G. ISTVÁN LÁSZLÓ
„A teljesség igényével”
Ketten egy új könyvről – Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és költészete. Osiris Kiadó, Budapest, 2005. 810 oldal, 4500 Ft
A teljesség igényével megírt monográfia olyan, mint a teljesség igényével megélt szerelem és az élet teljességének igényével elszenvedett halál – a beteljesülés körülményei és kritériumai a teljesítőn kívül állnak, a teljesítés eredménye azonban a beteljesítőt dicséri. Ferencz Győző teljesítette feladatát. Az Osiris-monográfiák sorozatában megjelent, Palládium-díjjal jutalmazott 755 oldalas Radnóti-könyv teljesítménye nemcsak azért imponáló, mert egyszerre képes a kronologikus rendben haladó, teljes körűen dokumentált életrajz, a kötetekre, kötetciklusokra és olykor versváltozatokra kiterjedő szövegformációk, az életműhöz kapcsolódó kritika- és befogadástörténet alapos vizsgálatára, valamint a szövegekben fellelhető motívumpályák fejlődésívének, a szövegek alkotáslélektani és hatástörténeti kontextusban kijelölhető allúziós hálóinak, mondattani párhuzamoknak, szintaktikai áthallásoknak a megrajzolására, illetve az életpályát körülvevő kor dokumentumainak és társadalmi tablóképének, irodalompolitikai háttérrajzának felvázolására, hanem mindehhez arányos rendet, elegáns taglalási sémát, a széles publikum által követhető, az Újhold esszéírásának gyakorlatából kinövő, az amerikai újkritika és az újhistorizmus alaposságát ötvöző módszert és visszafogott nyelvet is talált. Azt mondhatnám, ha ez a szó itt eredeti értelmében használható még, hogy Ferencz Győző az Arany János által meghatározott idomteljesség elve szerint oldotta meg külső felkérés után, de a munka monumentalitásában inspiratív belső rendet és talán önmaga előtt sem szükségszerűen bevallott belső küldetést vállaló feladatát.
Arany Jánost idézi ennek a belső küldetésnek a visszafogottsága, sőt a személyes érintettség, a filológiai akríbia és empatikus figyelem (hiszen költő írt költőről) transzparenciája, rejtőzködő alázata is – ugyanis ennek a küldetésnek semmi nyelvi nyoma nincsen. Ferencz Győző annyira megfegyelmezi szövegalkotói ihletét, olyannyira eltünteti az esszéíró személyes nyelvi vízjeleit, hogy minden mondatát a dokumentumokat közvetítő, okadatoló, szempontokat egybevető szenvtelenséggel, még az ihletett verselemzéseket is egy tárlatvezető szerénységével fogalmazza.
A szerénység nemcsak az Arany János által kijelölt nemes hagyomány miatt dicséretes, hanem sokkal inkább a témához és a tárgyhoz illő poétikai ellenpontként kell értelmeznünk ezt a vallomás tónusától olyannyira távol eső nyelvi magatartást. A könyvben ugyanis Radnóti életpályájának későbbi példájaként szolgálhatnak az amerikai költészetből jól ismert háború utáni vallomásos költők (Plath, Berryman) alakjai, melyek a traumatikus élményből, az életrajz és a költői hang elválaszthatatlanságából építkező költői sorsalakzat példái – azaz a vallomásosságot Ferencz Győző a világháborúra mint időtengelyre visszafelé tengelyesen tükrözött háttérmintázatként kezeli. A cím is: Radnóti Miklós élete és költészete ennek a vallomásos költőtípusnak szolgál a hagyományos monográfia álarcában megjelenő megjelöléssel, olyan szövegvilágot idéz tehát, ahol „az életmű kifejlődése közben a költői eszközökkel megalkotott lírai én és az életrajzi személy egyre pontosabban vetül egymásra”. A vallomásosság szövegalkotó fikciós poézise ugyanakkor épp a szenvtelenség taglaló modorában fog legkontúrosabban kirajzolódni – s így válhat a felületes olvasásra a posztstrukturalista szövegelemző és jelenségvizsgáló módszereket megelőző hagyományos módszer az elemzés és életmű-bemutatás rafinált dramaturgiai eszközévé, Radnóti ars poeticáját modelláló módszertani ellenpont-ikonná.
A szerénység, a redukált és követhető nyelvezet, a dokumentum-feltáró szövegvizsgálat tehát a könyv drámai tézisének nemcsak kifejtését, hanem megjelenítését is szolgálja – a látszólagos módszertani konzervativizmus valójában a legmodernebb vállalkozás poétikai fedezete.
