Kertész Imre: K. dosszié
Népszabadság * Takács Ferenc * 2006. április 15.
Különös állású szöveg alkotja Kertész Imre új könyvét. Mint a munka élére illesztett megjegyzésből kiviláglik, eredetileg életinterjúnak készült, Hafner Zoltán kérdezett és vette hangszalagra Kertész válaszait. Ám a kéziratba áttett anyag – „külső indíttatás”, jelzi Kertész – egy „annak rendje és módja szerinti autobiográfia” megírására késztette. De az is lehet, teszi hozzá, hogy – Nietzsche javaslatát elfogadva, aki „a regény műfaját a platóni dialógusoktól eredeztette” – valójában regényt tart a kezében az olvasó.
Olyan dialógus formájú regényt, kérdések-feleletek sorát, amely őrzi a dialógus műfajának didaxisát: a kérdés az ún. „igazságra” kérdez rá, a válaszoló pedig a szokratészi kérdések bábáskodása segítségével a megnyugtató, biztos igazsággal szolgáló választ, a világot értelmező rendet vajúdja életre. Kertész írása viszont egy ponton túl nem kér ebből a műfaji tartalékból. Az eredeti interjú kérdezz-felelekje önpárbeszéddé alakul át, olyan dialógus lesz belőle, amely monológ is, párbeszéd, ahol a Másik, a beszélgető társa voltaképpen ugyanő, az Énnel azonos (és persze mégsem azonos) személy vagy tudat. S kérdezése tárgya is más lesz: Kertész nem az igazságot és a rendet – autobiográfiáról lévén szó, a maga életének igazságát és rendjét – keresi, hanem – miközben persze keresi is ezt az igazságot és rendet – mély metafizikai óvatossággal hőköl vissza, valahányszor meglegyinti, szinte kriptai fuvallatként, a megnyugtató és biztos igazság vagy rend ígérete.
Nem tudunk nem értelmezni, nem tudjuk nem keresni a magyarázat rendjét, sugallja Kertész, hiszen válaszolnunk kell életünkre és arra, ami történetesen életünk tartalma lett: a holokausztra. De nem szabad értelmeznünk, nem szabad a magyarázat rendjét ráillesztenünk életünkre és világunkra. Az értelmezés megértés, a megértés pedig felmentés is. A rend a szükségszerűség rendje, a szükségszerűség pedig a Gondviselésé: azaz minden jól van, a Rossz leginkább, a maga „világtörténelmi szerepével” (Hegel). És ez elfogadhatatlan.
Kertész könyve ennek a paradoxonnak a kettős vonzásában működik, miközben életéről szólván sorra vesz néhány kínálkozó magyarázatot és használhatónak látszó rendképzetet: logikus szálat, amelyre életének első közelítésben dermesztően esetleges (azaz eredendően „sorsszerűtlen”) eseményeit és fordulatait mintegy felfűzheti. Hogy mindazt, ami történt vele, valamiképpen megérdemelte vagy kiérdemelte, hogy életében a hosszan tűrő érdem végül is elnyerte jutalmát, erre csupán egy félmosolyt veszteget. Maró gúnnyal tolja félre ugyanennek a történetnek az otrombábban publikus változatát is: elpöfögött velem a vonat Auschwitzba, hogy azután Stockholmba pöföghessen velem. Hogy életben maradásának és íróvá válásának véletlenjeiben talán mégiscsak a kifürkészhetetlen Gondviselés nyilvánult meg, ezzel a lehetőséggel némi megilletődöttséggel játszik el egy pillanatra, de a pillanat pillanat marad. Ugyan miért éppen ő lett volna erre kiválasztva?
S ez a paradoxon a könyv végső műfaji paradoxonja is. Kertész regénnyé írja benne életét, miközben mindvégig bizonyítja, hogy pontosan ez, amit nem szabad tenni, még akkor sem, ha nem tehetünk másként. A regénnyé írt élet hamisítvány; ha viszont nem hamisítjuk meg, elmondani sem tudjuk.
Elmondani – nem elmondani, megírni – nem megírni: ezt a kettőt végzi el egyszerre, végül is megnyugtató és igaz módon, a könyv. S közben rengeteg mindent, még – horribile dictu – anekdotikus érdekességeket is elmond szerzőjéről és szerzője életéről. (Magvető, 261 oldal, 2490 forint)
