Bevezetés a vallástudományba
Deutsch-Für Tamást éppen négy évvel ezelőtt, az akkori kampány idején hívtam meg egy másik lap hasábjain vallástudományi kurzusomra, azt követően, hogy egy bibliai idézettel próbálta mondandóját alátámasztani, ám pontatlanul és rossz összefüggésben citálta az Újszövetséget. Az akkori meghívásomkor jeleztem a képviselő úrnak, hogy noha sok pótolni valója akad, ám szorgalmas munkával, sok-sok olvasással még utolérheti az első évfolyamos hallgatóimat.
Nos, az eltelt négy év során nem volt sem Deutsch Tamás, sem Deutsch-Für Tamás nevű hallgatóm. Nem tudom, hogy hiányosságait hol pótolta azóta, de attól tartok, hogy sehol. Ez persze még nem baj, az azonban annál inkább, hogy Deutsch-Für Tamást mindez láthatóan nem zavarja abban, hogy a mostani kampányidőszakban is újra valláspolitikai szakértőként nyilvánuljon meg. A misztikus vallási gondolkodás persze ismeri az illuminatio fogalmát, amely – hogy Deutsch-Für Tamás nehogy félreértse: nem a mértéktelen alkoholfogyasztás nyomán beálló állapot leírására szolgál – a tudatnak transzcendens erők általi megvilágosodását jelenti, s ehhez valóban nincs szükség megalapozott tudásra, ismeretek szerzésére, s az értelem használatára.
A minap DFT ismét teoretikus igényű megállapítással járult hozzá a hazai vallástudomány fejlődéséhez. Szociológiai felmérésekre hivatkozva („minden felmérés szerint”) annak adott hangot, hogy Magyarországon az emberek többsége azt az álláspontot képviseli, hogy „a vallás az nem magánügy, hanem a legszemélyesebb közügy.” Majd történelmi példával igyekezvén alátámasztani mondandóját, az alábbiakat jelentette ki: „A XX. század vérzivataros európai történelmében minden jobboldali és minden baloldali diktatúra politikusai a vallásról úgy beszéltek, hogy az magánügy.”
Legelébb arra kérem Deutsch-Für Tamást, hogy tegye közzé azokat a szociológiai felméréseket („minden felmérést”), amelyek szerint Magyarországon az emberek többsége azt az álláspontot képviseli, miszerint „a vallás az nem magánügy, hanem a legszemélyesebb közügy.” Ennek közzétételét – félreértés ne essék – nem a vallás valóságos státuszának eldöntése miatt tartom fontosnak, csupán egy vélemény szociológiai megjelenítése érdekében. Ugyanis tudományos igazságokat, valamint történelmi és alkotmányos összefüggéseket nem felmérések útján szokás verifikálni vagy falszifikálni.
Amúgy a vallás, mint „legszemélyesebb közügy” szép, a lenini dialektikára hajazó megállapítás, de a vonatkozó eszmetörténeti összefüggésen túl csak a teljes fogalmi zűrzavarról árulkodik. Tudniillik az Alkotmány, avagy az 1990. évi IV. törvény a lelkiismereti és vallásszabadságról a következőket rögzíti: „A lelkiismereti és vallásszabadság joga magában foglalja a vallás vagy más lelkiismereti meggyőződés szabad megválasztását vagy elfogadását, és azt a szabadságot, hogy vallását és meggyőződését mindenki … nyilvánosan vagy magánkörben kinyilváníthassa vagy kinyilvánítását mellőzze…” Az Alkotmány – nagyon helyesen – nem rendelkezik arról, hogy a vallás közügy lenne-e, avagy magánügy, ám a felekezeti hovatartozást szigorúan magánügynek tekinti, hiszen ez a vallását és hitét gyakorló egyén lelkiismereti szabadságának függvénye: vagyis annak, hogy – amint a törvény fogalmaz – mindezt kinyilvánítja, vagy kinyilvánítását mellőzi. Az alapjogok gyakorlása terén semmi különbség nem származhat abból, hogy ki hivő és ki nem, ki tartozik valamely felekezethez és ki nem. Természetesen nem mond ellent mindennek, hogy az egyházak az állam által is elismert és támogatott módon olykor különböző közfeladatokat is ellátnak. Hiszen a vallás, illetve a vallásos érzület szigorúan vett magánügye semmilyen módon nem áll összefüggésben egyes egyházaknak mint intézményeknek a nyilvánosság előtt és közpénzekből folytatott közfeladatokat ellátó funkcióival.
