Forrás: ÉS

Ungváry Rudolf

Önbeszámoló

„…szeretjük, tiszteljük és becsüljük…” Dogville, ÉS, 2006/5.

1956. november 4-én Hejőcsaba felől egy szovjet páncélos egység még a hajnal beállta előtt elérte és rövid tűzharc után megszállta a város határában, az Avas és a Felső-Ruzsin közötti lapos völgyben fekvő Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemet. A több mint ezer hallgató és oktató többsége jobbnak látta, ha eltűnik; három nap múlva a Diákparlament vezetőségéből már csak ketten maradtunk az egyetem területén. Így esett, hogy bennünket ért el a parancs: a rektorhelyettessel együtt meg kellett jelennünk a városi Bocskai-laktanyában berendezkedett szovjet katonai parancsnokságon.

Az egyik laktanyaépület első emeleti, olajozott padlójú nagyobb szobájába kísértek föl. A helyiségben vagy két tucat civil ruhás, egymás között csendesen beszélgető férfi álldogált. Leültünk a fal mellett álló üres székekre, és vártuk, hogy szólítsanak. Az unalomtól a puha, pasztellkék sálamba temetve bizsergettem az arcomat. Váratlanul elém állt egy kalapot viselő, nyitott, zöld lódenkabátos, sovány férfi, meglepő közvetlenséggel nézett a szemembe, és azt mondta: – Nem kell félni, Ungváry! – Meglepetésemet látva hozzátette: – Ugye, Ungváry? – A hangjában semmi rosszindulat, inkább barátságos volt. Megkérdeztem, hogy honnan ismer?

– Gábor vagyok! – mondta, mint akinek a legtermészetesebb, hogy ezzel mindent megmagyarázott.

Még október 26-ának éjjelén, aznap, amikor a sortűz után a tömeg megrohanta a Borsod megyei rendőrkapitányság Búza téri épületét, és fél tucat ávéhás tisztet meglincselt, a diákszálló egyik szobájába szállítottuk az Államvédelmi Hatóság operatív belső felderítő osztályának az egyetemre vonatkozó dokumentációját. Két hallgató nyomban hozzákezdett a besúgói hálózat feltárásához, néhány napon belül nyilvánossá vált több név. Én is átfutottam a beszervezési nyilvántartás kartonjait és iratait. Két rovat különösen az emlékezetemben maradt. Az egyik a beszervezés alapját (meggyőződés, anyagi juttatás, fenyegetés), a másik a különféle párttagságokat vagy annak hiányában a társadalmi helyzetet (nyilas, kommunista, kisgazda, pap) tartalmazta. Minden kombináció előfordult: például egykori nyilas párttag meggyőződésből, kommunista pártag fenyegetés alapján, pap anyagi alapon. És minden kartonon ott volt a véglegesítést igazoló aláírás: „Gábor fhdgy”.

Azokban a napokban még nagyon szelektív volt a félelemérzetem, de november 4-étől kezdve azzal már tisztában voltam, hogy mélyen hallgatnom kell mindarról, amit a Diákparlament hírszolgálatának vezetőjeként tettem a forradalom napjaiban. De itt, a várakozó férfiak között nem volt veszélyérzetem; az egész inkább fantasztikus volt, semmint fenyegető. Perceken belül az északkelet-magyarországi szovjet alakulatok katonai elhárításának parancsnoka elé kerülünk, tudtam valamit oroszul (szerettem ezt a nyelvet), és most váratlanul előttem áll a magyar ÁVH operatív belső felderítő osztályának egyik vezetője. Csak azt nem értettem, hogy honnan ismerhet ez az ember engem ennyire az arcomról is, holott én még csak a harmadik félévemet töltöttem ezen az egyetemen, fegyelmi tárgyalásom is csak egy volt, és az általam – igaz, csak felületesen – átnézett dokumentumokban sem ötlött a szemembe a nevem.

Nagyon meglepett a kérdése is, mert rögtön azt feleltem, hogy miből gondolja, hogy félek. Ő valami olyat mondott, hogy a sálamba rejtettem az arcom. Ez ugyan igaz volt, mert jólesett a sálammal birizgálni az ajkamat, de eszembe se jutott, hogy ezzel rejtőzködő embernek látszanék. Sértőnek is tartottam, hogy ez az ember így értelmezte a viselkedésemet, de annyiban hagytam. Egy valóságos, eleven ávéhással szemben volt számomra ennél fontosabb dolog is. Az ebből következő kérdésemet nem tudom pontosan felidézni. Lehet, hogy barátságos viselkedésének hatására fel is állhattam, úgy beszéltünk tovább. A gyermeteg óvatlanságom mellett talán valami ostoba fölényérzet, lehet, hogy gőg vezérelhetett, de tényleg kíváncsi voltam a reakciójára is. Valami olyasmit kérdeztem tőle, mintegy felelősségre vonva a besúgók vagy a besúgások miatt, hogy nem szégyellik ezért magukat? Csak azért kötöm az ebet a karóhoz, hogy használtam közben a „besúgó”, a „besúgás” vagy ehhez hasonló szót, mert a válaszát nem felejtettem el, és az a válasz csak az ilyen vagy ezekhez hasonló szavak esetében illik a kérdésemre.

