Borókai Gábor, [email protected]
Ribillió vagy nyugalom, ez itt a kérdés, szavalja Gyurcsány Ferenc március 15-én a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, kommandósok szoros őrizetében. És a közéletről kereskedelmi médiasztereotípiákból tájékozódó választók akár a valóság tükörképének is hihetik a miniszterelnöki alternatívát.
A koncessziósan kistafírozott tévékben a jobboldal füttyög, kerepel, izraeli zászlót éget, narancsot dobál, kart lendít, nem fog kezet, a bal pedig krisztusi türelemmel elviseli. Nem provokál és nem reagál. Megadóan tűr.
Válasszatok, szólít fel a szónok.
Ribillió vagy nyugalom – sulykolja szünet nélkül a pénzelt és kitüntetett kormánypárti értelmiség és sajtótöbbség. Mintha igaz lenne az ellentétpár. Mintha számukra fel sem tűnne, hogy a minden kamerába kart lendítő Bácsfi Diána titkosszolgálati papa gyermeke. Mintha gyanús sem lenne, hogy a tétlenségre ítélt rendőrök között izraeli zászlót tűzbe dobó, majd sietve eltűnő fiatalember kiszolgáltatott, újvidéki katonaszökevény. Mintha nem lenne nyilvánvaló, hogy ezen a tájon naranccsal csak akkor dobálózik épeszű, ha tettével a Fideszt akarja lejáratni. S mintha a kézfogások elmaradása előtt a hatalom nem tette volna arcátlan provokáció tanújává az egész országot.
Nem állítom, hogy a jobboldal minden faragatlansága a baloldaltól ered, mégis túl gyakorta fedezhető fel az „idegenkezűség”. Az átnyúló, maszatoló kéz. Ahogy a miniszterelnök szlovák terroristákkal fenyegetőző bejelentésére sem tudok másként tekinteni, mint a KGB dezinformációs főosztályának kínálatából származó selejtre.
Baj van. Nem mindennapi baj. A kormányzati teljesítmény minden elképzelést alulmúló. Ötezermilliárd forint hitel, ezermilliárd eladott közös vagyon. A pénznek se híre, se hamva, a kasszából mégis hiányzik több mint kétezermilliárd forint. Az állam sokkal többet költött, mint amennyit képes volt előállítani. S hogy mire, csak részben látható, merthogy a reálbérek és a nyugdíjak emelkedése mellett a látványos beruházások közül nemcsak az autópályák, nemcsak a kollégiumok, hanem még a börtönök is adósságból épülnek. (Az árvízi védelem olyannyira a Vásárhelyi-terv sűrű emlegetésének a szintjére süllyedt, hogy ha szavakból gátat lehetne magasítani, most nem lenne áradás ellen küzdő magyar település.)
Ez a négy év döbbenetes mérlege.
A polgári kormány úgy növelte az életszínvonalat (a nyugdíjakat épp olyan mértékben, mint utódja), úgy emelt hidakat, Nemzeti Színházat, fejlesztett országszerte fürdőket, tízmilliárdokért gátakat, állította helyre a Tisza által lerombolt Bereget, hogy közben jelentősen csökkentette a korábban felhalmozott államadósságot. Ha úgy tetszik, saját lábára állította az országot. A 2002-es választások előtt nem fenyegetett valutaválság, s nem követelt azonnali megszorító intézkedéseket sem az Európai Unió, sem a hitelminősítő cégek.
Az újonnan érkező szocialisták nyugodt lelkiismerettel oszthattak százmilliárdokat a hátrahagyott kasszából.
Nem mindennapi baj van. A kormány a választások utánra borítékolja az államháztartás válságának százmilliárdokat elvonó forgatókönyvét, s még az aktuális negyedéves pénzügyi mérleg adatait sincs bátorsága nyilvánosságra hozni, inkább eldugja az első forduló mögé. (A Világgazdaság információi szerint 790 milliárdos rekordhiányt rejteget a tárca!) Az ország kiszolgáltatottsága, függősége irracionálisan megnövekedett.
Mit csinál ilyenkor a bűnös? Tolvajt, rablót, haramiát vagy dunaszerdahelyi bombamerénylőt kiált. Esetleg mindet egyszerre. Hogy az ország ne a kormányzati erők alkalmatlanságát tekintse legfőbb problémájának, sokkal inkább féltse veszni látszó nyugalmát.
Az ellenzék bárdolatlan, a béketábor pedig sínyli. Ismerős a képlet?
Nekem úgy rémlik, hogy a szocik mindig a békesség pártján álltak. Míg a híradásokban a Nyugat fegyverkezett, addig a Lajtától keletre összefüggő Béketanács-ülést alkottunk. Sehol egy kettészakított ország. Egyben volt itt minden. A párt, a vélemény, a szabadság. Vitán felül álltak. Aki mégis szembement a népakarattal, annak megmutatta magát a népköztársaság nyugodt ereje. De akkor legalább a végjátékban Németh Miklós miniszterelnöknek volt bátorsága szembesíteni az országot a felhalmozott csődtömeggel. Ma erre sincs kurázsi. A bátor és igazságos szocialisták átírják vagy eldugják a statisztikákat.
Legyártják, kiprovokálják a normálistól eltérő helyzeteket, hogy aztán ájtatosan feltehessék álkérdésüket: ribilliót vagy nyugalmat?
Holott az áprilisi választások tétje egészen más: a kiszolgáltatottság konzerválása, vagy a talpra állás? Jó, ha tudjuk, bármelyik mellett is döntünk, az elmúlt négy évet unokáink is emlegetni fogják.
