Vida Barbara, [email protected]
Már iskolásként író akart lenni, meg focista. Két olyan pálya, ahol úgy érezte, tisztes és méltó életet lehet élni. Jó ideig, ahogyan ő mondja, úgy volt író, hogy folyton futballozott, s ezért aztán nem is érezte szükségesnek, hogy bármit leírjon. Kőrösi Zoltán az idén József Attila-díjat kapott. Tíz kötete után pedig április 5-én megjelent legújabb regénye Milyen egy női mell? Hazánk szíve címmel.
– Író, szerkesztő, a Magyar Rádió művészeti főszerkesztőségének vezetője. Nem sok ez egy kicsit?
– A nyolcvanas évek végén, amikor elvégeztem az egyetemet, még reális kérdés volt, hogy az ember az irodalomból akarjon-e megélni. Rögtön a diplomázás után egy évig Lisszabonban éltem, volt időm gondolkodni. Roppant mód riasztott még a lehetősége is, hogy valamit csakis pénzért kelljen írnom, ezért hamar eldöntöttem, polgári foglalkozás után nézek. Szerencsém volt, mert kiderült, hogy bizonyos életmódbeli kötöttségek nem jelentenek a számomra terhet, mi több, tán még össze is rázzák az egymásba folyó napokat. Igazán fontos persze az volt: nem hittem s ma se hiszem, hogy tartósan lehetne büntetlenül átjárni a beszédmódok és hangfekvések között. Ha valaki magára veszi például az újságírás nyelvezetét, attól tartok, észre se veszi, hogy az átszivárog a többi munkájába is. Láthatunk erre példát bőséggel.
– Ezt elkerülendő dolgozik a rádióban?
– Kivételes szerencsémnek tartom. Nemcsak azért, mert ezer nyűge és baja mellett mégiscsak érdekes és olykor inspiratív szellemi közeg, hanem mert jó néhány kollégám a barátommá is vált. Az sem mellékes, külső és belső szabadsága lehetővé teszi, hogy mindennap jusson néhány óra időm a számítógép előtti munkámra. Kora reggel kelek, s ha megy a munka, utána felőlem akár már fát is vághatnak a hátamon. Talán ez okozza, hogy több rádiós kollégámban nyugodt és megértő ember tévképzetét keltem. Az egyik asztaltól a másikig téblábolok: a kívülállónak akár unalmasnak is tűnhet mindez, de egy prózaírónak ne az élete legyen izgalmas, hanem az, amit ír.
– Fontos az is, hogy amit ír, azt el is olvassák.
– Hogyne. S korántsem csak azért, hogy úgymond az író elküldhesse üzenetét. Hiszem, hogy a bennünk és körülöttünk élő világ értelmezésének, magyarán az alkotásnak az egyik legnemesebb és legélvezetesebb módja az olvasás. Minden olvasó megteremti a maga könyvét, s aki tudja, érezte már, milyen csodálatos dolog az olvasással megérteni valamit a világ titkos szerkezetéből, az azt is sejtheti, miért érdemes írónak lenni. Milyen is az, amikor hirtelen ott, a papíron, a képernyőn is kezd kirajzolódni az a bizonyos titkos, fantasztikus lombozatú fa, ami addig csak odabent létezett.
– Előző könyve, a Budapest, nőváros nagyon is megtalálta az olvasóit.
– Afféle noteszos ember vagyok, ittott feljegyzek elhullott mondatokat, leírok képeket, motívumokat. Tudjuk, a tekintet, a figyelem nemcsak nézi, hanem meg is szervezi a látványt. A Budapest, nőváros a város történelmének és az engem megtaláló történeteknek a keveréke, dokumentumok és fikció egymásra simítása. Megjelenését követően sokan kerestek meg, s többnyire csak arról szerettek volna beszélni, milyen az ő Budapestjük, milyen volt az életük, a hétköznapjaik. Levélben megkeresett például egy hölgy, s nagyon erős, valósággal érzéki mondatokban arról írt nekem, miként élt a családjával együtt a háború előtti időktől egészen a nyolcvanas évekig a ferencvárosi Angyal utcában. Milyen volt egy klasszikus bérház belső udvari élete, a gyerekkórház kis, rácsos oldalajtaja, amelyen át sötétedés után vitték ki a beburkolt apró testeket, a Ferenc téri búcsú, az ötvenes években itt működő rendőrnőlaktanya, a szovjet tank, amely alatt 56-ban beszakadt az Angyal utca, a Mester utcai platánok… Találkoztunk, beszélgettünk, s miközben ő az akkori hétköznapokat idézte fel, előttem kibontakozott egy lenyűgöző, titkos szerelem története. Egy önmagát kétely nélkül feláldozó, odaadó asszony rejtett és el nem múló szerelmének egészen hihetetlen története, ami aztán a regényem egyik fő szálává lett.
