Forrás: ÉS

SÁNDOR IVÁN

Követés

„Mind jól tudjuk, egy holttest történetet rejt magában.” (Geoffrey Hartman)

„Hagyjon már békén ezekkel az időre vonatkozó kérdésekkel!

Nincs semmi értelmük.” (Beckett: Godot-ra várva)

Másik nővér nyit be a Weiss Alice Kórház orvosszobájába, ahol az éjszakát eltöltöttem. Még nem láttam. Két-három évvel lehet idősebb nálam. Vörös haja hosszú copfban. Szeplős, világító zöldes szeme van.

Öltözz! Siess!

Ágyazzak be?

Jaj, hagyd! Gyere!

Éjszaka hullott a hó. Befedte a lábnyomokat, az épület mellé hordott halottakat is. Egy kar, egy láb látható csak a reggeli napfényben.

A főorvos az épület udvarra vezető ajtajában áll. Temesváry doktor kövér és hatalmas, eltorlaszolja a bejáratot. A nővérke elkapja a karomat, visszaránt, azt mondja, a főorvos úr intett, hogy várjunk. Nem láttam, hogy intett.

Két nyilas próbálja Temesváryt félrerángatni az ajtóból. Lecövekeli magát. Ráfogják a géppisztolyukat. Temesváry mond nekik valamit, nem mozdul. Jön egy harmadik nyilas, félrevonszolják. Férfiakat lökdösnek ki az épületből. A nővérke átkarolja a vállamat. A géppisztolyosok elvezetik a férfiakat. Talán ezzel a nyolccal megelégszenek, mondja a nővérke.

Várjunk még?

Az igazgató úr biztosan int, ha már mehetünk.

Nem látom, hogy intene, de a nővérke azt mondja: most. Futunk.

Gizi kijön az épületből, futás közben látom, hogy ő is fut, előre a főbejárat felé. Elérjük a folyosóra vezető ajtót. Temesváry elkapja a karomat. A nővérke berohan.

Gizi visszajön. Már elvitték őket, mondja Temesvárynak.

Semmit sem látok a sötét alagsorban. Apámat akkor veszem észre, amikor már előttem áll. Mögötte anyám és Vera. A szüleimen a hátizsák, Vera kezében a kiskoffer. Gizi előveszi a retiküljéből az új, svájci védlevelet. Rávilágít a zseblámpával. Rajta van mind a négyetek neve, a te vezetékneved most más lesz, mondja Verának, gyakorolnod kell. És ha a szüleim visszajönnek, ugye csak addig, amíg viszszajönnek. Igen, mondja anyám. Hegyeshalom előtt a menetben látta utoljára Vera anyját.

Átlépünk a matracokon fekvőkön. Gizi meglátja anyám és apám télikabátján a sárga csillagot. De Rózsika, mondja, mint egy gyereknek. Azonnal szedjétek le!

Tépik le a kabátról a csillagot. Megfognám Vera kezét, megszoktam már, hogy így vágunk neki az útjainknak, de apámhoz lép, segít kitépdesni a cérnaszálakat a csillag helyén. Gizi azt mondja neki, jól van, ügyes vagy, először te indulj a főkapu felé, úgy kell menned, mintha azért jártál volna itt, hogy meglátogass valakit. Verának tetszik a feladat, elindul, illegeti magát, szeretnék utána menni, várj, mondja Gizi, rajtad hátizsák van, az más.

Mögöttem a sötét alagsori folyosókanyar. Az öregek kiáltoznak a leghangosabban. Nem is a nők, inkább a férfiak.

A vörös copfos nővérke feltűnik a mélységből. Tessék jönni vizitálni igazgató úr, mondja. Temesváry kezet nyújt Gizinek. A nővérke megcsókolja az arcomat. Vera visszapillant. Gizi int neki, hogy menjen tovább. A főkapunál rögtön jobbra fordulunk, mondja Gizi. Én mindig húsz-harminc méterrel megyek előttetek. Ha megállok és intek, kerestek egy kapualjat, beálltok és vártok. Utánam te jössz, mondja apámnak, aztán Rózsika és a kislány. Te mögöttük, mondja nekem, legalább húsz-harminc méterrel, hátra figyelsz, ha bármit észreveszel, értesíted apádat, Béla meg szól nekem.

