrendet szokták átalakítani. Engem már sokkal kevésbé izgat a karrier, mert harmonikus házasságban élek, két gyönyörű gyerekem van, és jóval teljesebb az életem, mint annak, aki magányos, és csak a szakmai sikerei éltetik. Nekem most első a család, második a jótékonysági munkám, a filmes dolgaim pedig a harmadik helyre csúsztak. A szakma egyébként is annyira megváltozott, hogy amit annak idején elértem, ma már képtelen volnék elérni. Meg aztán ahogy öregszem, egyre jobban hasonlítok az apámra…
– És ez baj?
– Dehogyis! Kirk kilencvenéves, hogy áldja meg az isten. De az embernek mérleget kell csinálnia, főleg, ha ennyivel fiatalabb a felesége. Muszáj szembenézni a realitásokkal, hogy ami nem megy, azt kár erőltetni. Viszont a jótékonysági munkámban alaposan kiélem magam. Kofi Annan hét békenagykövetet nevezett ki, és nem vagyok túl rossz társaságban Pavarotti, Elie Wiesel, Muhammad Ali és Wynton Marsalis között. Az én területem a taposóaknák és a nukleáris fegyverek, Sierra Leonétól Albániáig járom a világot, beszédeket mondok, agitálok, és egyre gyakrabban jut az eszembe az apám. A legsötétebb hidegháborús években Kirk Jugoszláviába keveredett, és meglátogatta Titót, aki közismerten nagy filmrajongó volt. Órákig beszélgettek, persze nem csak filmről, politikáról is. Aznap este összefutott az amerikai nagykövettel, aki csak tátotta a száját, hogy két hónapja próbálja átadni a megbízólevelét Titónak, de még időpontra se méltatják. Hát erre jó Hollywood. Hogy kinyitja az ajtókat, és odafigyelnek, hogy mit mondsz. Engem nem neveltek vallásosan, de ahogy öregszem, próbálom megtalálni az utat valamilyen hithez. Van egy jó héber kifejezés. Adni. Visszaadni. Tenni valamit. Hogy kevesebb legyen a világban az agresszivitás és egy hangyányival kedvesebbek legyünk egymáshoz.
Hollywood, 2006. április
MICHAEL DOUGLAS
Michael Kirk Douglas 1944. szeptember 25-én született a New Jersey állambeli New Brunswickban. Apja Kirk Douglas, színész, anyja Diana Douglas színésznő. Szülei hat évvel később elváltak, majd mindketten újra házasodtak. Apja első házasságából egy, második házasságából két öccse született. Michael Douglas jobb híján választotta a színész szakot a Santa Barbara-i állami egyetemen és apja véleménye szerint csapnivaló alakítást nyújtott az Ahogy tetszik című vizsgaelőadáson. Fotogén arca, markáns álla vitte a televízióba, ahol 1972-75 között Karl Malden partnereként a San Francisco utcáin zsarusorozat főszerepét alakította. De producerként vált nehézsúlyú játékossá Hollywoodban, amikor 1975-ben (rábeszélve apját, a regény megfilmesítésének jogtulajdonosát, és a színpadi változat főszereplőjét, hogy engedje át neki ezt a produkciót) tető alá hozta a Milos Forman rendezésében készült Száll a kakukk fészkére című filmdrámát, mely öt Oscar-díjat nyert. Ezt követte 1979-ben a Kína-szindróma politikai thriller, melynek szintén producere volt. 1984-ben A smaragd románca, majd az 1985-ben elkészült folytatás, A Nílus gyöngye hozta meg a színészi sikert, a tíz legnépszerűbb filmszínész listájára került. 1987-ben nyert Oscar-díjat mint színész a Tőzsdecápák főszerepéért, s ugyanebben az évben aratta legnagyobb kommersz világsikerét a Végzetes vonzerő főszereplőjeként. Douglas kétszer nősült. Első házasságából egy fia, második házasságából (Catherine Zeta-Jonesszal) egy fia és egy lánya van.