A fentiek ugyanakkor nem keverhetők össze az egyházak státuszával. Az állam és egyház elválasztásának alkotmányos elvéből következik, hogy Magyarországon az egyházak nem rendelkeznek közjogi státusszal vagy kiváltságokkal, s az egyházaknak nincs legitimáló szerepük az állam életében. Ebben a vonatkozásban tehát végképp semmilyen értelemmel és relevanciával nem bír a fenti „magánügy versus közügy” megkülönböztetés. Ugyanakkor a gyakori félreértések miatt érdemes megjegyezni, hogy az Egyesült Királyságban, Görögországban vagy a skandináv országok egy részében jóllehet létezik államvallás, de ez nem az ottani demokráciák deficitje. A felemás helyzet egy tradicionális állapotot rögzített a történelem egy adott pillanatában, amelynek mára csupán kulturális szimbólum-értéke maradt, semmi egyéb.
Az elszabadult gondolattalanság repetitív ismételgetése helyett jó lenne tudni, mire gondolt (ha gondolt egyáltalán bármire is) Semjén Zsolt, s nyomában Deutsch-Für Tamás, amikor azt hangoztatták, hogy „a XX. század vérzivataros európai történelmében minden jobboldali és minden baloldali diktatúra politikusai a vallásról úgy beszéltek, hogy az magánügy.” Már csak azért is, mert ennek éppen fordított képét nyújtja az elmúlt kétezer esztendő, s benne a XX. század. Hiszen a történelem minden nagy vallásüldözése, véres pogromja, a kizárólag „közügyből” fakadó eretnekké minősítések, a „másként vallásosokkal” szembeni kegyetlen leszámolások, üldözések, kirekesztések a közhatalmi-közjogi szerepet gyakorló egyházak privilégiuma volt a korai időktől kezdve a reformáció és ellenreformáció gyilkos küzdelmein át – egyebek mellett – a zsidók, a szombatosok vagy éppen Jehova tanúinak, mint „destruktív szektának” az üldözéséig. De a szerzetesrendek Hitlerék vagy Rákosiék általi feloszlatása sem kimondottan a magánügy szentségéről, sokkal inkább a vallásos érzület közüggyé nyilvánításáról tanúskodik, hasonlóan az egyházi magánvagyonok „közügyi” elzabrálásához, vagy mondjuk magyar állampolgárok faji és felekezeti hovatartozásuk miatti – „közérdekből fakadó” – megsemmisítéséhez. De a Franco-rezsim is állami kötelezettséggé téve az egyházi testületek döntéseit, a legszigorúbb közügyként kezelte a katolicizmust mint (állam)vallást, súlyosan korlátozva a szólás- és sajtószabadság „magánszentségének” gyakorlatát, megcenzúrázva az egyházi tanítással ellentétes gondolatokat és véleményeket, s betiltva az ezeket megjelenítő sajtótermékeket.
Magánügy vagy közügy? Pusztán az egyén felől tekintve, az egyes személy belátásától függően a vallásos érzület lehet ez és lehet az. Ám a demokratikus állam felől tekintve szigorúan magánügy, s ne is legyen ez másként.
Ugyanakkor két „felelős” politikus felelőtlen és felkészületlen közbeszédét nem tekinthetjük magánügynek, csakis közügynek. Jobban mondva közbotránynak.
A szerző vallásfilozófus
Kiemel: Az állam és egyház elválasztásának alkotmányos elvéből következik, hogy Magyarországon az egyházak nem rendelkeznek közjogi státusszal vagy kiváltságokkal