– Maga is megtette volna, ha kérjük. – Pontosan így mondta. Még azt is hozzátette, hogy nincs abban semmi különös, vagy nem olyan különös dolog az.

Minden nagyon rövid idő alatt játszódott le. Látom a vékony, barna szemű, olajos bőrű fekete embert magam előtt állni a nyitott kabát zsebébe dugott kézzel. A sötét szemével mintha leereszkedően tekintett volna rám, lehet hogy teljesen hülyének vagy gyerekesnek nézett. Soha többé nem láttam, se a letartóztatás, se a verések, se a kihallgatásaim során; még a neve se bukkant később föl semmilyen iraton, mely a felszabadulásom, 1989 után a kezembe került.

A nyúlfarknyi beszélgetés hirtelen szakadt félbe; máris benn voltunk egy kisebb szobában egy keret nélküli szemüveges, erőteljes testfelépítésű, nagy, kopasz, számomra az értelmiségi és az üzletember keverékének tűnő főtiszt előtt, egy kárpátaljai magyar anyanyelvű kiskatona tolmácsolt. Én még nyugodtan, magabiztosan néztem az asztala előtt ülő széles váll-lapokat viselő férfi szemébe, miközben a rektorhelyettes csendesen válaszolt arra a kérdésére, hogy hogyan engedhettük meg elfajulni a dolgokat az elmúlt hetekben? Tény, hogy voltak lincselések, de volt előtte sortűz is a tömegre, és utána mindent elkövettünk, hogy újra helyreálljon a rend, és meginduljon a termelés. A rektorhelyettes ezt magyarázta, amikor a kopasz ember teljesen váratlanul hatalmas erővel az asztalra csapott és ordítani kezdett. Egyértelmű volt: ha mi nem fogunk mindent elkövetni…, és nem tesszük pontosan azt…, és nem teljesítünk mindent…, hát azonnal bennünket is… és ott találjuk magunkat Szibériában, ahogy a területi munkástanács előző nap elvitt tagjai. A munkástanács letartóztatásáról már tudtunk, a mellettem ülő Dornbach Gyula előző nap a szemtanúja volt. Terplán Zénó professzor arca hamuszürkévé vált, talán Dornbaché is, aki a Diákparlament másik vezetőjeként volt jelen. Rajtam is kitört a rémület. A kiskatona a beállott szünetben halkan és tisztelettudóan tolmácsolta Szergejev ezredes elvtárs általunk előzőleg már pontosan megértett szavait.

Csak órákkal később eszméltem rá, hogy az a terem, ahol várakoztunk, szolgálattételre jelentkező ávósokkal volt tele.

*

1957. február 20-án tartóztattak le. A december elején megalakított független diákszövetség, a MEFESZ titkára voltam; még nem voltunk hajlandók elfogadni, hogy ellenforradalom történt, ragaszkodtunk a forradalomhoz. Néhány napja az egyetemen is megalakult a szovjet segítséggel hatalomra került Kádár-kormány pártjának szervezete, és a pártbizottság egyik tagja, az egyetem villanyszerelője hajnalban kitűzte a tanulmányi épület tetejére a vörös zászlót. A reggeli órákban a hallgatók tiltakozásul – az egyetem legyen politikamentes hely – vörös alsóneműket, vörösre piszkított (havi rongynak festő) textildarabokat, vörös edényeket, paprikás abált szalonnákat akasztottak ki a diákszállók ablakaiba.

A MEFESZ vezetősége és a pártbizottság néhány tagja délelőtt tíz felé megbeszélést tartott. Mi követeltük, hogy vonják be a vörös zászlót, mert azzal feleslegesen provokálják a hallgatókat. Rémlik, mintha mondtam volna, hogy ez olyan, mintha valaki kirakná a nyilas zászlót. Nem azt gondoltam ezzel, hogy mi az utóbbi kirakásával egyetértenénk, hanem hogy ugyan olyan provokatív lenne… Azt hittem, ez tökéletesen érthető párhuzam: két egyformán elfogadhatatlan dolog.

Aztán valaki bejött és közölte, hogy a Diósgyőr felőli nyeregből a karhatalom teherautói érkeztek az egyetem elé. A pártbizottság két tagja gyorsan el, mi meg az ablakból néztük, ahogy a teherautókról leugráló apró, géppisztolyos, vattázott egyenruhájú, csizmás alakok rajvonalai csatárláncba fejlődnek és megindulnak a diákszállók és a tanulmányi épületek felé, egyre szűkebbre vonva a kört. Amikor már a folyosón is felhangzottak a kurta vezényszavaik, melyekkel a nagyelőadókba terelték az épületben tartózkodókat, mi is kijöttünk a szobánkból.