– Új regénye a szerelemről szól?
– A legtömörebben megfogalmazva szerelmes regény. Kétszáz év családtörténete, Magyarország történelme az ezernyolcszázas évek első harmadától napjainkig, ahol a sorsfordulókban egy Angyal utcai zsidó család, egy Morvaországból a betelepítésekkel érkező, a Dunán egészen Baranyáig letutajozó német família és egy Szolnok környéki alföldi parasztcsalád története olvad össze. Szerelmek, szenvedélyek, vágyak és csalódások történetei rétegeződnek egymásra, miközben, úgy hiszem, a mozdulatok, motívumok, fordulatok egymásnak felelnek. Valahogy úgy, ahogyan olykor a saját testünk mozdulásában is megsejthetjük a szüleink, nagyszüleink mozdulatait, s valahogy úgy, hogy a kétszáz évnyi történelem egyes pillanatait összeszikráztatják ezek az egymásra felelések. Ezt a szerelmetességet próbáltam meg a nyelv érzékisége által zsigeri értelemben is éreztetni az olvasókkal.
– Ez a kettősség, az érzékletesség és a dokumentumok beépítése szinte valamennyi írására igaz.
– Évekkel ezelőtt történt meg velem, hogy Romkert című regényem színhelyéül az alcsúti arborétumot, illetve a hajdani nádori kastélyt s annak sorsát választottam. Sokat olvasgattam József nádor főhercegről, a majorságok létrejöttéről, a faluról, mindez azonban csak háttérként szolgált ahhoz a képzelt történethez, amelyben egy alteregóm hatvanas-hetvenes évekbeli sorsát írtam meg, beleértve kitalált gyerekkoromat is. A regény megjelenését követően aztán megkerestek a helytörténeti kör tagjai, Alcsútdobozon élő hölgyek, és elmondták, hogy azonnal ráismertek a könyv szereplőire, köztük a szüleimre, mi több, jómagamra is, és meghívtak egy beszélgetésre. Felejthetetlen este volt: arról beszélgettünk, milyen volt az életünk ott, együtt a faluban. Emlegették a közös ismerőseinket, a szüleimet, a boltost, a tornatanárt… Még az sem zavarta őket, hogy a regény kétszázötvenedik oldala körül meglehetősen elítélendő módon az a bizonyos kisfiú, azaz Kőrösi Zoltán belefulladt a kastélyparki tóba… Nyilvánvaló volt, hogy bennük már a saját regényük él, egy olyan könyv, amely összeolvadt a saját életükkel. Soha nem felejtem el, az est végén egy néni, aki mindaddig meg se szólalt, megfogta a kezem, és csak ennyit kérdezett: „De író úr, ugye azért ez egy regény?” Nehéz erre mit mondanom, dadogtam. Ő viszont nem is várt szinte választ, hanem hozzátette: „Mindegy is, mert olyan jó volt beszélgetni róla, hogyan éltünk. Igen, arról, hogyan éltünk vagy hogy éltünk egyáltalán.”
– A megjelenés után a regény önálló életet él?
– A régiek ezt úgy fogalmazták meg, hogy a könyvek olyanok, mint a magzatok, világra jönnek, és a saját sorsukat élik. A jó alkotás, legyen szó akár írásról, akár festészetről, fotóról vagy akár egy mívesen megalkotott asztalról, nem akar mindent felsorolni és elmondani, megmutatni és szájba rágni, amit a tárgyáról tud. Egy sikerült alkotás befogadása titkokat hagy, teret kínál a befogadónak. Egy szövegnek kell hogy legyen árnyéka is, ahol az olvasó a leírt szavakba beleolvashatja a saját sejtéseit és érzéseit. Szerb Antal ír egy helyen erről a sejtelemről, s azt mondja, hogy ezért a váratlanságért és titokért érdemes olvasni. S úgy hiszem, írni is.
