Forrás: ÉS

SAJÓ ANDRÁS

(Ön)cenzort akarunk!

I.

A szólásszabadság törékeny jószág, szinte a vakszerencse alkotta mandala. Sosem volt olyan erős és robusztus, mint hívei sugallták – a szekularizáció és a felvilágosodás befejezetlensége miatt. A dán karikatúrák ügye a – szólásszabadság eddigi ellenségeit mozgósítva – világossá tette ezt a szólásszabadság körüli bizonytalanságot. Hirtelen mindenki a sajtó felelősségéről beszél, amin persze öncenzúrát kell érteni. Hogy a felelős sajtó és a vallási és más érzékenységek védelmének kormányzati, kormányközi, hivatalos egyházi és balpárti követelése ilyen erővel jelentkezhetett, az részben az európaiak egzisztenciális bizonytalanságából következik. Egyúttal azonban a sajtószabadsággal szimbolizált európai (és amerikai) modernizáció visszafordíthatóságát, belső gyengeségét mutatja.

Ha az európai jogfelfogás tekintetében a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) gyakorlatát mérvadónak tekintjük, úgy beláthatjuk, hogy a jog a vallási érzékenység és a szólásszabadság (a művészi ábrázolás szabadsága) konfliktusában már korábban a vallási érzékenység mellé állt. Az Otto-Preminger-Institut-ügyben (1994) az EJEB a kereszténység legfontosabb figurái közt szexuális kapcsolatot feltételező (nem pornográf) film elkobzását a demokratikus társadalomban szükséges korlátozásnak találta, mivel a vetítés lehetősége sérthette a túlnyomóan katolikus osztrákok érzéseit. A Wingrove-ügyben (1996) az EJEB – figyelemre méltó különvéleményekkel – helybenhagyta az angol filmcenzúra-testület döntését, mely megtiltotta egy szent Krisztussal kapcsolatos szexuális fantáziáinak szoftpornó ábrázolását. De legalább nem arra alapozták a döntést, hogy a videó a vallás szabad gyakorlását sérti.

Újsághírek szerint egy dániai mohamedán csoport már beadvánnyal fordult a bírósághoz. Mivel az elbírált ügyek pornográfiával rokonítható művekre és nem politikai kijelentésekre vonatkoztak, nem tudjuk, hogy az olyan politikai közlések, mint a dán karikatúrák, milyen európai bírói megítélés alá esnének.

Több európai országban létezik istenkáromlást szabadságvesztéssel büntető törvényhely. A tilalmat olykor alkalmazzák is. A német büntetőjog modernizációja a hatvanas években csak odáig jutott, hogy kizárólag a közrend megzavarása esetén alkalmazható a szakasz, vagyis a védett jogtárgy a közrend és nem a vallási érzékenység. A Zöldeknek nem sikerült elérniük a szakasz törlését, a kereszténydemokraták viszont jelenleg is olyan blaszfémia-tilalmat kívánnak, mely a közrend megzavarása nélkül is alkalmazandó. Az Európai Unió a blaszfémiát olyan súlyos bűncselekménynek vélte, hogy az európai letartóztatási parancs alá eső bűncselekmények közt sorolja fel, a terrorizmus és gyilkosság társaságában. Számos amerikai tagállam törvénykönyve szerint dutyi járna az istenkáromlásért. E szabályok minden bizonnyal alkotmányellenesek, ám a mai közhangulatot ismerve valószínűtlen, hogy az istentisztelők törvényhozása hatályon kívül helyezné ezeket az előírásokat. Az amerikai szövetségi törvény szerint az elektronikus sajtóban tilos a „profanitás”, amiről ugyan nem tudni pontosan, mi fán terem, de azért az amerikai médiajogi gyakorlatban (is) élnek vele.

Angliában ma is hatályos a középkori gyökerű blaszfémia-törvény (amelynek alapján a XVIII. században még a politikai ellenzékkel számoltak le). A dolog pikantériája, hogy a fatva alatt álló Rushdie-t azon az alapon mentették fel a blaszfémia vádja alól, hogy e törvény csak keresztény vallások sérelme esetén alkalmazható.

Megállapítható, hogy a nyugati jogfelfogástól nem idegen – nem éppen Európa modernizációjának és egyenlőség-tiszteletének dicsőségére – a többségi valláshoz tartozók érzékenységének büntetőjogi védelme. Hogy ennek a felfogásnak eddig nem volt nagyobb jelentősége, hogy viszszaszorulni látszó kuriózumként kezelhettük, az csak annak köszönhető, hogy a szekularizálódó államokban egyre kevésbé illett jogi kérdésként kezelni a bizonytalan vallási érzékenységek sérelmét. A blaszfémiával szemben a hívők igazi védelmét hitük biztosítja. Azon a páncélon nem hatolhat át semmilyen sérelem.

