Forrás: Népszava

Akárki akármit mond, Irán folytatja atomprogramját – benne az atomdúsítást – és akinek ez nem tetszik, az pusztuljon bele dühébe – jelentette ki Mahmúd Ahmanidezsád. A iráni elnök ezzel nem csak a Nyugatnak és a teheráni atomprogram ügyében jövő kedden összeülő nagyhatalmaknak üzent, hanem Mohamed el-Baradeinek, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség főigazgatójának is, aki szerda este – Ahmadinezsád nyilatkozatával körülbelül egy időben – érkezett Teheránba.

Az elmúlt hetekben nem csak Ahmadinezsád dacos kijelentései hívták fel Iránra a világ figyelmét. Kezdődött azzal, hogy az Iszlám Köztársaság fegyveres erői a hónap elején kipróbáltak egy állítólag szupergyorsan haladó tengeralattjáró torpedót, amely a gyártók szerint felszíni hadihajók megsemmisítésére is alkalmas. A következő bejelentés egy Fadzsr-3 kódjelű, egyszerre több töltetet hordozó rakétáról szólt, amely az iráni híradások szerint egy indítással több célpontot is képes megsemmisíteni. Szó volt ezen kívül egy Kovzar kódjelű föld-tenger rakétáról, melynek vezérlő és célkereső rendszerét állítólag lehetetlen megzavarni. Végül bemutattak egy ultramodern, a radar számára láthatatlan “repülő hajót”, amely menet közben rakétákat lőhet ki. Az új hadieszközökről szóló teheráni bejelentéseket hangos hírverés kísérte, az elkészült felvételeket pedig az iráni televízió is bemutatta. Nyugati és orosz fegyverzetszakértők mindazonáltal nem igen veszik készpénznek azt, ami Teheránban elhangzik.

Természetesen az új hadi eszközöknél is nagyobb hírértéke volt annak az április 11-i hivatalos bejelentésnek, amely szerint Teherántól délre, a Natanz településen létesített gyártelepen Iránnak első ízben sikerült 3,5 százalékosra dúsított uránt előállítania. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökségnek (NAÜ) küldött értesítésből kiderült, hogy ezt 164 centrifuga segítségével érték el, továbbá hogy az év végéig ugyanott 3000 centrifugát kívánnak üzembe állítani, majd pedig nem kevesebbet, mint 54 ezret. Ez már ipari méretű dúsítást tsz lehetővé.

A világot azért döbbentette meg a dolog, mert szinte teljes egységben éppen ezt a fejleményt szerette volna megakadályozni. Igen csak érthető módon ugyanis attól fél, hogy az amúgy eléggé kiszámíthatatlan iszlamista kormányzat azért fejleszti nukleáris technikáját, hogy végül atomfegyvert állíthasson elő. A 3,5 százalékosra dúsított urán erre a célra ugyan nem alkalmas – hanem csak atomerőművekben való felhasználásra – ám a kifejlesztett technikai eszközökkel nyolcvan-kilencven fokos dúsítás is lehetséges. Az így nyert anyag pedig már bombagyártásra is használható. Teherán ugyan váltig állítja, hogy nukleáris berendezései kizárólag békés célokat szolgálnak, ám a világ nem hisz neki. Annak idején túl sokat titkolt el atomprogramjából, túl sokat taktikázott és túlságosan is rosszhiszeműen, időhúzó módon tárgyalt ahhoz, hogy elfogadhassák állításait. Hiszen felmerül az a kérdés is: minek az atomenergia Iránnak, ennek az energiahordozókkal oly bőségesen ellátott országnak?

Az időhúzásos, “altatós” teheráni taktika egyébként már a múlté: amióta Ahmadinezsád az elnök, az Iszlám Köztársaság nyíltan szembeszáll a világgal, sőt, egyenesen provokálja azt. Április 11-én az államfő azzal kommentálta a sikeres urándúsításról szóló bejelentést, hogy Irán immár belépett az “atomhatalmak klubjába”. E kifejezésen általában a nukleáris fegyverrel rendelkező államokat értik, vagyis használata ebben az esetben -mert Teheránnak valószínűleg még nincsen atombombája – legalábbis túlzó. Ám Ahmadinezsád láthatólag nem kisebbíteni, hanem növelni igyekezett a világ ijedelmét. Ugyanúgy, mint a korábbi hónapokban, amikor – a Nyugat általános megrökönyödésére – Izraelnek a térképről való letörlését emlegette és a neofasiszták idevágó nézeteit átvéve kétségbe vonta a Holokauszt megtörténtét.