Tessék jönni vizitálni, Igazgató úr, mondja a vörös copfos. Úgy látom, engem néz.

Vigyázzon az Isten magukra, mondja Temesváry főorvos.

Karl Pfeffer von Wildenbruch Waffen SS-tábornok, a Budapest védelméért felelős csapatok parancsnoka a budai Várhegy sziklájába robbantott főhadiszállásáról rádión jelenti Hitlernek, hogy Pest északi és keleti részéről vissza kell vonni az erőit, mert Újpest és Rákospalota felé közeledik a frontvonal, engedélyt kér, hogy a maradék erők kitörhessenek az ostromgyűrűből.

A tábornok minden motoros járművet elkoboztat, összpontosítást rendel el a kitöréshez. Budapestet minden áron meg kell tartani, rendelkezik újra Hitler, azokra a parancsmegtagadókra, akik mégis kitörnének, azonnali katonai bíróság vár, ha elérik a német katonai vonalakat.

A nagyrészt tizenöt-tizennyolc éves tisztiiskolásokból álló Vannay-riadózászlóalj rohammal visszafoglalja a németek által elvesztett csömöri állásokat. A Fót-Rákospalota közötti sík térségen megállíthatatlanul felfejlődnek a szovjet páncélosok. Angyalföld és Újpest között SS-páncéltörők ássák be magukat.

Angyalföld felé kerülünk, mondja Gizi. Előremegy. Apám egy perc múlva követi. Anyám fogja Vera kezét. Várok. Számolok. Elindulok utánuk. Folyamatosak az aknabecsapódások.

Gizi talán mégis balra indult.

Az 1943-as térképen jobbra az Albrecht laktanya tömbje. Az Aba utcán túl az 1-es számú Honvéd Élelmezési Üzem épületei. Az Albrecht laktanya mögött a Lehel úton a Honvéd Szállító Egységek laktanyája. Távolabb a Vilmos laktanya.

Az 1943-as térképen csak a laktanyák, a katonai épületek, a pályaudvarok helyszínei vannak külön feliratozva. Az 1903-as térképen az Albrecht laktanya hasonló jelzéssel szerepel, az 1. számú Honvéd Élelmezési Üzem neve Katonai Élelmezési Raktár, a Honvéd Szállító Egységek laktanyája, Szekerész laktanya, a Vilmos laktanya elnevezése Tüzér laktanya.

Nem valószínű, hogy a laktanyák előtt haladtunk el, inkább mégis balra indulhattunk.

Honvédrajt látok száz-kétszáz méterre mögöttünk. Előrehajolva futnak át egy széles úton, ahogy átjutnak a túlsó oldalra, a hóba vetik magukat, nem tüzelnek, aknabecsapódástól húzódhatnak fedezékbe, mi már elég távol vagyunk a becsapódás helyétől, azért érzem a légnyomást.

A széles út a Lehel út lehetett.

Jó lesz sietni, fiacskám, mondja mellettem egy férfi. Nem tudom, honnan került elő. Fekete télikabátban van, rongyokba burkolta a fejét. Jó lesz sietni, mielőtt a fenekünkbe lőnek, miért kódorogsz ilyenkor az utcán, anyád, apád hol van.

Apám tartja Gizi mögött a távolságot, én tartom anyám és Vera mögött. Egyre többen ékelődnek közénk. Mindenki siet, van, aki fut, van, aki a katonákhoz hasonlóan a hóba hasal az aknabecsapódásoknál.

Ennyi arcot akkor láttam, amikor a fegyveresek kísértek, és a járdáról bámultak bennünket. Most senki nem bámul senkit. Mindenki magával törődik. Ezek a marhák még mindig harcolni akarnak, mondja lihegve a mellettem haladó férfi. Te nem vagy levente? De, mondom, levente vagyok. Bújj meg valahol, mert a leventéket is összeszedik. Igenis, mondom. Látszik, hogy levente vagy, mondja, megtanították nektek is, hogy igenis, igenis, vigyázz, nehogy zsidónak nézzenek, igenis vigyázok, mondom, ezek a marhák engem is zsidónak néztek, mondd, olyan vagyok, mint egy zsidó?

