Eldöntöttem. Igenis szembenézek a Kádár-rendszerrel. Pontosabban, igazából nem vele, hanem az akkori önmaga(i)mmal. Azzal, hogy mi módon nyilvánult meg számomra, s én milyennek láttam és miképpen viszonyultam hozzá. Megpróbálom kitapogatni kettőnk működésének legalább néhány találkozáspontját. Vagyis egyfajta élménybeszámolóba vágok.
(Azonosulásaim)
Az első kellemesnek rögzült emlékem erről a rendszerről tulajdonképpen zsarnoki előzménye olvadásévéből, 1954-ből (amikor Rákosi Mátyás a háttérből fúrta Nagy Imre „új szakaszát”) származik. Hároméves voltam, apámmal és velem talán a május elsejei felvonulásra robogott a 70-es troli (számát ugyebár, ma is viseli, még 1949-ben, Sztálin hetvenedik szülinapjára kapta). Már félúton lehettünk a Felvonulási tér felé, de hirtelen baj történt. Az alkalomhoz illő és jó előre kezembe nyomott papírzászlócskámat ugyanis addig-addig tűzködtem az ülőhelyem melletti ablak és a belső borítófal közé, hogy mígnem becsúszott és a résben végleg eltűnt a kis szemtelen. Harsány bömböléssel kifejezett bánatomat ősöm azonnal leblokkolta, mert időben működő szülői találékonyságával gyorsan átruházta illetékességembe az ő hurkapálcás lobogóját. Ami, minden ideológiától mentesen vallom ezt utólag, nekem jobban is tetszett, hiszen – nemzetiszínű lévén – a maga csíkozott voltával érdekesebbnek látszott a másik (az örökre elvesztett) homogén vörösénél. A kocsiban mindenki vidám volt, az utasok harsány jókedvvel szólongatták egymást, én meg külön is élveztem átmeneti közszereplésemet. Apa fiatal volt, erős és karcsú és mosolygós. Büszkén feszítettem hús-vér istenem oldalán.
Az akkori politikai struktúrába történt szocializálásom következő maradandó emléknyoma az egyik iparmetropoliszba, Tatabányára vezet. Oda menekült a család Pestről, így bújván meg a hatalom 56 utáni hisztériája elől. Ez is egy felvonulás képe, de inkább április 4-dikei. Frissen felkékezett kisdobosként toporgok társaimmal a kicsit csípős koratavaszban. Az összes iskola kivonult, ameddig a szem ellát, zsivajgó gyerekhalmazok uralják a több sávos főutat. Az indulási jelet várjuk. Most már jól érzem magam új környezetemben, ezek a nekem nyers modorú, darabos mozgású bányászgyerekek (akikről kezdetben azt gondoltam, hogy börtöntöltelékek sarjai, mivel az „Apukád mit csinál, mit dolgozik?” kérdést nemegyszer a kurta „Sitten [sihten] van!” válasszal fejelték meg…) kezdenek megtűrni, s végre, második nekifutásra én is megkaptam a kék nyakkendőt. Ez utóbbi esemény pedig sokat számított nekem, hiszen félévvel korábban, az első kisdobos-felvételi vizsgámon elbuktam, belesülvén a kötelezően előírt szavalásba. Hiába, egy szocialista városban az apróhadnak se adták ingyen a mozgalmi tagságot…
Aztán, pár évre rá, megint Pest. A hetedik kerületnek a Nagy- és a Kis-körút határolta része. A később értelmiség-szerte híressé-hírhedté vált, egyesek értékelésében dogmatikusan osztályharcos töritanárom, a magyar Makarenko (majdan a Kertész utcai túlkorosok direktora és megörökítője) osztja az elemi igét. Rajongok érte, ha csak meglátom, nagyot dobban a szívem. Félelmetesen vaslogikájú érvelése, amelyet jellegzetes iróniájával ötvöz („A világkapitalizmus azonnali megdöntése, illetve összeomlása momentán nincs napirenden!” meg effélék), lenyűgöz. Öles, szapora léptekkel rója és rója vargabetűit a padsorok között. Inas, pengeerős termete, heves kéz- és kargesztikulációi, összetéveszthetetlenül egyedien recsegő hangja (bizony, Leniné lehetett ilyesmi, döbbenek rá innen, szinte félévszázad messzeségéből, mert hirtelen felkúszik valami agyonretusált ünnepi gramofonhang) hatásosan egészítik ki azt már-már pofonegyszerűen magától értetődő e világi üdvtörténetet, amelyben én is a történelem győztesének érezhetem magam.