De vajon miért provokálja Ahmadinezsád a világot? És vajon miért kockáztatja Irán az elszigetelődést, a Nyugat várható ellenintézkedéseit, amikor már így is számtalan gazdasági-társadalmi problémával küzd, nem utolsósorban azért, mert ellenségei között tudhatja a világ egyetlen szuperhatalmát, az Egyesült Államokat? A válasz egyszerű: azért, mert teheti.

Irán birtokolja a világ harmadik legnagyobb olaj- és a világ második legnagyobb földgázkészletét. Vagyis nem az Iszlám Köztársaság függ a világtól, hanem az függ őtőle, különösen napjainkban, amikor mindkét energiaforrás iránt folyamatosan nő a kereslet. Nehéz lenne tehát gazdasági embargót életbe léptetni ellene. Ráadásul a világ nem is egységes a dologban: az Egyesült Államok szigorú büntetőintézkedéseket követel és hajlik ezekre Európa is. Oroszország és Kína azonban – bár Irán atomambíciói őket is aggasztják – egyelőre még ellenzik a szankciókat. Részben azért, mert a világpolitikában Washington vetélytársai és az “ellenségem ellensége a barátom” elv alapján hajlamosak “keresztbetenni” a szuperhatalomnak. De persze nem csak erről van szó. Oroszország kiváló felvevőpiacot talált Iránban fegyver- és nukleáris exportja számára, amit nem kíván veszélyeztetni. (A busehri atomerőművet, ahová a 3,5 százalékosra dúsított uránt szánják, orosz szakemberek építik Irán számára.) Kína pedig a közép-keleti országból szerzi be növekvő olajszükségletének tekintélyes részét.

Mindez persze nem változtat azon, hogy sem Oroszországnak, sem pedig Kínának nem áll érdekében az, hogy Irán atomfegyverhez jusson. Hiszen – maguk is nukleáris hatalmak lévén – saját világpolitikai súlyuk csökken, ahányszor egy új állam csatlakozik az “atomklubhoz”. Ezért végül is nem teljesen lehetetlen, hogy rászánják magukat valamilyen büntetőintézkedésre. Különösen akkor, ha Irán és annak elnöke továbbra is az elmúlt hónapokban tapasztaltakhoz hasonló agresszivitással hány fittyet a világnak s azon belül nekik. Különösen vonatkozik ez Oroszországra. Moszkva elfogadható kompromisszumot ajánlott Teheránnak: azt, hogy saját területén dúsítja az iráni uránt, lehetővé téve az Iszlám Köztársaság atomiparának kiépítését, de lehetetlenné téve számára azt, hogy potenciálját katonai célokra használja fel. Irán ezt a javaslatot a szokásos időhúzás után elutasította s ezzel megfosztotta Oroszországot egy jelentős diplomáciai sikertől. Nem csoda, hogy az iráni urándúsítás megindítását az orosz külügyminisztérium rossz irányba tett lépésnek minősítette, felszólítva Teheránt a folyamat leállítására. Az iráni vezetők “postafordultával” utasították el a felszólítást. Moszkva ennek ellenére szükségesnek tartotta kinyilatkoztatni: ellenez mindenféle erőszakos lépést.

Pedig ilyen is szóba került. A katonai megoldásra Izrael szolgáltatott példát, amikor a nyolcvanas évek elején lebombázta a Szaddám Huszein vezette Irak nukleáris központját. Ami azonban akkor lehetséges volt, az mára jóformán kivitelezhetetlenné vált. Teherán ugyanis tanult Irak példájából: atomlétesítményeit szétszórta az egész, nagy kiterjedésű országban, többet közülük pedig a föld alá rejtett. Arról nem is szólva, hogy igen hathatós eszközei lennének a visszavágásra: bár valószínű ugyan, hogy az április 11-én bemutatott új harci eszközei nem olyan csodafegyverek, mint amilyeneknek feltünteti, de arra azért feltehetően alkalmasak, hogy megbénítsák a Hormuzi szoros hajóforgalmát. Márpedig ezen az átjárón bonyolódik a világ kőolajszállításainak negyven százaléka! Az iráni rakéták elérhetik Izraelt és a térségben található amerikai támaszpontokat, Teherán pedig az iraki síitákra gyakorolt befolyása segítségével pedig még reménytelenebbé teheti a szomszédos államot megszállva tartó amerikai erők helyzetét.