Az egyik terem lépcsőzetes padsorainak a közepe táján ültem a diákszállóbeli szobatársaimmal, amikor egy szőke, fiatal férfi, jól szabott, világos öltönyben (Hankó Béla, aki néhány éve még hallgató volt az egyetem, és az egyetemre szállított dokumentumokból tudtam, hogy az ÁVH tagja lett) elkezdte a névsort olvasni. Már voltak híreink néhány letartóztatásról, többek között Liptai László főhadnagyról, aki a forradalom idején alakult egyetemi ezred parancsnoka volt. Azt is tudtuk, hogy semmiféle kapcsolatot nem lehet a letartóztatottakkal teremteni, még ügyvéd se láthatja őket. Mégis, amikor elhangzott végre a nevem, úgy ötvenediknek vagy hatvanadiknak, mintha hirtelen elugrottam volna valamilyen trambulinról és most rövid, levegőben való emelkedés után kezdene történni velem valami „soha már”. Szóltam a mellettem ülő szobatársaimnak, Magyar Bálintnak és Ungár Tamásnak, hogy értesítsék a szüleimet. Azzal kikászálódtam a padsorból, és előre mentem a dobogóhoz, ahol már álltak néhányan a felolvasottak közül. Átkísértek a harmadik diákszállóba, és elosztottak bennünket az emeleti szobákba. Ebben az épületben verte fel a tanyáját az újonnan megalakult Magyar Szocialista Munkáspárt.

A verések már itt elkezdődtek. Bejöttek velünk ezek az ózdi iparvidékről verbuvált pufajkás karhatalmisták is a szobákba. Ugyanebből a rétegből 1944-ben a nyilaskeresztesek fegyveres pártszolgálatát szervezték meg. Sorra kérdezték, kinek mi az apja. A miskolci egyetemen a hallgatók többsége akkoriban munkás- és parasztszármazású volt. Sorra hangzott el: esztergályos, földműves, traktorkezelő, segédmunkás, vájár, kőműves. Káromkodva verték az arccal a fal felé kényszeríttet megszólalókat, amiért úgymond „a származásukra szégyent hoztak”. – Ezt érdemelte az apád? Nesze! – Azt hittem, összeesem – mi lesz, ha egyetlenként bevallom, hogy apám gépészmérnök? Én mit kapok, ha a társaim ezt kapják? Még törtem a fejem, mit hazudjak, amikor sorra kerültem. Túl gyorsan zajlott minden, úgy döntöttem, az igazat mondom. Meglepetésemre a prolik köptek egyet, és továbbléptek a következő munkás-paraszt gyerekhez. Gondolkodásuk nem nélkülözött valamiféle ideologikus következetességet: egy értelmiségi és utóda (1944-ben egy zsidó és utóda) szükségszerűen gazember, pont azért tehát nem verendő, hogy a származására hoz szégyent.

Az egyetem területén a már korábban elkészített névsorok alapján vagy 120 hallgatót és oktatót tartóztattak le, és kisebb csoportokban teherautókon szállítottak az ÁVH egykori épületébe, a Búza téri rendőr-főkapitányságra. A rázkódó jármű platóján törökülésben, hátratett kézzel kellett ülnünk, mögöttünk a két felügyelő karhatalmista időnként gumibottal rácsapott valamelyikünkre, az ember megpróbált egészen előrehajolni és behúzni a fejét.

Az épület udvarán egymás után ugrottunk le a rakfelületről, és a pufajkások gumibotos sorfala között igyekeztünk mennél gyorsabban eljutni a bejáratig, miközben zuhogtak ránk az ütések. Az ajtóban egy alacsony, zöld egyenruhás, csizmás férfi igyekezett mindenkibe belerúgni. Az előtérben kettős sorba állított egy vezénylő karhatalmista százados, és a többi karhatalmistát utasítva elvtársaknak szólította a bennünket verő beosztottjait. Egy pillanatra még azt hittem, hogy itt végre konszolidáltabb körülmények közé kerülünk, az elvtársazás, ha nem is nekünk szólt, egy pillanat töredékéig mintha emberibb megnyilvánulásnak tűnt volna.

Az emeleti folyosókon sorban a falnak fordítva állítottak fel, kezünket hátra kellett kulcsolni, majd az ózdi munkások és parasztok – „emeljétek fel a szíveiket, azé, aki fölemeli” – azzal kezdtek el szórakozni, hogy ki hányadik gumibotütés után mennyire fárad ki. Sorban mögénk álltak, és minden a hátunkra mért ütés után eggyel léptek tovább. Igyekeztem teljesen ellazítani a hátam, pontosan emlékszem, a fájdalom csökkentése érdekében, és hogy az ütés ne tegyen kárt a testemben. Páni rettegésben voltam, és mégis valószerűtlen világossággal fontolgattam, hogy mi ígérkezhetne a helyzetemben esetleg kedvezőnek. Hallottam, amint mellettem a társaim nyüszítenek a csapások közben. Bizonyára én is. A verőlegények – mentségükre legyen mondva – a fejét senkinek sem vették célba, és a vállcsontokat is kímélték (gondoltam én később, más meg azt mondta, hogy csak lusták voltak feljebb emelni a kezüket).