Kezdetben nem volt nehéz tehát azonosulnom. Kisgyermekkori otthonomat nem árnyékolta be semmilyen kettős tudat, kettős nevelés. Anyuka örömmel vasalta feszesre úttörőingemet, műgonddal igazgatva el rajta a különböző zsinórokat, szövetjelvényeket. Apa se avatott még be a kommunista párturalom differenciáló megítélésébe. Miért is tették volna? A pesterzsébeti proletársorból diplomát szerzett anyukám, vagy az életét a lágerkapukat megnyitó vöröskatonáknak köszönő zsidó-apám (17 év/180 centi/ 37 kg, e paramétereiben hozta haza nagypapám) mi végre gyűlölködtek volna a szocializmus ellen? Holott látták ők a konkrét megjelenésében (despotikus, illetve paternalista államszocializmus; ázsiai és rendi jegyekkel terhelt kollektív magántulajdonos államkapitalizmus – kinek mi a címkéző gusztusa) tanyázó Gonoszt, s annak áldozatait. Ám valahogy tudtak egyfelől nem elfordulni a bepettyesedett-meghurcolt 56-os barátaiktól (sőt!), másfelől nem átkoztak el mindent, amiben korábban hittek. Csak ezeknek az ellentmondásoknak a terhétől tényleg megkíméltek, amíg az életkorom, a felnőtt világnak behódoló kisfiúságom megengedte. És különben is, bár szerényen éltünk, de körülöttünk senki nem hivalkodhatott a tárgyak tobzódó birtoklásával. Ugyanakkor évente szakszerv-üdültünk a Balatonon, s lassú folyamatossággal valamicskét gyarapodtunk is (világvevő rádió, mosógép, centrifuga, bringa, az első tévé, gyakrabban hús az asztalon, egyre több könyv a polcokon stb.)
(Repedések)
Úgy 59 eleje lehetett (közvetlenül vidékre szaladásunk előtt). Bozontos üstökű, apámnál is hosszabb valaki magasodik be hozzánk. Hórihorgas az illető, ám az erős csontozat, a széles hát, váll és csukló jobb napokat megélt termetet engednek sejtetni. Az egész ember valahogyan csupa rejtély. Szeme hihetetlenül mészfehér arcból ragyog ránk. A senkiével sem összetéveszthető református kántori orgánuma meg hol tényleg zúg, mikor bennünket gyerekeket, öcsémet és engem céloz meg (tréfálkozással kísérve), hol egyfajta szemérmes, csendes bánatra halkul, szavait szüleimnek irányozva. Fura a hangulat, a felnőttek nagyon örülnek egymásnak, de inkább sírással küszködnek, mintsem harsányan kitörő jókedv dagasztaná őket. És mindannyiunkat tapinthatóan intenzív szeretet ölel körül. Ha nem tartanék a nevetségességtől, azt mondanám, kegyelemfelhőben csücsültünk valamennyien. Vagy hat évvel később értettem meg ezt a pillanatot. Családunk egyik leghűbb barátja, az utóbb országosan becsült írópedagógus hagyta el Kádár börtönét. A megvilágosodás zsenge gimnazistaként kaparintott meg. Abban az időben, hiszen addigra visszakerültünk a fővárosba, elég rendszeresen találkozott a két cimbora-házaspár. Anyja és Apja, százezernyi hálás olvasójuk ismeri így őket, a csepeli lakótelepen látogattak minket (hét gyerekükkel egyetemben hellyel se tudtuk volna kínálni őket egyszerre), mi Széchenyi-hegyi fészkükben