A kérdés ismét fölmerült: vajon a vallásosság közügy-e, vagy magánügy? A nyelvészetet hívom segítségül. Föllapoztam az 1970-ben megjelent, s még mindíg érvényes történeti és etimológiai szótáramat. Hosszabb tanulmányozás után végül is arra jutottam, hogy közügy, illetve közös ügy minden, ami nem kizárolagosan egyéni, vagy személyes. Tehát közügy, vagy közös ügy minden, ami mindenkire tartozik,ami magán, az kizárólag az én személyes ügyem, a közösségnek nincs beleszólása.
A nehézség az, hogy a közösség szó, sokértelmű. A legtágabb közösség, amelyben élek, az a nemzet. A szónak ebben az értelmében, a köz szó annyit is jelent, mint nemzeti. A köztulajdon nemzeti tulajdon. De lehet a szűkebb közösségnek, a szülővárosomnak a tulajdona, de lehet a vallás, illetve a hitközösségnek a tulajdona is. Tovabb fejtve a gondolatot, arra jutok, hogy a nemzeti, illetve állami közösség és a hitközösség, illetve a vallási közösség, évszázadokon, vagy évezredeken keresztul elválaszthatatlanul összetartozott és ez az összetartozás a távoli múltban, vagyis még a nemzetállamok keletkezése előtt érvényes volt, és bizonyos közösségekre ma is érvényes. Például a szigorú értelemben vett muzulmán államközösségekre, amelyekben a vallási hovatartozás közügy is. A közelmúltban láttunk erre példát, amikor Afganisztánban egy muzulmánt, aki a katolikus valláshoz tért meg, az állami törvényszék halálra ítélt volna, ha ebben a világ közvéleménye, s elsősörban politikai nyomása nem akadályozta volna meg. Katolikus muzulmánnak lenni egyszerüen lehetetlen. De menjünk csak közelebb a Balkánra. Hiába nemzetállam a szerb, ha nemzetiségéhez szorosan hozzátartozik, hogy görögkeleti vallású. Azzal, ha egy szerb katolikus horvát nőt vesz feleségül, és emiatt a felesége vallására tér át, vagy fordítva, az a (szerb) közvéleményben nemzetárulásnak számít. Ugyanezt lehet mondani a katolikus horvátokra, vagy a muzulmán, mégpedig kizárolag muzulmán irániakra.
Európában, ahol ugyancsak érvényes volt az etnikum és nemzet, vagy nemzet és vallás közössége, a francia katolikus volt, (és nem csak a francia), egészen addig, amíg Luther és Kálvin megszakította a kereszténységben a katolicizmus egységét.Olyan európai nemzetek is keletkeztek, amelyekben a református, luteránus, vagy unitárius vallás lett a többség, s amelyekben a többségnek nem sikerült teljesen kiírtania a más vallású kisebbséget. Végül arra kellett kilyukadni, hogy a nemzeti illetve nemzetállami többség megtürte, sőt elismerte a kisebbségi vallás törvényességét és egyenjogúságát.
Ezt történelmi példával is lehet megvilágítani. Amikor 1789-ben a francia alkotmányozó nemzetgyűlés a Habsburg II Jozsef türelmi rendeletét véve tárgyalási alapul, szintén türelmi rendeletet készült elfogadni, fölállt egy protestáns képviselő, s kijelentette, hogy a vita teljesen fölösleges, mert a protestánsok nem türelmet követelnek, vagyis hogy megtürjék őket az államban, hanem az állam védelme alá helyezett egyenjoguságot. Mondhatni, a XIX. század végefelé a vallási egyenjogúság elve érvényesült szinte valamennyi europai nemzet törvényhozásában. Ami azt jelenti, hogy ami közügy volt hajdanán, abból magán-, illetve személyes ügy lett a modern világban. Bár például Nagy-Britanniában az anglikán egyház államegyháznak hajlandó tekinteni magát, de ez a valóságos törvényhozásban nem érvényesül. S ma már a nagyon katolikus Ír- és Spanyolországban is, a protestánsok és a zsidók egyaránt egyenjogúságot élveznek.
Ami Magyarországot illeti, a katolikus egyháznak senki sem tilthatja meg, hogy egyedül üdvözítő egyháznak tekintse magát. A század eleje óta viszont Magyarországon is személyes, magánügy lett a vallás azáltal, hogy mindenkinek joga van megválasztania, melyik egyházhoz akar tartozni, Sőt joga van még ahhoz is, hogy semilyen egyházhoz ne tartozzék, jóllehet a közvélemény nagy része ezt még mindíg nem fogadja helyesléssel.
Fejtő Ferenc
Kiemelés: A XIX. század végefelé a vallási egyenjogúság elve érvényesült szinte valamennyi europai nemzet törvényhozásában.
Fejtő Ferenc