De a törvény holtnak tűnt betűje feltámadhat. A legtágabban értelmezett blaszfémiához és a vallási méltóság megsértéséhez – és ezt nem lehet eleget ismételni – nem kell bizonyítani, hogy a vallásgyakorlás szabadsága sérülne. A mohamedánok továbbra is Mekka felé fordulhatnak az előírt időpontban. A blaszfémia-tilalom logikája szerint a vallásnak, mint ilyennek, mint privilegizált világnézetnek és érzületnek van joga védelemre, pusztán a megszokás erejénél fogva, ámde minden emberi jogi vagy alkotmányos alap nélkül – hacsak az államegyház érdekeit nem számítjuk ide. Ez a különelbírálás aligha felel meg annak a világias könnyedségnek, amelyet Európa a saját modernitásáról álmodik. Igaz, esetenként a közrend megzavarása is szükséges tényállási elem, de a friss tapasztalatok szerint az iszlám egyes tételeinek támadása esetén a közrend megzavarása vélelmezhető. A fundamentalisták radikális fellépése képes a jogot e fundamentalisták szája íze szerint alakítani. Ha keresztény fundamentalisták néhány autó felgyújtásával bebizonyítanák, hogy Krisztus urunk gyalázása a közrend megzavarásával jár, máris kikényszerítették a cenzúrát.

Számos európai országban a „reál” politikusok és a velük bensőséges kapcsolatot ápoló egyházi vezetők az érzékenységek tiszteletét és ebből következően felelős újságírást kívánnak. Aki még emlékszik a szovjet sajtószabadságra, mely attól volt a világon a legszabadabb, hogy a párt iránti felelősség vezette, az könnyen megérti, mit jelent a „felelősség” a politikai korrektség orwelli „újbeszédében”.

A vallás, a vallási érzékenységek, a szentség és tabu iránti tisztelet követelése a társadalomban zárványként megőrzött premodernitás felszabadítására tett kísérlet. Ez a felfogás nem elégszik meg azzal, hogy a neki nem tetsző kijelentések ellen a szólásszabadság adta eszközökkel tiltakozzon. A premodern, azaz preszekuláris vagy antiszekuláris felfogásban a vallás szabja meg, mi a szent – és az egyéni identitásnak ehhez kell igazodnia. Amire mondhatjuk, hogy a szólásszabadság a virginiai alkotmánytól a francia emberi jogi deklarációig szintén szakrális. „A szólás szabadsága az ember egyik legszentebb joga”, tanítja Virginia alkotmánya és ennek nyomán az 1789-es francia Deklaráció. De a véleménynyilvánítás kinőtte a szakralitás járókáját.

A szekularizáció csak lassan, erózió útján, tapaszlati alapon érvényesült, és elmulasztotta a kialakult helyzetet szentesíteni, mivel ez konfrontációval járt volna. Az iszlám mint intenzíven megélt tömegvallás jelenkori európai színrelépéséig a vallási tilalmak (és megszegésük) csak azért nem okoztak komoly társadalmi feszültséget, mert egyre kevésbé létezett sérthető többségi vallás. A XIX. század végétől az európai egyházak mind kevésbé érvényesítették azt a törekvésüket, hogy a polgári államban és társadalomban a hívők a vallás előírásai szerint éljenek. Ez a szekularizáció törékeny alapja, mint ahogy kezdetektől ez biztosította a vallási békét az Egyesült Államokban. Hallgatólagos beletörődésről és világi közönyről van szó, mely csak töredékesen (például Franciaország laikus köztársaságként meghatározásában) jutott normatív elismeréshez. Ezért amikor a megerősödő vallási fundamentalizmusok – a radikális iszlám és a politikai korrektség diktálta érzékenység-kultusz farvizén haladva – ismét diktálni akarnak a közszférának, a szekuláris erőknek nincs jogi értelemben vett normatív hivatkozási alapja (a francia laïcité esetét leszámítva), hogy megvédjék a felvilágosodás vívmányait.

II.

A dán karikatúrák kapcsán „felelős államférfiak”, keresztény, zsidó és iszlám vallási vezetők és politikusok, baloldaliak és jogvédők szinte egységfrontba tömörülve igyekeznek átértelmezni a szabad közlés határait, a vallás és a kisebbségek iránti tiszteletet követelve. Elképzelhető, hogy az ENSZ az iszlám országok szájízének megfelelő egyezményben szűkíti majd a közlési lehetőségeket, a vallások védelmében. Ami igencsak eltér az eddigi mércétől, mely szerint a vallás szabad gyakorlását kell az államoknak biztosítania.