Délután háromtól ötig voltunk a diákszállók szobáiban, öttől körülbelül éjfélig tartott az iszony a kapitányság épületében. Nyolc óra körül kezdték kihallgatásra hívogatni a falak mentén állókat a szobákba. Utána mindenki némán visszaállt a helyére, de éreztem, hogy voltak a közelemben, akik egész testükben remegtek. Tizenegy felé az egyik lány, mikor kijött és kimehetett a vécére, hangosan hányt, hörgő torokhangja betöltötte a folyosót. (Másnap kiengedték. A diákszállókban később mesélték, hogy éjjelenként sikoltozva riadt föl, és sírva kérte, hogy ne mondjanak előtte soha semmit.)

Valentini Tibor megyei ügyész tíz óra felé ment végig először a folyosón. A jelenlétében senkit sem ütöttek (legalábbis nekem úgy tűnt, de lehet, hogy a reménykedésem miatt, hogy csak véget vet majd mindennek valaki). Egy idő múlva vizelni lehetett menni, de a kagyló előtt örökkévalóságnak tűnt, amíg végre előre tudtam venni az addig hátrakulcsolt és az ütésektől szinte mozgásképtelenné vált karjaimat, hogy elővegyen a nadrágomból farkam.

Éjfél felé, amikor az ügyész egyszer megint elhaladt közöttünk, a délután óta a falak előtt álló hallgatók egyike minden bátorságát összeszedve megfordult és megkérdezte: – Tessék mondani, nem ülhetnénk le? – Hát üljenek… – Abban a pillanatban mindenki lerogyott a földre.

Rám azon az éjjelen nem került sor. Ahogy később rekonstruáltam, akármilyen hihetetlen, de talán azért, mert nem volt még rólam (elég) információ. Csak preventív alapon tartóztathattak le, mert a MEFESZ vezetője voltam, de ez nem lehetett vádpont, a szervezet törvényes volt (a letartóztatásunk utáni hónapokban darálták be a pártirányítású Kommunista Ifjúsági Szövetségébe). Latolgattam, mit tudhatnak a hírszolgálatról, melyet Gónusz Sándorral együtt vezettünk (ő érettebb volt nálam, negyedéves, nyugodtabb, biztosabb lény, a kihallgatásán nem is verték, semmire sem jöttek rá). Mi szerveztük meg a külföldi rádióadásokat, gyűjtöttük össze a telefonos hírszerzéseink információit és továbbítottuk a területi munkástanácsnak, az általunk sugárzott idegen nyelvű rádióadásokhoz, a hírügynökségeknek, a kormányszerveknek. Abban, hogy a forradalom vége felé a miskolci rádió volt az országban a legjobban fogható közszolgálati rádióadó, a mi logisztikai-műszaki segítségünk is belejátszott. És a mi hallgatóink dolgoztak a titkos ÁVH-s anyagokon. Halványan, rettegve-reménykedve sejtettem, hogy konkrét ismereteik a személyekről nem lehetettek, mert ha bármit tudtak volna mindebből, bizonyára nyomban elővesznek, hogy a részleteket kiverjék belőlem. Mindez meghatározta, hogy később, a kihallgatásokon miről és mennyit beszéljek.

Hajnalban levezettek a cellákhoz, elvették a holmijaimat, leltár, majd kinyitották az egyik cellaajtót, benn egy férfi felemelkedett, és miközben hátam mögött hallottam az ajtó becsapódását, felém fordult. Liptai László százados volt, civil ruhában.

*

Hetek múlva, amikor az eredetileg egyszemélyes cellákba már öt-hat embert zsúfoltak be, került sor a kihallgatásaimra. Többször végigíratták velem, hogy viselkedtem, merre jártam a forradalom napjaiban, aztán élőszóban is mindig újra el kellett mondanom. Nagyon kellett vigyázni, hogy az ember mindig pontosan ugyanúgy mondjon el mindent. Két dologról tudtam, hogy soha, semmilyen körülmények között nem tehetem: bevallani azt, amit valóban tettem (a hírszolgálat megszervezését és működtetését), és bárki másról bármi terhelőt mondani. Mindennek a sikere azonban ugyanannyira múlott rajtam, mint azokon, akiket velem együtt letartóztattak. Innen nézve utólag elégedettek lehettünk mindannyian, letartóztatottak. Ahogy a perekből és még később ki-ki rekonstruálhatta, senki nem adott fel másokat. Dornbach Gyula, Fekete Lajos, Pallagi Sándor, Rácz Károly, Renn Oszkár, Székely János, Szíj Zoltán gépészmérnökök és sok társuk a börtönbüntetésekkel a hátuk mögött nyugodtan nézhetnek ma egymás szemébe – ezen a közöttünk 1989 után keletkezett politikai szakadékok sem változtatnak. Csak abból lett vád, amit valaki maga ismert be saját magáról. Ami engem és Gónuszt illeti, a későbbi, pártállami történetírás és az 1989 után megismert titkosszolgálati iratok arról tanúskodnak, hogy csak a hírszolgálat (hírcsoportnak nevezték, mert ez reakciósabbnak festett) működéséről szereztek tudomást a Diákparlament vezetésén belül, de egyetlen névnek sem jutottak nyomára.