Megáll, lerántja a rongyot a fejéről.

Anyám és Vera távolodik, mégis jobbnak látom, ha megállok.

Nem, egyáltalán nem tetszik olyannak látszani.

Ezeknek mindegy. Ha kedvük van rá, elő a géppisztolyt és puff. Szép a halinakabátod. Erdélyi vagy? Igen, mondom.

Nem látom Gizit. Nem látom apámat. Anya és Vera most fordulnak be a sarkon.

Hát csókolom, én itt erre megyek.

Apám léptei egyre biztonságosabbak. Amióta elindultunk, mintha visszanyerte volna az erejét. Bevárja anyámat, átveszi a hátizsákját. Anyám átveszi Vera kiskofferjét.

Gizi megvár bennünket egy sarkon. Amikor odaérek, látom, hogy harminc méternél nem messzebb páncéltörő ágyút ásnak be. Nyolc-tíz német katona toporog körülötte. Az altisztjük cigarettázik. Együtt haladunk öten. Gizi csókokat dobál a katonáknak. Az altiszt tiszteleg. Egy fiatal katona Verát nézi.

Gizi int. Újra lemaradok.

Nem tudom, hová megyünk. Talán megtettük már az út felét. Mindenki figyeli körülöttünk az aknabecsapódásokat, mindenki gyorsít, mindenki cipel valamit, zsákot, szatyrot, koffert, van, aki spárgával átkötött dobozt.

Emlékszel az útvonalra a Szabolcs utcától, kérdezem anyámat.

Sorolja az utcaneveket. Kétszer volt légiriadó, mondja, kétszer mentünk le a pincékbe.

Én egy légoltalmi pincére emlékszem.

A szirénahang olyan megszokott, mint a kiáltások, a géppisztolysorozatok, az aknabecsapódások hangja.

Leomlott házfalak. Látni a lakásokat romokban.

Gizi újra megáll. Apám is, int anyámnak és Verának. Ha Gizi úgy dönt, hogy visszafordulunk, az én feladatom, hogy tájékozódjam, mi a helyzet mögöttünk. Talán egy nyilas járőrt vett észre. Talán németekből vagy honvédekből vagy rendőrökből álló járőrt.

Csak számunkra fontos, mit lát, körülöttünk a többiek haladnak tovább.

Becsapódik a közelben egy akna.

Rákospalota felől repülőgépek.

Gizi egy kapu alól integet, le a pincébe, gyorsan!

Mintha újra a kórház alagsorában botorkálnánk. Zseblámpák világítanak. Asszonyok. Gyerekek. Férfiak is. A falhoz szorulunk, Vera mellettem, anyám apám kezét fogja. Gizit távolabb sodorták. Jó, hogy van nála zseblámpa, rávilágít magára.

Mintha nem havas tereken és utcákon át jutottunk volna idáig, hanem egy hosszú alagúton, amit a rohanók, cipekedők, menekülők, búvóhelyet keresők vágtak mélyen a föld alatt. Nem zavar az ordítozás, a sötétség, a tülekedés, hozzászoktam. Nem szabad megszólalni. Megtanultam. Lehet, hogy aki mellettem áll, nem jelent veszélyt. Lehet, hogy veszélyt jelent. Még mindig nem tudom pontosan, hová megyünk. Gizi tudja, gondolom. A svájci védlevél szerint Verával testvérek vagyunk. Gizi figyelmeztette apámat, hogy semmiképpen ne vegye elő a védlevelet, ha nyilas járőr, rendőr vagy csendőr útközben igazoltat. A védlevél sárgacsillag viseletére kötelez.

És mit mondjunk, ha igazoltatnak, kérdezte apám.

Azért megyek elöl, Béla, azért jössz mögöttem, azért figyel a fiad hátul, hogy elkerülhessünk mindenkit, aki igazoltathat.

Férfiak között állunk a pincefalhoz szorulva. Zuglóból jövök, hallom, ez a negyedik légiriadó reggel óta. Háttal áll, nem látom az arcát. Sorolja az utcákat, ahol be kellett menekülnie a légoltalmi pincékbe.