A nyomás és a tét óriási. A szerkesztők és a jogalkalmazók nem vonhatják ki magukat a társadalomban uralkodó érzések hatása alól. A bírók a jog elvont kifejezéseit a számukra irányadó – természetesnek hitt és magától értetően helyesként kezelt – társadalmi értékekkel és főleg mintákkal töltik meg. A társadalmilag magától értetődőt teszik meg helyesnek. Döntő tehát, hogy mi válik magától értetődővé. Ha maradt még az írástudóknak felelőssége, az éppen a magától értetődő alakulásáért való felelősség.

A sajtómunkásoknak és a média-befektetőknek a szólásszabadság hosszú távú, stratégiai érdeke. De a rövid távú szempont, vagyis a példányszám, a nézettség fontosabb. Tartós érzékenység-változás esetén a szerkesztőknek engedniük kell: másként szerkesztenek, növelik az öncenzúrát. Persze mindenki úgy tesz majd, mintha a szólásszabadság megmaradt volna, s csak vadhajtásait nyesegetnék az érzékenység rózsaollójával.

Kívánatos, hogy a kormányok és a rasszizmustól irtózó közvélemény megerősítse a maga és a mohamedán honfitársak számára, hogy mi a karikatúrák jelentése, s hogy a vallási jelképek megsértése, a tabutörés a nyugati, szekularizált társadalomban elfogadott kommunikációs normák szerint nem számít a hívő emberek semmibevételének. Az azonban – rendkívüli eseteket leszámítva – nem tartozik ennek a szóláskultúrának az értelmezési szabályai közé, hogy ne a saját vonatkozási kereteit tekintse irányadónak. A kijelentésnek azt a jelentést kell tulajdonítani, amit a közlő – az elfogadott társadalmi értelmezési keretek közt – annak tulajdonít. Ha a mohamedán hívők egy – politikailag jól körülhatárolható – része azt gondolja, hogy a kijelentéseket az ő saját, speciális felfogásuk szerint kell értelmezni, és nem úgy, ahogy az mindenkire, általánosan vagy általánosíthatóan vonatkozik, akkor magának különleges elbírálást követel. Erre csak azt mondhatjuk, hogy ez a hívő sajnálatosan téved. Amely kijelentés szintén nem sértő: azzal, hogy valakit tévedésben marasztalunk el, éppen elismerjük észlény voltát. Ezzel magunkkal egyenlő méltóságúnak tekintjük, hiszen az emberi egyenlőség intellektuális alapja, hogy egyformán tévedésre képes lények vagyunk. Tévedéseinkben tiszteljük egymást – kivéve, ha ezek erőszakos, gyilkos tévedések. Aki magát ez alól bármilyen okból, akár vallására hivatkozva kivonja, az nem hivatkozhat ugyanakkor méltósága megsértésére.

Szándékosan a realitás szintje fölé emelem a jelenlegi vitát. A karikatúrákat részben a dániai mohamedánok egy kisebb, igen agresszív csoportjának fenyegető viselkedése váltotta ki. A gyűlöletet hirdető imámok voltak azok, akik néhány penetráns kép hozzáadásával felturbózták a sérelmet, mások aztán ugyanezen „sérelmet” sietve beolvasztották a cionista-amerikai koprodukciós világ-összeesküvésbe, amelyről addig is értekeztek. A sértettek és elvtársaik a zsidók becsmérlésével vélik helyreállítani a megsértett világrendet. S tényleg, a dánok már 1943-ban részei lehettek ennek a világ-összeesküvésnek, amikor a – közismerten csak a zsidók képzeletében élő – koncentrációs táborba zárás elől elmenekítették „megbízóikat”…

Mire a karikatúra-háború kirobbant, a rasszizmus és a vallás elleni tiszteletlenség – a sértettek szóhasználatával élve: megalázó támadás – már komoly támogatást szerzett magának az európai jogalkotásban. E jogalkotás a rasszista gyűlöletbeszéd elleni közös jogi alapot keresi. E sorok írásakor – és már csaknem két éve – az angol törvényhozásban csak az a kérdés, hogy milyen változatát szavazzák meg annak a kormány-előterjesztésnek, mely a terrorizmus elleni küzdelem és a kisebbségek védelme ürügyén a mérsékelt angliai mohamedánok kegyét keresve egybemossa a vallási és faji izgatást. A tiltakozó mozgalmat szervező angol komédiások éppen a dán karikatúra típusú fellépések lehetőségét féltették. Eddig ugyan nem sikerült Rowan Atkinsonra (Mr. Bean) rásütni, hogy rasszista. A rasszizmust és a vallási tiszteletlenséget egybemosó törvényjavaslat szerint azonban az a komédiás, aki valamely kisebbségi vallással nem elég tiszteletteljes, a rasszista sztereotípiákat erősíti, azaz maga is objektíve rasszista bűnelkövető. Akik még emlékeznek a nagy Sztálin tanítására, tudják, mi fán terem az objektíve osztályellenség.

