Forrás: ÉS

KOLTAI TAMÁS

Seria és buffa

Színház

Alföldi Róbertet kiajánlották külföldre. Saját munkái ajánlották ki. Ritka ajánlólevél mifelénk, házon (hazán) belül általában lepacsizzák az ilyesmit. Alföldi ritka szerzet e honban: sztár is, meg jó is. Annak ellenére jó, hogy sztár. Le is nézik az úgynevezett szakma úgynevezett korifeusai. Nem mondom, hogy leírják, mert ahhoz előbb föl kellene írniuk. Arra a listára, amelyen a „művészeket” tartják számon. Alföldi nem idézőjeles művész. Viszont ért ahhoz, amit csinál, és ez oly ritka, hogy művészet.

Operarendezései keltették föl az érdeklődést ott, ahol szintén értenek hozzá. A Gounod-hoz méltó nagy, színes lufi Faust Szegeden és A Balkon, a Genet-színmű nyomán készült sziporkázó Eötvös Péter-opera a Fesztivál Színházban. A Versailles-i Barokk Zenei Központ meghívta, hogy szcenírozza Charpentier Három bibliai történetét a helyi illetőségű, ismert kastély kápolnájában, a Chapelle Royale-ban. Színtiszta hakni, unberufen, mondja erre a jóindulatú pesti pletyka. Csakhogy nem az. Már a műsorfüzet gyanús, amelyet a Tavaszi Fesztiválon lezajlott vendégjáték alkalmából adott ki a koprodukciót jegyző Armel Produkció & Sajtóiroda. Önmagában – színvonalában – is, mivel eredeti latin és hibátlanul lefordított oratóriumszöveget, valamint a nagyszámú résztvevőről – a világítástervezőt is beleértve – gondosan szerkesztett, pontosan lebetűzött és a magyar nyelvhelyesség szabályainak megfelelő mondatokba szedett adathalmazt prezentál, ami a legritkább esetben szokott előfordulni. Másrészt az összeállításból kiderül, hogy nevezett intézményben mintegy húsz éve komoly tudományos kutatómunka, dokumentációs, kiadói, pedagógiai és produkciós (fesztiválszervező) tevékenység folyik, amely a XVII. és XVIII. századi francia zenei örökségre irányul. Ennek keretében határozták el Marc-Antoine Charpentier (1643-1704) nemrég fölfedezett és rekonstruált darabjának (Trois histoires sacrée) előadását. Bibliai tárgyú, oratorikus műről van szó tehát. Pontosabban három műről, amelyek közül az első a Saul és Jonatán halála, a második az Angyalok és pásztorok párbeszéde, a harmadik Az aprószentek lemészárlása címet viseli. Liturgikus egyházi zene. Nyilván a barokk művek – elsősorban, persze, operák – Franciaországban egyre fantasztikusabb szcenírozási hullámának fölhajtó ereje segítette felszínre a teatralizálás gondolatát.

A Thália Színházba adaptált előadás kitűnik pontosságával, gördülékenységével, nagyvonalú egyszerűségével, röviden profizmusával. A kápolna apszisát halvány vetítés helyettesíti – szinte jobb, mert stilizál -, nincs más, csak az emelt, fekete dobogó, amelyen viharos, koreografált váltásokban cserélődnek a szereplők: gyermekkar, felnőttkar, szólisták. Sötét estélyi, fehér ing, „váltásként” világos ünnepi ruha, a gyerekek „iskolások”. Kellék alig: korona, vörös brokáttakaró, gyilkos kés, repkedő szalagok, csomagok és hátizsákok (finom holokauszt-asszociáció). Minden mozgás fegyelmezett és gesztikus, semmi sincs „eljátszva”, minden az éneklés energiájából jön, belső intenzitással. A szólisták, Cyril Auvity (kontratenor), Jean-François Novelli (kontratenor) és Marc Labonette (basszbariton) magabiztos, nyugodt, transzparens hangok. A kórusok mintegy a történetek „civil” kommentátorai: hidak az időben. Három táncos – Gergye Krisztián, Szabó Csongor és Zambryczki Ádám – részei is, mimetikus elidegenítői is a cselekménynek (Françoise Denieau koreográfiájára). A hazai Savaria Barokk Zenekar (művészeti vezetője: Németh Pál) tömör hangzásban részesít a versailles-i komplexum zeneigazgatója, Olivier Schneebeli vezényletével. Komoly munka fekszik az Alföldi szervezte könnyedség mögött; ha szó szerint lefordítom: opera seria.