– Gyakran hallunk a kortárs magyar irodalom külföldi sikereiről, tavaly az ön könyve is ott volt a frankfurti könyvvásáron.
– Nincs a világon lehangolóbb, mint egy ilyen könyvvásár. Tíz-tizenöt akkora csarnok, mint a budapesti sportaréna, utakkal, mozgójárdákkal, buszjáratokkal. Minden csarnokban van három szint, zsúfolásig tele kiadókkal és könyvekkel. Több tízmillió könyv a világ minden tájáról, ezért aztán jócskán kell önbizalom hozzá, hogy az ember úgy gondolja, éppen az ő könyve hiányozna bárkinek ebben a sokadalomban. Nem is árt az ilyesmi az önértékelésnek. Az ilyen vásár persze inkább a könyviparról szól, s úgy működik, hogy akik kimaradnak, nagy fontosságot tulajdonítanak neki, akik meg benne vannak, fanyalognak. A magyar irodalom igazi lehetősége az, hogy vannak emberei és kapui, akiken, amelyeken át eljuthat és beszélhet a világhoz. Abban nem vagyok biztos, hogy jól használjuk ezeket a lehetőségeket, mindenesetre Márai, Nádas, Esterházy és Kosztolányi neve sokat jelent például a német könyvpiacon.
– Tíz könyv tizennégy év alatt. Mi változott a kezdetekhez képest?
– Ahhoz képest, hogy amikor először látja nyomtatásban a nevét – Kosztolányi után szabadon -, nyilván megrészegül az ember, a tizedik könyvnél már nem érzi ezt a fajta szédülést. Vagyis dehogynem. Minek füllentenék? Ugyanazt is érzem, meg az elmúlt éveket is. Például a tapasztalat és a mesterség szabadságát. Miközben eltűnt már belőlem minden megfelelési kényszer, azt is megértettem, miért is írok. Egyszerű egyébként a válasz: mert élvezem. Olvasni is jó, írni is jó. Jó a nyelv. Jó a beszéd, mert a létezésnek olyan titkos szerkezeteit mutatja meg, amitől hirtelenjében kibillennek a hétköznapok. Jó a munka, mert a létezésről beszél. Vannak szerencsés pillanatok, olykor órák, napok, amikor olyasmit élhetek át az írás révén, amit csak a szerelemhez tudok hasonlítani. Teljesen mindegy, milyen névvel illetjük ezt az állapotot. Hrabal például a maga atomírógépét emlegetve arról beszélt, ilyenkor valósággal zakatolnia kell, hogy követni tudja a diktálást, papírra vesse a rajta átömlő történeteket. Ki vagyok én, akinek súgnak? Kinek a hangja ez? Ki beszél, amikor a nyelv beszél? Amikor eljönnek ezek a pillanatok, a legtöbbet tudhatom meg a nyelvről, magamról, s a körülöttem és bennem élő világról is. És abban reménykedem, hogy aztán jön az olvasó, s újra- és újraalkotja azt, amit leírtam.
KŐRÖSI ZOLTÁN ÍRÓ, SZERKESZTŐ
1962-ben született Budapesten. 1990-től a Magyar Rádió irodalmi szerkesztője, 2002-től művészeti főszerkesztője. 2004-ben elnyerte Az év könyve díjat, korábban az ÉS novellapályázatának kétszeres első helyezettje. Örkény István-díjat, Magyar Napló Díjat is kapott. Megnyerte az Édes anyanyelvünk pályázatot, az idén József Attila-díjjal tüntették ki. Főbb művei: Felrombolás (irodalmi riportok, 1993), A testtől való szabadulás útja (elbeszélések, 1994), A tárt szárnyú lepke (regény, 1996), Romkert (regény, 1997), Történetek a csodálatos csecsemők életéből (regény, 1998), Hentesek kézikönyve (elbeszélések, 1999), Orrocskák (regény, 2000), Télidő (2002), Galambok (tragikomédia, 2003), Budapest, nőváros (2004), Milyen egy női mell? Hazánk szíve (2006). Franciául és oroszul is jelent már meg kötete.