Franciaországban 2002-ben büntetőeljárás indult Michel Houllebecq, a francia „nihilista klasszikus” ellen, mert egy nyilatkozatában minden vallást butítónak nevezett, de mind közt az iszlámot tartotta a legroszszabbnak. Csak azon az alapon sikerült felmenteni, hogy támadása nem meghatározott faj, hanem vallás ellen irányult. Milyen megítélés alá esik holnap? Csekély vigasz, hogy a gázai zavargások másnapján, a Giniewski kontra Franciaország-ügyben az Emberi Jogok Európai Bírósága felülbírálta azt a francia ítéletet, amelyben az Houllebecq-éhez hasonló, de annál enyhébb kijelentés miatt elmarasztaltak egy újságírót. A vitatott cikk II. János Pál egyik enciklikáját bírálta, mert az enciklika Giniewski szerint azokat a teológiai tételeket erősítette, amelyek hozzájárultak az antiszemitizmushoz és így a holokauszthoz. A bíróság megismételte, hogy a vallási csoportok sérelme „mások jogának sérelme”, és a vallás önkényes támadása a védett szólás körén kívül esik, de a társadalmi vitákhoz hozzájáruló nézetek védettek. A pápa álláspontjának támadása azért sem tekinthető a keresztények elleni támadásnak, mivel a kereszténységen belül több nézet van a vitatott kérdésben.

Megbántás nélkül nem lehet kommunikálni, különösen, ha azt reméljük, hogy a közlések sokfélesége közelebb visz a valósághoz. A pluralizmus azt jelenti, hogy sokféle bántó véleménynek helye lehet. A karikatúra-ügy ürügyén a globalizáció és az államterrorizmus aktuálpolitikai igénye – mert ezek mozgatják a megbántódást – egy új világpolitikai helyzetben ezt kérdőjelezi meg. Immár mindenhol mindenkinek mindenkire tekintettel kell lennie, függetlenül attól, hogy ez a „mindenki” olvassa-e a lapot, látja-e a műsort. Az århusi (Dánia) kerületi lap gondoljon a pakisztániak érzékenységére, az International Herald Tribune a szingapúri miniszterelnök szingapúri jog szerint védett érzékenységére, az iráni napilap a zsidók holokauszttal kapcsolatos érzékenységére. A volgográdi tanács lapja a gúny árnyéka nélkül ábrázolni merte a Prófétát. A lapot egyszer és mindenkorra megszüntették. Még tiltakozni se kellett. Néhány éve a legalsóbb New York-i bíróság még alkotmányellenesként utasíthatta el egy angol kártérítési ítélet végrehajtását, amely ítélet egy indiai közszereplő üzletember becsületének megsértéséért egy amerikai lapot marasztalt el. Mostantól a helyi mérce, a helyi bigottság, a helyi korlát globálisan kötelező lesz. A félreértések elkerülésére: nem csak a mohamedán érzékenység diktálta világcenzúra érvényesül itt. A Google kínai keresőprogramját a kínai hatóságok cenzúrájának szolgálatába állította. A Yahoo! már korábban átadta a kínai nyomozóhatóságnak annak az újságírónak az adatait, aki megtörni próbálta a kínai hírzárlatot.

III.

A Prófétát ábrázolták máskor is, a Nyugat – és a Kelet – történetében sok ezerszer. Az ábrázolás fogadtatása a mindenkori politikai erőviszonyoktól függ. A Rushdie-ra kimondott fatvát 1989-ben még viszonylag egységesen elítélte a Nyugat. Az angol kormány védelmet nyújtott Rushdie-nak. Irán, ahonnan a halálos ítélet származott, szalonképtelennek számított és gyenge volt. 2002-ben Isioma Daniel egy nigériai lapban azt állította, hogy a Próféta támogatta volna az ottani szépségverseny megtartását, és feleségül vette volna a győztest. Az e hírre a keresztények és mohamedánok közti zavargásoknak kétszáz áldozata volt.

[Kitérő: ötödik olvasatra, véletlenül vettem észre ennek a nyilván átvett mondatnak a képmutató mivoltát: mi az, hogy „közti zavargások”? A nigériai keresztények aligha zavarogtak a Próféta szándékai miatt! Ilyen politikailag korrekt, elkenős mondatok nyálkája borítja el az érzékenység kultuszának újságlapjait.]

Daniel menedéket talált Nyugaton. 2005 nyarán azonban már más szelek fújdogálnak Európában: John Latham Isten nagy N