Mozart első, tizennégy évesen írt opera seriáját, a Mitridate, Re di Pontót ugyancsak a Tavaszi Fesztiválon mutatta be a Budapesti Kamara Opera a Fesztivál Színházban. Itthon vagyunk, rosszul működik a szövegvetítés, az énekes fejére eresztik a díszletet, a szereplők botladoznak, a függöny késve és hatástalanul megy le, a felvonásoknak nincs végük, az előadás fölösleges szünettel háromnegyed tizenegyig tart, mintha igazolni akarná Schiff András epés megjegyzését („hosszabb, mint a Parsifal”), amelyet a darab tavalyi salzburgi előadásán hallottam tőle (ott egyébként két részben ment, „a többit nem mondom”, hogy Mozart Figaróját idézzem). Magyar átok? A női főszereplő, González Mónika megbetegedett, a Kölnből az utolsó percben hívott Netta Or kottapult mögött állva megmentette az estét (ez a legjobb, ami elmondható róla). A kudarcot nem lehet erre a malőrre fogni, és arra sem, hogy egy táncosnő (Kántor Kata) mozogja el némán a szerepét. Az előadás akkor is amatőr lenne, ha minden klappolna benne. Akkor sem lenne értelme, ha a szereplők nem keverednének bele állandóan a színpadon gombolyított, húzkodott, kifeszített, elernyesztett kötélrendszerbe, ha nem kellene éneklés közben igazgatniuk, s ha végrehajtanák azt a vélhető szándékot, hogy energiáikat ne naturális gesztusokban, hanem a kötéllel folytatott stilizált küzdelemben vezessék le. Ez hóbortos ötlet, semmi köze sem a darabhoz, sem az opera-színházhoz. Ráadásul a kötélverő kapucnis színpadi segédek is amatőrök, nincs tisztázva, hogy a japán színház „láthatatlanjai” vagy valakik egy másik dimenzióból, mint egyikük, egy jobb sorsra érdemes színész. Ez így opera buffa, de nem vígopera, hanem komolytalan munka, amely legtöbbször – egy medvetáncoltatott kontratenorral vagy egy pózoló tenorral – nevetséges is. A rendező Simon Balázsnak, akinek hitele tehetségéből, szerénységéből, a tolakodó törtetést elutasító magatartásából származik, nem szabadna kockáztatnia, hogy – akármiért – blamálja magát. Finom vokalitásával és jelenlétével egyedül Kolonits Klára értékelhető, s a karmester Vashegyi György is megpróbál – a körülmények ellenére – a zene lényegéig hatolni.

Tudni kell ugyanis, hogy ez nem „gyermekopera”, hanem előadói szempontból a legnehezebb, a barokk zenei dramaturgiát és az eredeti racine-i dráma retorikus szenvedélyét egyaránt őrző mű, amelyet mélyen föl kell tárni, akár meghagyva eredeti formájában, akár „aktualizálva” (ahogy Salzburgban tették varázslatosan). Az elmélyüléshez pedig a műfaj tanulmányozása, idő, türelem, próbarend, pénz, szakmai tudás és gondolat kell. Abban a szervezetlen, kapkodó, irigy, egymásnak betartó, futószalagon termelő szisztémában, amelyben a magyar színház általában, a struktúrán kívüli színház pedig kivétel nélkül működni kénytelen, nehezen jöhet létre jelentős alkotás. (A Kovalik Balázs-féle revelatív Mozart-maraton a maga foggal-körömmel heroizmusával a szabályt erősíti, mert sejteti, hol tarthatnánk normális körülmények között.)

A gyermekded látványt nézve kezdtem érteni azokat a színházi dilettánsokat, akik folyvást lamentálják, hogy az operát hallgatni kell, nem látni, s azt a hallgatómat is, aki a minapi egyetemi előadásom után, amelyen egy külföldi produkció videóját néztük, azt mondta, „ja, hát így nem hülyeség az opera”. Csakhogy mi ott élünk, ahol a nemzeti ünnepen egy minősíthetetlen amatőr produkcióval traktálják a frissen kitüntetett művészeket a Magyar Állami Operaházban, a Bartók-évforduló színpadi bemutatói pedig egy jogutódként inspiciáló obskúrus hivatalnok botrányos ízlésének kielégítésére születnek.

(Charpentier: Három bibliai történet, Thália Színház; Mozart: Mitridate, Re di Ponto, Fesztivál Színház – Tavaszi Fesztivál)

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 13. szám

Comments are closed.