Ennek ellenére újból és újból felbukkan egy Irán elleni katonai csapás lehetősége. Seymour Hersh, a neves és jól értesült amerikai újságíró legutóbb a The New Yorkerben magas diplomáciai forrásokra hivatkozva arról írt, hogy az amerikai haderő taktikai atomfegyvereket is bevetne Irán földalatti atomüzemei ellen. Bush elnök a hírt “vad találgatásnak” nevezte, bár a katonai megoldás lehetőségét esze ágában sincs kizárni.

Akárhogy is, annyi nyilvánvaló, hogy az ütőkártyák Ahmadinezsád kezében vannak és a világ nem igen tud mit tenni ellene. De ugyanannyira nyilvánvaló az is, hogy nukleáris ambíciói -általában kül és belpolitikája, illetve elnökének retorikája – szorult helyzetbe hozzák és elszigetelik Iránt. Mire jó ez az Iszlám Köztársaságnak?

A választ részben a belpolitika adja meg. Atomügyekben az ország lakossága egységesen a hatalmat gyakorló iszlamista elit mögött áll. A külfölddel való szembenállás lehetőséget ad ezen elit számára arra, hogy odahaza szorosan zárja a sorokat és mindenfajta ellenzékiséget – amelyre az elmúlt évtizedben bőségesen volt példa – árulásnak, az ellenséggel való cimborálásnak minősítsen. De a háttérben külpolitikai ambíciók is fellelhetők. Irán a közel-keleti térség domináns hatalmává szeretne válni, de ezt akadályozza az a tény, hogy etnikuma – a szóban forgó térségétől eltérően -nem arab, hanem perzsa, a vezető felekezet pedig nem szunnita, hanem síita. Mindezt azonban jól ellensúlyozza, ha mintegy élére áll annak a harcnak, amely az arab nacionalizmus és iszlamizmus fő ellenségei, az Egyesült Államok és Izrael ellen folyik. E két állam – a “kis és nagy sátán” – ellen irányuló retorikája jó esélyt ad Ahmadinezsádnak arra, hogy ugyanúgy az ammani és a kairói utca hősévé váljon, mint vált egykor Szaddám Huszein. Mindez persze csak az iráni elnöknek és országa iszlamista elitjének áll érdekében. Már csak azért is, mert az általuk folytatott politika természetesen sokba kerül. Ami a szegénységben élő irániak tízmilliói számára azt jelenti, hogy az olajdollárokból származó gigantikus bevételeket továbbra sem rájuk költik.

Kepecs Ferenc

KERETES!!!

Kínos vendégség elé néz Németország

Ahmadinezsád – csakúgy, mint az iráni férfiak túlnyomó többsége – él-hal a labdarúgásért. Mindenki természetesnek veszi hát, hogy miután országának csapata bejutott a németországi világbajnokság döntőjébe, ő maga is ellátogat oda és a helyszínen szurkol honfitársainak. Wolfgang Schäuble német belügyminiszter, amikor egy nyilvános rendezvényen megkérdezték, mit szól e lehetőséghez, így válaszolt: “Természetesen eljöhet, és én azt tanácsolom, hogy legyünk jó házigazdák”. Ezen “akadt ki” a Németországi Zsidók Központi Tanácsa. A szervezet főtitkára emlékeztetett: Németországban a Holokauszt-tagadást törvény bünteti és ilyen alapon indult is már eljárás neonácik ellen. Ez várna Ahmadinezsádra is? Nem valószínű. De hogy jelenléte ellen sokan tiltakoznak majd, az bizonyos.

Képalá:

1. Ahmadinezsád, az elnök: van valakinek bármi ellenvetése? Fotó: Reuters

2. Baradei Iránban: hálátlan feladatra vállalkozott Fotó: Reuters

Comments are closed.