A kihallgatások közben mindig valamelyik emeleti szoba közepén ültem, szemben az asztal előtt a nyomozó, aktákat nézegetett kérdezés közben, jegyzetelt. Mögötte nagy ablak, kiláttam egy bérház függőfolyosóira. Néhány nyilvánvaló dolgot közölnöm kell magamról, hogy hitelesnek fessek. Cikket írtam az egyetemi lapba (vádpont lett), telefon mellett ültem két olyan napon, melyekről tudtam, hogy láthattak a diákparlament külső helyiségeiben, ahol mások is előfordulhattak (vádpont lett).

Egyik nap új ember elé kerültem. Seszínű, enyhén kopaszodó, kerek fejű, malacképű, zakóban, húsos ajkak, tárgyilagos, takarékosan fogalmazott kérdések. Meglepetésemre két váratlan vádpont: azt mondtam volna, hogy ha a kommunistáknak joguk van kitenni a vörös, akkor nekünk jogunk van kitenni a nyilaskeresztes zászlót. A másik, hogy a MUK-ot („márciusban újra kezdjük”) nem 15-én kell kezdeni, mert azt a hatalom is tudja, hanem előbb vagy később.

Lázasan járt az agyam, nem tudtam felfogni, hogy kerülnek ezek a mondatok ide. Életemben nem állítottam ilyen hülyeségeket! Először még azt is gondoltam, hogy ezt csak meg tudom majd magyarázni ennek az új embernek, és kapásból közöltem, hogy már hogy mondhattam volna ekkora értelmetlenségeket.

A férfi felállt az íróasztala mellől, lassan odajött hozzám, elém állt, kicsit várakozott, majd először az egyik oldalról széles ívben lendítve a karját, és amikor az ütés erejétől a másik oldal felé dőltem, akkor a másik oldalról lendítve a karját két akkora ütést mért tenyerével az arcom egyik majd másik felére, amekkorát addig elképzelni sem tudtam, hogy adni lehet.

Ez maga volt a teljes összeomlás. Mintha meg is süketültem volna egy pillanatra. Ettől kezdve természetes hangon nem voltam képes beszélni. De közben pörgött az agyam, próbáltam megérteni, mit is akarnak ezek ezekkel a mondatokkal, melyekről tudva tudtam, hogy nem mondhattam őket ebben a formában, meg hogy kitől is származhatnak ezek a mondatok, meg hogy mivel is járna, ha elismerném, hogy mondtam őket. És miközben halkan elkezdtem sírni, azt mondtam, hogy kérem, én ilyet soha nem mondtam. Mire a férfi megint ugyanúgy megütött. Izmos, erős tenyere volt, nem csontos, az egész agyam belerendült az ütésekbe. Aztán megint megkérdezte nyugodtan, és megint megütött, és ez így ment egy ideig.

Ha nem ütött volna, csak sokáig kérdezi, és én rájövök arra, hogy ez két teljesen jelentéktelen dolog, hát még talán rá is hagyom, csak dőljön már végre el, hogy mi lesz velem. De mert elkezdett ütni, és ráadásul folyni kezdett a vér az orromból, és mert sírtam, és ettől a taknyom is nagyon elindult, és a szájamból is jött a nyál, teljesen összegyűrődött az arcom, akár egy rongy. Közben tartottam a fejemet a következő ütésre, mert nem mertem a kezemmel védeni az arcom, és a földre sem mertem vetni magam, attól félve, hogy ezzel megtagadom az engedelmességet, és még nagyobbakat kapok, hát mindettől olyan állapotba kerültem, hogy e két átkozott mondat valami elmondhatatlanul fontos, terhelő valami lett a lelkemben, melyet, ha bevallok, akkor megpecsételődik a sorsom. Akkor olyasmit vallok be, amit soha sem szabad bevallanom. Ami még annál is rosszabb, mint hogy láttam az ÁVH-s anyagokat, meg hogy éppen eme épület előtt álltam 1956. október 26-ának őszi, nedves, cigarettafüstös délelőttjén, a Búza téren, a közlekedés nélküli, csak a kiáltásokkal, a szaladás hangjával teli borzalmas, saját történelmét ismétlő, lincselő munkás-paraszt tömegben, és tőlem három méterre verik agyon ennek az embernek az egyik ÁVH-s tiszttársát, Juhász József hadnagyot. És hallom azt az elfelejthetetlen, végső jajkiáltását, mely utolsó életjele lehetett, mielőtt eszméletét vesztette, és másodpercek múlva kiszenvedett az agyonvert, szerencsétlen teste. Meg hogy a hírszolgálatot vezettem, gyűjtögettem a híreket róluk, a gazemberségeikről, a szovjetek csapatmozgásairól, a magyar vidék felemelő vagy félelmetes, lesújtó forradalmi eseményeiről. Ezeket semmiképpen sem szabad megtudniuk, mert akkor ténylegesen végem van. Megvádolhatnak lincseléssel, hiszen én fasiszta vagyok az ő szemükben, akire ezt rá kell bizonyítani. És ebben nemcsak a várható halálos ítélet borzalmától rettegtem, hanem attól az erkölcsi megsemmisüléstől is, hogy rajtam ragad: képes voltam lincselésre.