Ferencz Győző többévi kutatómunkával a teljes Radnóti-kéziratanyagot, az összes fellelhető kritikát, magyar és külföldi monográfiát, újságcikkeket, emlékezéstöredékeket, interjúkat, a Radnótihoz közelállók naplóit és Radnóti Miklósné szóbeli közléseit is feldolgozta és felhasználta, így vált maga is hűségessé a Nyolcadik eclogában megfogalmazott életelvhez és költői gyakorlathoz: „mint tanú szólni”. A tanú engedi tárgyát maga helyett beszélni, nem tolakodik nyelvi leleményeivel és elemzés-ötletekkel a tárgy helyére, ezzel érheti el, hogy a hatvan év alatt felhalmozódó Radnóti-mítoszokat fenomenológiai következetességgel lebontsa, és viszszavezesse az elsődleges forrásokhoz, a dokumentumokhoz és a szövegekhez. Néhány ezekből a „hamis kultuszt leépítő” eredményekből: Ferencz Győző egyik alaptézise, hogy a Radnóti költőként és költőien megélt sorsa nem stilizálható a tudatos áldozatvállalás hamisan emelkedett sémájává – a rekonstrukciós igyekezet az áldozatként elviselt, de költőként beteljesített sors esendő kettősségét nagy dokumentációs erővel állítja elénk. A másik meggyökeresedett tévképzet, amivel Ferencz Győző következetesen szembeszáll, hogy Radnóti a kivételes élethelyzetben, a Pilinszky megfogalmazta „szituációs zsenialitás” következtében válik csak korszakosan nagy költővé – az elemzések meggyőzően bizonyítják, hogy az Újhold negyedik kötetének klasszicista fordulata után Radnóti költészete fokozatosan érett meg ennek a „szituációs zsenialitásnak” a gyakorlására, és nagy versek sokasága készíti elő a sorsot és az életművet a kivételes tanúskodásra. A többi lágerköltészet közül ez az életmű annyiban emelkedik ki, hogy nem a túlélők emlékezetéből, hanem az áldozat saját halálát megélő jelen idejéből, az eltűnők erejével tanúskodik.
Ferencz Győző monográfiáját hat fejezetre bontja. Az első évek és az Indulás fejezete kisebb, a Kísérletezés évei – a harmadik rész – önmagában az egész könyv közel egynegyedét teszi ki, a második három fejezet pedig közel egyforma, de egyre rövidebb terjedelemben (Kiteljesedés, Élet és költészet, Utolsó hónapok) közel 60 százalékát. A fejezetek kronologikus rendben haladnak előre, de az első-második és a harmadik-negyedik fejezet között egy-két év átfedés is van. A részek rendre 4, 6, 12, 12, 10, 9 alfejezetre tagolódnak, ez a könyv felépítésének aszimmetrikus kupolarendet kölcsönöz, ugyanakkor a monográfia több mint felét a kiteljesedéstől számított utolsó tíz év veszi fel. Az alfejezet-címek témamegjelölő vázlatpontok, melyek egymással is izgalmas motívumhálót építenek – így felelhetnek például groteszk történelmi tanulságként az Első, Második, Harmadik párizsi út címei az Első, Második, Harmadik munkaszolgálat fejezetcímeinek, így ölelheti át emblematikus tanulságként az ötödik fejezeten belül a Második munkaszolgálatot a Zsidósága, Katolicizmusa alcím-páros, végül így nyer tragikusan ironikus felhangokat az V. fejezet utolsó alcíme: Nemzettudata, Nem tudhatom…
A könyv kétség kívül legmegrázóbb fejezete a végkifejlet, a hatodik rész – Radnóti sorsának beteljesülése is azonban filológushoz illő visszafogottsággal, dokumentációs pontossággal, a dokumentálhatatlan összefüggések előtt tanácstalanul fejet hajtó óvatossággal és hamismítosz-oszlató következetességgel vezeti az olvasót a megrendülés útján. A könyv képes arra, hogy az ismertnek hitt összefüggéseket új megvilágításba helyezze, az egész életmű és a világirodalmi kontextus ismeretében távlatosítsa, és az együttolvasás termékeny közegében (sok-sok teljes vers idézete szerepel a szövegben) az olvasói figyelmet is tanútársként maga mellé vegye. Több ismert élettény kerül új kontextusba – Radnóti sajtóperétől kezdve az antológiapróbálkozások, a nemzedéki meghatározás, a népi-urbánus vita, a zsidóság és a katolicizmus összetett identitásalakító összefüggésein át az abdai mészárlás és az exhumálás körülményeiig.
A teljességre törekvő monográfiához teljességigényű kritika illenék, mégsem vállalkozhatom ebben a keretben erre a feladatra. Itt csak jelezni tudom, mennyire termékenynek tartom a monográfia terjeszkedési kísérletét a „teljesség felé”.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 14. szám