vendégeskedtünk. Aztán annyira elbűvölt az ottani külön kis világ, amelyben csábosan keveredett lárma és meghittség, a fizikailag is simogató vigasztalás ötvöződése a majdhogynem barbáran tomboló életigenléssel, hogy nemegyszer magam barangoltam oda kamaszmagányaimban. Ekképp támadt az első nagy repedés a rendszer és köztem, amely szülte a többit. Atyám is mind mélyebbre engedett a múltba (én szerettem kérdezni, ő pedig érzékelhető könnyebbüléssel nyitogatta rejtekajtóit), az említett Apja pedig – barátaival közösen – privát (illegális?) nyári egyetemet tartott az ifjúságnak a tévéadó alatti réten. Mindehhez persze újabb, a család más barátaitól begyűjtött tudásmorzsák társultak. Különösképpen a volt illegális kommunista, mégis örökösen másként-gondolkodó történész-levéltárostól, aki személyesen ismerte a meghatározó politikusokat. És hát az idősebb rokonok közvetítette hétköznapi történelmek (egyik ágon a deportálások, másik ágon inkább az Ostrom és ötvenhat megszenvedéséből építkezve).
Akkor hogy van ez? – követeltem feleletet a kor hasadásaira. Azonban egyértelmű válaszok helyett köntörfalazásokat, amolyan se hús, se hal fogalmazásokat kaptam. „Kádár, tagadhatatlan, bűnökre kényszerült [sic!], de utána jót is tett”, vagy „Szegény Nagy Imre ártatlan volt, de minek keveredett tudós létére a nagypolitikába”, avagy „Sok a visszaélés, de ez a világ természete, meg azért mennyi ember tanulhat, dolgozhat” és így tovább. Makacs felvetéseimet, hogy most kiknek, minek az uralmát éljük, gyerekes okvetetlenkedésnek éreztetve hárították. Ugyanakkor és ugyanők nagyokat nevetve meséltek ún. három plusz kettő vicceket (három év dutyit kap, aki mondja, kettőt, aki hallgatja; például: „Mi a konyak? A munkásosztály itala, amelyet választott vezetői útján fogyaszt. Így vagyunk mi mozgé-konyak!”).
(Lázadásaim)
1968. augusztus 22. Egy hónap sincs hátra, és gimi negyedik osztály. A düh napja. Tekergetem éjjel a család rádióját, idegesítve ezzel szeretteimet. Ők mindig nálam hamarább felfogták bármi reménytelenségét. Időnként mordulnak is hangok, „Mikor fekszel már le?” Holott a fütyülő-sistergő éter számomra érthetetlen nyelven, amelyben üzenethordó palackként nagyritkán felszökik egy-egy, a viszonylag elfogadható orosz tudásommal is megfejthető szó, nyilvánvalóan valakik rimánkodását, esedezését hozza. „Segítséget kérnek!”, vág belém a felismerés, mert aznap már nálunk is bemondták, hogy 21-én „öt szocialista ország baráti csapatai testvéri segítséget nyújtanak a bajba került csehszlovák népnek”. Ám ezt velem nem lehet megetetni. Az kér segítséget, akit segítenek, ráadásul a megsegítői ellen? – ágaskodik a konyhába zárt tiltakozás bennem. „Mi itt heverészünk, szuszogunk, forgolódunk, pörköltet zabálunk, feleséget baszunk – ott meg egy egész nemzetet [na jó, kettőt] tipornak vissza a szolgaságba!” – tajtékzom. Az abrosz ábrái pedig bambán bámulnak rám…