És ezért, miközben az a zakót viselő tiszt egyenletesen, komótosan vert tovább, már nem láttam a könnytől, nyáltól, vértől és sírástól, mindvégig nemet mondtam. Azt hittem, az életemért küzdök a semmi miatt, amely fenyegetett. De hiába mondtam mindig újra nemet, a testi reakcióim alapján az ő szemében, a szakmájának szabályai szerint gyáva, gyönge lelkű bábnak festettem. Számos más társamat vagy sokkal kevésbé verték meg, vagy egyáltalán nem, mert meg tudták őrizni a viselkedésük méltóságát. Én nem. Ebből arra következtetett a nyomozó, hogy nálam mindent elérhet erőszakkal. Teljesen megtévesztettem, és ez volt a vesztem. Nem viselkedtem reálisan, a fizikailag tapasztalható dolgokkal összhangban. Mindenben csak a saját fogalmaimra támaszkodtam. Fontosabb volt számomra a „nem” fogalmának a képviselete a lelkemben, belül, mint az, hogy ezt fizikailag is határozottan, eltökélt emberként megnyilvánítsam kifelé, hogy az észlelés tárgyaként más számára is felfogható legyen. A bátor ember nem sír, a síró ember viszont azt bizonyítja, hogy megtörték. Nem lett volna szabad sírnom, keményen oda kellett volna rögtön mondanom (vagy legalábbis nyugodt hangon, de én feszült helyzetekben soha sem tudom megőrizni a nyugalmamat), és valószínűleg ennyi bajom nem lett volna. A külső megfigyelő számára összhang lett volna aközött, amit mondtam (és gondoltam), és aközött, ahogy mondtam (és ahogy fizikailag megnyilvánultam).

Valójában ezt a hibát azóta is mindig újra elkövetem, csak éppen olyan idők következtek, amikor már nem verés járt érte.

Elfáradhatott vagy megunta, viszszament az asztalához, törölje meg magát, mondta, egész testem egyetlen reszketés, és közben kiláttam a háta mögött az ablakon a szomszéd bérház körfolyosóira. Egy nő az emeletről valamit éppen lekiálthatott a földszintre, tehát létezik egy másik világ, amelyből immár ki vagyok zárva, és visszakerülhetek-e még egyáltalán oda? Olyan valószerűtlen volt az is, ahogy telefonálni kezdett valamilyen magánügyben, a vonal végén bizonyára szintén egy békés, valószerűtlen világ létezett.

Aztán közölte, hogy álljak a falhoz, szemben a fallal. Attól tartottam, most veszi elő a hegesztőpisztolyt vagy a Bunsen-égőt, és elkezd majd velük közelíteni a nemi szervemhez. Akkor, akkor talán mindent, amit csak akar, be fogok vallani.

Ehelyett matatott egy ideig a papírjaival, majd közölte, hogy ha nem gondolom meg magam holnapig, még nagyobbat fogok kapni, aztán lekísért a cellába a többiek közé. Némán húzódtak el tőlem, senki nem kérdezett, semmit sem mondtam. Az aznap éjszakai rémálmomhoz foghatót az óta sem álmodtam. A maga ürességében irtózatot árasztó, visszhangtalan templomban bolyongtam. Azt hiszem, Isten soha olyan távol nem volt tőlem (és közel hozzám), mint azon az éjjelen.

Másnap kihallgatott, megint a tagadással kezdtem. Akárhogy is rettegtem, az agyam járt, gondoltam, ha rákezdi megint, még mindig meggondolhatom magam, ameddig valami valóban elgondolhatatlanul rettenetes dologba nem kezd bele. De csak végigmondatott velem megint mindent, aztán visszakísért a cellába. Néhány hétig senki sem szólt hozzám, akkora már eltűntek a gumibotok okozta, feketévé vált véraláfutások a hátamon és a többiek hátán, tudtunk újra háton is feküdni, úgy aludtunk a cellában a földön és az egyetlen priccsen, akár a heringek.

