FUCHS LÍVIA
Oh, Yes!…
Tánc
kiáltja időnként a közönség képébe egy flitteres csillogásba és kimázolt arcba burkolt táncos, s ez sajnos nem vicc, nem is irónia, hanem maga a művészi üzenet: Óh, igen! kedveseim, mi csak szórakoztatni vagyunk itt, mégpedig bármi áron. Hát igen, a valaha legendás tánc-mágus, Maurice Béjart erre a jobb híján dramaturgiai szálnak nevezhető, mert tételről tételre ismétlődő soványka motívumra fűzte fel felhőtlenül vidámnak szánt divertissement-ját. A Ballett For Life közel száz perce azonban inkább lehangoló, mint szórakoztató. A harsányság és látványosság mögül ugyanis kiábrándítóan hiányzik a gondolat és az érzelem azokkal a barátaival, kollegáival és szerelmeivel – mindenekelőtt a mű végén filmen is felidézett, s valóban felejthetetlenül angyali és démoni Jorge Donnal – kapcsolatban, akik az AIDS-nek estek áldozatul. Show a proszektúráról? Óh, igen, ez nagyon is béjart-i lett volna vagy harminc évvel ezelőtt, amikor a show-t még csakis idézőjelben vagy visszájára fordítva tudta elképzelni a balettnek ez a lázadó fenegyereke, akinek életműve szóban és színpadon egyaránt azt hirdette, hogy a XX. századi balett halott, ha nem lép túl a díszítőművészeten, s nem lesz a lét legfontosabb tapasztalatainak érzéki sűrítménye. Mára azonban már Béjart is csak szórakoztatni akarja a nagypénzű nagyérdeműt. És óh, igen, fiatal táncosainak gyönyörű teste, páratlan képességű előadóinak káprázatos akrobatikája el is rejti a semmitmondást, Béjart mozgásnyelvének beszűkülését, önismétléseit, a koreográfiai életmű korábbi értékeinek bombasztikus újrahasznosítását és kizsigerelését.
A Tavaszi Fesztivál a Béjart Balett mellett még egy világhírű együttest látott vendégül. Az izraeli Batsheva Dance Companyt az utóbbi évtizedben Ohad Naharin koreográfiái tették nemzetközileg is jegyzett társulattá. Naharin azonban – óh, igen, éppen mint Hágában, a Holland Táncszínháznál Kylián – váratlanul visszavonult az együttes éléről. Talán mert egy ilyen sikeres társulat – a mindig új művekre éhes táncosok, s az ugyancsak főként újdonságokra özönlő hazai és nemzetközi közönség – idővel rettenetes darálóvá válhat egy alkotó ember számára. Naharin tehát kilépett ebből a mókuskerékből – s Béjart-nál is látható, mivé lehet az, aki „bent” marad -, de azért nem lett teljesen hűtlen a csapathoz: korábbi műveiből időnként hatásos mixeket kever számukra (vagy akár mások számára is, amint azt a Holland Táncszínház juniorjainak 2004-es budapesti fellépésekor már láthattuk). Így született most a Deca Dance, amelyben hat, 1985 és 2001 között született koreográfiájából emelt ki egy-egy hatásos tételt. E mozaik is fergeteges divertissement lett, amelynek tételei még így, töredékességükben is mutatják a műegészek koreográfiai erejét, Naharin forma- és arányérzékét, táncnyelvének gazdagságát és ötletességét. Rossz érzést csak az kelt a Deca Dance láttán, hogy – óh, igen! – ugyanaz a magatartás sejlik fel a fiatal Naharinnál, mint az idős Béjart-nál: ha világhírű lettél, s továbbra is bárhol eladható akarsz maradni, könnyen fogyasztható, szórakoztató darabokat kínálj!
A Batsheva együttes másik egyfelvonásosa azonban azt mutatta, az együttes kockáztatni is mer, s nem csupán a Naharin-periódus babéraiból éldegél. Új koreográfusuk, Sharon Eyal ráadásul nem Naharin-klón, hanem markáns alkotó. Táncfelfogása és testnyelve a Cunningham utáni nemzedékhez köti, azokhoz a fiatal koreográfusokhoz, akik a test és a tér fragmentálásával idézik meg a jelent. Eyal a Love-ban olyan nagyvárosi tömeget rak a színpadra, amelyben mindenki a saját egyedüllétébe és mániáiba zárt individuum. Az egymás mellett elfutó és soha össze nem álló élettörténetek kaotikus rendjéből aztán egyszerre ráfókuszál néhány magányos nőalakra, s ekkor megáll a levegő, olyan csodálatos, intim és mégis finoman ironikus szólók következnek. Óh, igen, lehet így is, őszintén, mélyen, felkavaróan.
(Queen – Mozart: Ballet For Life, Béjart Ballett Lausanne – Erkel Színház; Eyal: Love, Naharin: Deca Dance, Batsheva Dance Company – Művészetek Palotája)
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 13. szám