Azt hiszem, ekkor szakadt el az együvé tartozás utolsó szála. Innentől fogva voltak „ők” és voltam „én”, s az előbbibe szinte mindenkit bepakoltam. A rendszer vezetői, hivatalnokai és fogdmegjei mellett az összes általam egy kicsit is konformnak, megalkuvónak ítélt bárkit. Legfeljebb a gyűlölet és a lenézés eltérése jelenthetett különbséget. Ezek az érzések az addigi rajongásaimhoz is betársultak. Dúlt bennem a „harmónia”. Nem csoda hát, hogy ez az egész, a „Kóros kor” (vallottam büszkén e kifejezést, mint sajátnak vélt leleményt), amikor mindenki tudta (akár a mesében), hogy király meztelen, de ki félelemből, ki cinkosságból, ki naivitásból, de egyaránt – legalábbis a túlnyomó zöm – hallgatott róla (s ez számított NORMÁLISNAK); párosulva a tetőfokára hágó évtizedes családi belviszállyal (melynek taglalására itt nincs tér), elröpített a pszichiátria egyszerre idétlen és meghitt pótvilágába, ahol kedvemnek megfelelően játszhattam szabadságharcost. A kockázat az enyém volt: injekció (maior tranquillans), elektrosokk, hálós ágy, megveretés mindig rendelkezésre állt. Ha meg éppen a kinti, a „civil” életben feledkeztem el az illendőségről, kapóra jött a felmentő flastrom, „beteg, szegény…”
(Megalkuvásaim)
Maturandus vagyok. Tanárom félrehív, s kissé zavartan információt oszt meg velem, miszerint a tévés történelemvetélkedő (melyre beneveztem, hogy növeljem esélyemet az egyetemi felvételin) kerületi fordulóján az általa megtudott tuti tíz témakörből vár majd rám, ránk három. – De te ennél a tíznél többet tudsz – teszi hozzá. Később, az utolsó nagy megmérettetés előtt őseim kapnak üzenetet a történész baráttól. Kollegája szólt, hogy az ottani témákból az egyik biztosan ez és ez lesz. Vegyes érzések kerítenek hatalmukba. Nem tudok mit tenni. A súgásokat nem kértem. Ugyanakkor a versenyt nem hagyhatom a fenébe, felkészülök hát „súlyozottan”. Szerencsére a sors kegyes, megkímél az elsőségtől. Önmagam előtt érzett szégyenemet országos hatodik helyezéssel kompenzálja. Viszont évekig kétely mardos: tudok-e egyáltalán csalás nélkül bármiben is a legjobb lenni?
„Maga a Varsói Szerződés legtrehányabb katonája, akit spirituszban tartósítva kellene mutogatni, mint elrettentő példát!”, üvölti századparancsnokom. Pedig csak a bakancsom fűzője szakadt el riadókor. Ezt még megúszom. Ám amikor a teli tártáskámat (benne a töltényekkel megrakott öt géppisztoly-tár) egy őrszolgálatot követő zargatásból fakadt elkeseredésemben minden erőmmel és haragommal odavágtam a körletünkhöz vezető lépcső pereméhez, már hadbíróságot helyez kilátásba. És, magamban – az összes jogos vele szembeni kritikám dacára – kényszerűen elismerem, bizony nagyot hibáztam. Társaimat is veszélyeztettem. Kétségbeesett szüleim kivételes gyorsasággal lefuvaroznak a minisztériumból egy valahogyan felhajtott távoli ismerőst, egy igazi ezredest. A protekció megment, csupán a fogdát nem kerülhetem el.