Március 14-én délelőtt az engem verő László József rendőrnyomozó alhadnagy kihívatott a folyósóra, elém tett egy papírt, és azt mondta, írjam alá: semmi az egész, csak az internálási határozat. Szerepeltek benne az ellenem felhozott vádak, de emlékeim szerint nem jegyzőkönyvek voltak, melyek alatt azt kellett volna aláírnom, hogy elismerem a benne foglalt vádak, hanem valóban valami határozatszerű irat. Nem mertem megtagadni az aláírást, úgy okoskodtam, hogy ez nem azt jelenti, hogy elismerem a felhozott vádakat, vagy bármire kötelezettséget vállalnék, hanem csak azt, hogy tudomásul veszem a döntésüket. Emiatt már csak ne kezdjen el megint verni. Aláírtam.

Aztán eltöltöttem egy éjszakát a városszéli határőrlaktanyában, éjjel verték a karhatalmisták a MUK alkalmával begyűjtött férfiakat, közben ordítva kérdezték tőlük, kit lincseltek meg. Azok a felnőtt, nálam néha évtizedekkel idősebb parasztok és munkások pedig könyörögve vagy vinynyogva bizonygatták, hogy nem követtek el semmit. Én meg fél tucat magammal a fűtetlen, jégvirágos falú cellában a némi szalmával borított kőpadlón; mandulagyulladásom volt, azt hittem, tüdőgyulladást fogok kapni és meghalok, végiggondoltam az addigi életemet, és rettegve vártam a többiekkel együtt, hogy felszakítják a cellaajtót, és kiparancsolnak bennünket is, hogy részegen verjenek, ahogy azt néhány másik cella lakóival mellettünk megtették. De mi megúsztuk.

Másnap elvittek a kistarcsai internálótáborba. A torkom fájásának reggelre nyoma sem volt. A rabkocsiban, a többiek elítélő sziszegésétől kísérve, vécépapírra, egy elrejtett ceruzacsonkkal üzenetet írtam a szüleimnek, ráírva a címüket, és az ajtó résén Mezőkövesd belterületén áthaladva kicsúsztattam. Az apró, levegőben lassan alászálló fecnit valaki észrevehette, mert kékeszöld borítékba téve megérkezett a megadott otthoni címre. Ekkor kaptak először hírt rólam a szüleim.

Mikor kiszabadultam apám tervezőintézetének kommunista ügyvédje segítségével, és elmentem megköszönni, azt mondta, bizonyára odahamisították a nevemet a jegyzőkönyvre. Mondtam, hogy nem. Azt nem mondtam neki – hiszen kommunista volt, akivel nem lehetek őszinte -, hogy bizonnyal a verések okozta rettegéstől lett annyira torz az aláírásom. Még fel se fogtam. Erre azt mondta, hogy akkor meg miért írt alá olyat, ami nem volt igaz? Pillanatokig tartott, míg felfogtam, hogy egész ellenállásom teljesen értelmetlen volt. Az a malacképű nyomozó felismerte, hogy mennyire éretlen és ostoba vagyok, bizonyára meg is vetett, amiért annyira sírtam verés közben. Rájött, hogy csak át kell vernie, és aláírathatja velem azt, aminek megtagadása miatt annyira vert hiába. Én azt hittem, mert így állította be, és mert képtelen vagyok igazán felfogni a valóságot körülöttem, hanem mindig csak magamra figyelek, hogy pusztán egy határozatot írok alá, miközben ez az aláírás azt jelentette, hogy a vádakat is aláírtam. – Miért írta alá? – kérdezte az ügyvéd, most már enyhe lenézéssel, és én tudtam, hogy ez életem legnagyobb veresége volt, melyet saját magam okoztam magamnak.

Lehet, hogy az ütések pillanatában ezt így nem fogtam föl, de már közvetlenül utána igen: mindezt azért ki lehetett bírni. Akármilyen rossz volt is, fizikailag valójában egyáltalán nem volt veszélyes. A parasztnak az uraitól, a cigánynak a rendőröktől, a nyomornegyedek suhancainak egymástól ilyesmit sokszor el kellett viselniük, nem rokkantak bele. A nélkülözésekbe inkább. És hány nőt erőszakoltak meg, amit ki kellett bírniuk? A középosztály tagjai kicsodák, hogy ilyesmit ne akarjanak tudni elviselni? Hogy azonnal mindent aláírjanak? Hogy már a legkisebb megterhelés fenyegetésére is, a karrierjük érdekében bármire készek legyenek?

És hallgatni sem kellett. Hiába is köteleztek rá – „minden kényszer nélkül” – a kiszabaduláskor! Akik ma a lelkük mélyén továbbra is kötődnek a pártállamhoz, nyilván úgy vélik, hogy a velem történtek titkossága – akárcsak a besúgások tényei – fölött továbbra is az állam rendelkezik, mivel a mai magyar állam jogfolytonos a pártállammal. Ezért nekem – akárcsak a többi besúgottnak- nincs jogom önhatalmúlag nyilvánosságra hozni ezeket a tényeket. Ha ez így van, akkor nekem a mai magyar állam sem államom. Politikai gazemberek államával szemben nincsenek törvényes politikai kötelezettségeim. Ezt nekem még a legműveltebb alkotmánybíró se írhatja elő. És ha az ilyen előírások tiszteletben tartása az európai kultúra lényegéhez tartoznék, akkor nem vagyok európai sem.

