Szabó Zsolt (főszerk.): Irodalmi lexikon
Népszabadság * Ferencz Győző * 2006. április 8.
Ezt a lexikont nem lett volna szabad kiadni. Vagy, ha már kiadták, nem lett volna szabad forgalmazni. De megvásárolni aztán már semmiképpen sem szabad.
A szerkesztők olyan kézikönyvet kívántak közzétenni, amely egyszerre tartalmaz szócikkeket írókról, irodalmi fogalmakról és irodalmi művek szereplőiről. A lexikon jellegéről egy rövid fülszöveg tájékoztat. E szerint a lexikon a széles, ha úgy tetszik, nem különösebben művelt nagyközönségnek és diákoknak készült. Ez fokozott felelősséggel jár. Olyanok kezébe kerülhet, akiknek ez jelenti a tudást.
Az adatok pedig, onnantól kezdve, hogy a kötet gerincén az Újhold szó áll, a kiadót azonban másként hívják, pontatlanok. Nem sajtóhibákról van szó. A pontatlanság a lexikon minden rétegét áthatja.
Egy lexikonkészítőnek meg kell határoznia a közölt ismeretek körét. Ha például diákoknak szánja művét, ölelje fel az érettségi anyagát, tehát az irodalmi alakok közül ne hiányozzon a Sorstalanság főszereplője, Köves Gyuri. És ha nincs benne az ír Nobel-díjas Seamus Heaney, akkor talán ne legyen benne Jeppe Aakjaer dán költő sem, vagy ha mégis, akkor meg kell adni, olvasható-e tőle valami magyarul. Hasznos a lexikon végén az irodalmi Nobel-díjasok névsora. Csakhogy Paszternak, Solohov, Szolzsenyicin nem mint Oroszország, hanem mint a Szovjetunió állampolgárai részesültek a díjban.
Az oknyomozást elősegítő követelmény, hogy a szócikkeknek tartalmilag-formailag egységesnek kell lenniük: az olvasó tudja, milyen sorrendben, miféle adatokra számíthat. Ha valami okból fontos megemlíteni, hogy melyik író milyen elismerésben részesült, nem helyes, ha az egyik írónál (például Esterházy Péternél) fél hasábon át felsorolja összes díját, a másik írónál (például Tandori Dezsőnél) csak egyet emel ki, és az sem a legrangosabb: Kossuth-díját nem említi. Sokan járnak így: Mándy Iván a lexikon szerint Baumgartner- (!) és József Attila-díjas, Ottlik Géza neve mellett nincs semmiféle díj.
Az egységesség elve azt is megköveteli, hogy külföldi szerzőknél el kell dönteni, megadjuk-e műveik eredeti címét, mint az amerikai Longfellow egyik műve esetében, vagy nem, mint ugyanabban a szócikkben az ő egyéb műveinek esetében. Ugyancsak az oknyomozást könnyíti meg a belső utalások rendszere. Ezt többnyire úgy szokás megoldani, hogy a szócikkben nyíl mutat arra a szóra, amely önálló szócikként is szerepel. Itt azonban kizárólag az irodalmi fogalmak körén belül találunk ilyen nyilakat, az írók és irodalmi alakok nem alkotnak hasonlóképpen átjárható rendszert.
Minden lexikon akarva-akaratlanul kánonképző szerepet játszik. A szerkesztő döntésén múlik, kit vesz be, kit hagy ki. De tudnia kell, hogy ha Várnai Zsenire kétszeranynyi sor jut, mint Horatiusra, akkor ezzel értékrendet is felállít.
A lexikonadatok közös tudásnak számítanak. Hogy mikor született Szabó Magda, annak közlése nem esik szerzői jogi védelem alá. De már azt az értékelő-elemző kijelentést, hogy kései műveiben egyre „meghatározóbbá válik Szabó Magda pályáján az önéletrajzi ihletés és a nemzeti múlt iránti érdeklődés”, nem lehet jelöletlenül átvenni egy olyan forrásból, amelynek szócikkeit – szemben az Irodalmi lexikonnal – névvel vállalják szerzőik. Részletesebb bizonyítékkal azonban nem szolgálok. Bárki meglelheti őket. (Pannon-Litera, 640 oldal, 2730 forint)