Ezen a fránya orosz nyelv és irodalom első szigorlaton nem vergődöm át. Vizsgáztatóm azonban nem rosszindulatú valaki. Nemes egyszerűséggel közli, amennyiben hozok papírt egy bármely más tanszéktől, hogy átvesznek, ő másodjára megadja az elégségest. Problémám hamar megoldódik. Némi őszinteséggel kevert blablát előadok az ideológiai katedra professzorának. Az öregúr (mert nem elvtárs-kinézetű) kegyes. Három év elteltével történelem szakos középiskolai tanár és tudományos szocializmus szakos előadó ékesítésű diplomát birtoklok. Egy mentséggel azért – a jelenből fogalmazva – szolgálok magamnak, akkori opportunizmusomat, illetve önmagammal szembeni igénytelenségemet (amelyeket persze immár valóban infantilis lázongásokkal kevertem) kompenzálandó. Tudniillik „gyanítottam” én akkor, hogy a tud. szoc., amely önmeghatározásában – mint a marxizmus politikatudománya – az általa szocialistának minősített forradalmakat elemző, s az azokhoz utat nyitó más forradalmak és reformok, mozgalmak, eszmeáramlatok stb. politikai szerepét, meg az ún. szocialista/kommunista építést célzottan kutató alkalmazott társadalomtudomány; valójában egy kvázi-teokratikus uralom, a feltételezett földi tökéletesség felé feltartóztathatatlanul és megkérdőjelezhetetlenül mozgó társadalmi-gazdasági-politikai rendszer védelmező, szentesítő ideológiája, céltételező propagandaelmélete volt. Tehát a „mentség”: a harmadik nyaramat kábultam az elmebirodalomban, s a szorongáscsökkentő pirulákat a szorgalmi időszakokban is szednem kellett. Az államvizsgám mindazonáltal jeles lett.
Az igazi kompromisszumok az egyetemi tanulmányok után következtek. Sajátos életvezetést alakítok ki. Rendre: lázadás/menekülés/megalkuvás, aztán ugyanez megint újra… A szüntelen mardosó énszégyen táplálta kétségek és a kérlelhetetlen önigazságból fakadó harciasság kettősségében vergődve. Bárhol helyezkedem el (s nem könnyű szellemihez akár hasonló munkakörbe jutni diliflepnivel, amelyet különben mindig újabb és újabb beutalókkal frissítettem fel, vagy további jó tíz esztendőn át), hamar összerúgom a port a helyi tekintélyszemélyekkel, vagy – pofázok a hivatalosság szemében szalonképtelen történeti-politikai nézeteimről. (Kész csoda, hogy tudszocos tanáraim annak idején nem diszkvalifikáltak; valószínűleg sajnáltak pszichiátriai kirándulásaim miatt, meg azt is gondolhatták, majd megjön a pasas esze…) A végeredmény: a végzést követő első öt évben tizenöt állás. Kétségtelen, ez nem számított karriernek (és utóbb se lett az), ellenben a süllyesztő legmélyére soha nem löktek. Egyrészt bizonyos határokat nem léptem túl, illetve a felkínált betegszerepben rejtőztem el, másrészt „ők” (az ilyen-olyan hatalmasságok) figyelembe vették a „mi kutyánk kölyke” elvet, amit én meg, mi tagadás, elfogadtam. Például: ha eltávolítottak valahonnan, nem felmondtak, hanem közös megegyezéssel és türelmet tanúsítva bontották fel a számukra terhessé vált munkaviszonyomat.
(Értékelés)
Vannak-voltak elveim, s pórul jártam miattuk (is) időnként. Ám a tekintetben, hogy mások miként kollaboráltak a tetemre hívott rendszerrel, nagyon nem ítélkezhetek (ez egy picit önkritika is az ún. ügynökügyben elkövetett egy-két írásom tagadhatatlan purifikátorságáért). Ennélfogva a jövőben, ha efféle kérdésekről esik szó (márpedig ezeket egy darabig folyamatosan szóba kell hozni!), a „magamfajtának” illik különösen megfontoltnak lennie. És hogy „mostanság” mit jelent nekem a Kádár-rendszer? Erre nehéz tapintatosan és szakszerűen felelni. Egy felsült világkísérlet magyar változatát? Az emberiség soha fel nem adott álmát? Avagy Európa félperifériás övezetének kikerülhetetlen honi történelmi szakaszát, amelyet a szovjet impérium színezett egyedivé? A választ találgassa az olvasó. Támpontokat adtam hozzá. Legyen ez most elegendő. Hiszen bizonyos dolgokat a diktatúrában nem szabad kimondani, a demokráciában viszont szabad – nem kimondani.
Fekete György
