Alacsony a színvonal, ez nem is kétséges. Lehetnek vitáink, de ahol most tartunk, az egy kamaszodó szakközepes átlagos nívóján mozog
A rendszerváltás előtt egyértelmű volt a színház helyzete. Vagy kritizálta a fennálló rendet, vagy szórakoztatott. Hogyisne lett volna sikeres akkor a színpadon tanúsított rezisztencia, hiszen egy jól körülhatárolható hatalom volt a célpontja. Valami, aminek mindnyájan áldozatai voltak, mind a nézőtéren ülők, mind a játszók. Lelkes, tehetséges fiatalemberek egzisztenciális biztonságuk kockáztatásával üzentek a sorok között, már-már szó szerint mondva ki az igazságot. Tele volt a színház, mert szívükből szólt a dal. Az ellenség a falakon kívül leselkedett rájuk. Közös volt a harc, közös a színházi élmény. Az esztétikai kihívások elé is szívesebben nézett az ember, ha tudta: a megfejtés csakis a kommunista rezsim lejáratása lehet. A stilizáció maga lehetett a kód, amelyet élvezet volt feltörni. A művészet közösségi élményként funkcionált, mindenkinek értenie kellett, nem menekült előle sem a magas, sem a közértelmiség.
Az ellenség mi vagyunk
Ma nincs közös ellenség. Mi magunk vagyunk az ellenség. A politikusok megpróbálják ugyan elhitetni velünk, hogy még vannak törésvonalak, eltérő szándékok, ellenségképek. Két évvel az unióhoz való csatlakozás után értelmes ember sejtheti, hogy alapkérdésekben nincs alternatíva, kérdés csak az, a demagógia melyik módozata hozza meg a pillanatnyi hatalmat. A felszínen mintha különböznének a pártok programjai, de természetes, hogy ez az ország sem kerülheti el sorsát. Ha nem vagyunk képesek jobb rendszert találni a kapitalizmusnál, akkor nyögve-nyelve ugyan, de be kell tartanunk a szabályait. Kisebb állami befolyás, verseny a fogyasztókért, aki ügyesebb, messzebbre jut, aki tehetségesebb, messzebbre lát, aki a legravaszabb, az keresi a legtöbbet. A többi (úgy értem, a többség) marad ott, ahol van. Ezt nem könnyű belátni, de azt hiszem, ez a szempont indifferens. Aki nem akar szembenézni a jövőben várható változásokkal, amelyek egyébként egyenesen következnek az áhított szabadságból, az kénytelen-kelletlen le fog morzsolódni. Lehet tüntetni, sztrájkolni, forradalmat csinálni, de akkor megint csak oda keveredünk, mint a 20. század elején. Szocializmus vagy kapitalizmus? Segélyt akarunk vagy esélyt? A munkához végzettség kell, ahhoz meg tanulás. Sajnos, amit hoztunk magunkkal az elmúlt ötven évből, kevésnek bizonyult. Vagy vállaljuk a versenyt, vagy egymás torkát elharapva, leszakadunk. Mindezt igen nehéz, talán lehetetlen is elfogadni, elismerem. De ez van.
A szembesítés elutasítása
Ma nem a politikát, az egy uralkodó rendszert kell kritizálni, hanem azt a társadalmat, amely kitermelte ugyan magának a szabad versenyen alapuló demokráciát, csak épp képtelen megérteni a működését. Az ugyanis arról szól, hogy győzzön a jobb, a gyorsabb, a rátermettebb. Ha nem akarjuk, hogy eldöntsék helyettünk, mekkora házban éljünk, milyen autónk legyen, mit együnk, hova utazzunk, akkor saját erőnkből kell megszolgálnunk ezt a szabadságot. Ha nem megy, akkor be kell látnunk, hogy kevesek vagyunk. Ha nem ilyen rejtegetett szocializmus lenne nálunk, hanem igazi kapitalizmus, akkor Magyarországon ma nem több százezer, hanem több millió embernek nem lenne munkája. Mert a munkaerejére egyszerűen nincs szükség, mert nem versenyképes. Mert olcsónak nem annyira olcsó, mint amilyen használhatatlan.
Ha ezt akarnánk ma a színházban elmesélni, vajon ki lenne rá kíváncsi? Ki szeretné azt a modern színházat, amely azt nyomja a pofánkba: szarok vagyunk? Kockázatos volt anno az igazságról énekelni, de volt rá kereslet. Ma nem kell félni a retorziótól, legfeljebb az üres nézőtértől. Attól, hogy a társadalom nagyobbik része kikéri magának ezt a szembesítést.
Tévéjáték élőben
Nem véletlen, hogy épp a jobboldalnak nincs semmilyen önkritikája. Paranoiásak, mert gyengék. Nem fizikai, mentális értelemben. Senki sem akarja elrabolni a nemzeti kincseket, ők mégis állandóan fegyverrel őriznék. Szabad ember nem retteg, szabad ember érdeklődik, figyel, kérdez, kommunikál. Szabad ember elviseli a kritikát, és nevet magán, ha úgy jön ki a lépés. Nehéz ma színházat csinálni tömegeknek. A lötyögésnek persze ma is megvan a keletje. Régi sztorik, színes kosztümök, ágálás és manír. Ez mindig működik. Tévéjáték élőben. Egy olcsó szalonélet reklámja. Feloldódás a parfümszagú semmiben.
Mikola és kollégái hülyeségét mi magunk termeljük ki. Ez a nemzet, legalábbis annak nagy része, nemhogy tétlenül nézi, ha valaki nyilvánosan mond fájdalmas ökörségeket, de még ünnepli is. Ami egy degenerált hungarista aktivista szájából még csak-csak értelmezhető, az egy miniszterelnökhelyettes-aspiráns beszédeként hallva szánalmas és ijesztő. Ezeknek az embereknek nyilván Thomas Mann is elsősorban buzi, Susan Sontag leszbikus, a kortárs elektronikus zene szemétre való, az Andrássy út meg arra jó, hogy délceg huszárok lépkedjenek rajta, ha süt a nap.
Alacsony a színvonal, ez nem is kétséges. Lehetnek vitáink, de ahol most tartunk, az egy kamaszodó szakközepes átlagos nívóján mozog. Számítógépet, autót tud kezelni, csaja már volt, szüleit utálja, a tanárnak gyakran visszapofázik. S az ő korában nincs is ezzel baj, de hogy ötven-hatvan éves emberek ilyen alpárian, ilyen izzadtságszagúan nyomják, az elkeserítő. Sólyom nem fog kezet, Szabad György sem. Hát tényleg ennyire le kell menni az aljára? Elnök úr, ha aláírta, vegye a fáradságot, hátha nem szárad le a karja. Akinek meg nem tetszik a politikai légkör, ne vegyen át díjat. Vagy szükség volt a lóvéra?
Nem öröm ezt a tónust használni, de nem érdemel többet ez a közeg.
Nagy probléma egy társadalomban, ha a fiatalok nem tisztelik az idősebbeket. De most nem ártana, ha az utóbbiak tennének erőszakot magukon.
Különben úgy járunk, mint az avarok, nem marad utánunk csak néhány cserépedény.
Schilling Árpád
színházrendező