Amint kikerültem az internálótáborból, kesztyűt húztam, így fogtam meg és tettem a nagynéném (és nem a sajátunk) írógépébe a papírokat és számoltam be svájci rokonaimnak a sorsomról és a verésekről. A borítékokat is kesztyűben címeztem meg, még a bélyegeket sem a saját nyálammal nedvesítettem. Olyan címekre küldtem, melyeket máskor a levelezéshez nem használtunk, a rokonaimnak pedig áttételesen megírtam, hogy kiktől kérjék a nekik szánt leveleket. És azonnal elmeséltem számos egyetemi kollégámnak és volt osztálytársamnak is, majd amikor 1958 őszén megismerkedtem Petrigalla Pállal, aki életművészként lemezesteket adott a lakásában (valóságos pletykafészeknek tartották), és sokan jártak hozzá, neki is mindent, és még sok más, időközben lett barátomnak is, egyre szélesebb körben. És a feleségemnek, majd a gyerekeimnek is, többször. Igaz, nem mindent jegyeztek meg, de ha öregen majd kíváncsiak lesznek a részletekre (mert időszerűek lesznek megint a tapasztalatok, elkerülhetetlenül), a könyvemből megtudhatják.

Tulajdonképpen nem tudom, miért nem lett mindebből semmi bajom. Lehet, hogy jelentéktelen senkinek tekintettek, akivel nem érdemes foglalkozni? Idővel, levelező tagozaton, el tudtam végezni az egyetemet.

1976-ban váratlanul fölhívott egy tiszt a külföldi elhárításról. Nem így mutatkozott ugyan be, de a szövegéből aztán rájöttem. A Nádor (akkor Münnich Ferenc) utcában találkoztunk egy presszóban. Azzal kezdte, hogy nyugdíjba megy az egyik német nyelvű követségen az emberük. Még el is panaszolta, hogy milyen pimasz, megkapja a külföldiektől is, meg „tőlünk” is a nyugdíját, és még kevesli az utóbbit. Majd közölte, hogy utódként rám gondoltak, hisz anyanyelvem a német. – Mindent tudunk, de ez nem akadály – mondta barátságosan, és nekem Gábor főhadnagy ugyancsak kedves közvetlensége jutott az eszembe, noha bizonyára nem ő ajánlott. Nem öltem meg, még csak nem is ordítottam és toporzékoltam. Azt mondtam, most olyan munkám van, az automatizált információkereső nyelvek és a tezauruszkészítés (félelmetes: ez is afféle hírszolgálat), amely teljesen leköt, nincsen más tervem. Ennyiben maradtunk.

*

Olvasom a webes blogokban, hogy sokan írják: az ilyen történetek nem igazak, az olyanok, mint én, hazudunk; ha igaz volna, nem bírtuk volna ki. Mások azt szegezik neki a besúgókat leleplezőknek, hogy miért csak most annyira bátrak! Lehet, hogy akik az egykori bátorságot kérik számon, és az én történetemet se hiszik el, nem is bírják ki. Lelkileg besúgók.

Nem vitás: az emberek egy része nemcsak gyenge (ez nem baj), nemcsak fél (ez se baj), hanem gyáva is lehet. Ez utóbbi azonban azért baj, mert akkor nemcsak a halálos fenyegetés számít felmentésnek, hogy bármit elvállaljon valaki, hanem az érvényesülés érdekében tanúsított erkölcsi önfeladás sem számít elvetnivalónak. És hogy ez természetesnek tűnjék, össze lesz mosva a tőlünk nem függő félelem a tőlünk függő gyávasággal. Nehogy észrevehető legyen a kettő közötti különbség. Az erkölcsi gyengeség társadalmi normává válik, akár büszkén is vállalható. Hovatovább azok számítanak normasértőnek, akik nemet tudtak mondani, és ítélkezésnek számít, ha valaki ez utóbbiról számol be – holott az is egyfajta ítélkezés, amikor a gyávaságról beszélnek úgy, mintha az volna természetes.

Pedig jó volna edzeni: a történelem nem ér véget soha. Vagy ránk, vagy a gyermekeinkre, vagy az unokáinkra, vagy az utódainkra hetedíziglen előbb-utóbb egyszer megint sor kerül. És akkor annak lesz megint rosszabb (mert annak lelkét őrli fel), aki gyávaságból nem állt ellen. Holott van tett – ahogy ez a Dogville című film végén elhangzik -, amelyet csak saját kezűleg lehet végrehajtani. Például fegyvert fogni azok ellen, akik majd egyszer megint ránk akarják kényszeríteni az aljasságon és gyávaságon alapuló diktatúrájukat.

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 14. szám