Vera szeretne leülni a betonra. Nem engedem. Felfázhat, le is taposhatják, ha megindul a tömeg.

Én megmondtam már négy éve, hogy ez lesz a vége, mondja a férfi, aki Zuglóból jön, Napóleonnak sem sikerült, megmondtam már akkor, amikor az őrült mázoló belekergetett minket is, rendben, a zsidókkal szemben igaza volt, rendben, azt még elfogadhatja az ember, de hogy miért hozta ránk is ezt a háborút. Csendesebben, mondja valaki. Szarok arra, hogy csendesebben, érti, maga ne mondja nekem, hogy csendesebben, a szemem előtt lőtték le a fiamat, amiért meglépett a századtól, a szemem előtt, érti, most hallgat, ugye.

Én meg ott voltam az urivi áttörésnél, mondja valaki a sarokban, közönyös hangon, szilánkot kaptam a lábamba.

A rohadt ruszkiktól?

Ide figyeljen, mondja a közönyös hangú, én elmentem a Donig, én láttam, hogy égették fel a falukat, hogy raboltak ki minden viskót, ahhoz képest, amit a mieink csináltak, kutyapicsa, amit most kapunk.

Ne lázítsanak, örüljenek, hogy a lakók megtűrik magukat, kiáltja valaki.

Nem tudom szétválasztani a hangokat.

Zsidó munkaszolgálatosoknál voltam. Maga zsidó? Őrmester voltam, századparancsnok-helyettes, tudja, milyen parancsot kellett kiadni? Amíg egyetlen zsidó életben van, a keretből senki nem mehet szabadságra, aknaszedést végeztek a zsidók. Na, legalább végeztek valami hasznos munkát.

A férfi, aki rongyba csavart fejjel jött mellettem, átfurakszik az embereken, próbál a közelembe kerülni. Maga csak kussol itt és tolakodik, hallom az egyik előbbi hangot, miért kussol, van valami titkolnivalója. Ki maga?

Zseblámpák villannak fel. Egy kéz leráncigálja a rongyot a férfi fejéről. Apámmal lehet egyidős, de ősz. Élesek az arcvonásai. Miért ne hallgathatnék? Határozott a hangja. Ez az, mondja a mellette álló, nagyon hallgat, nagyon nem akar megszólalni. Ki maga, van foglalkozása? Fizikus vagyok. Miféle fizikus? Fizikusprofesszor, uram, egyetemi tanár, volna valami ellenvetése talán? Attól még mondhatna valamit. Nincs mit mondanom, uram, maguk még úgy beszélnek, mintha ez egy ország volna, maguk még úgy beszélnek, mintha ezt az országot mások pusztították volna el, a hidakat is, a várost is, maguk nem veszik észre, hogy ez már régen nem egy ország. Hanem mi? Látja, uram, ezért hallgatok, vagy ahogy maga méltóztatik mondani, kussolok, mert nem óhajtom kimondani.

Gizi mellettem áll, azt mondja, tovább kell indulni.

Megint sokan haladnak körülöttünk. Mindenki cipel valamit. Egy idős asszony egy dakszlit szorít magához.

A fizikus újra a közelünkben törtet a hóban.

Pékség előtt hosszú sor áll. Nincs kenyerünk, jó volna beállni a sorba. Menni kell, Gizit nem veszíthetjük szem elől. Az egyik házból kirohan egy asszony. Vérzik az arca. Valaki kiabál. Gizi megáll. Olyan a tekintete, mint amikor a Munkácsy Mihály utcai vöröskeresztes otthonban beléptem a szobájába. Akkor láttam ilyen zavarodottnak. Apám mellé lép, takarásba akar kerülni, leveszi karjáról a vöröskeresztes szalagot, nélküle megy tovább. Menni kell, fiam, mondja a fizikus.

A romok között egy lódög, egyik oldala a csontokig lecsupaszítva. Katonazubbonyos férfi kalappal a fején vizeskannát cipel, a másik kezében fejsze.

Az 1943-as térképen az Ipoly utcáig sok a beépítetlen térség. A sarkon a szövőgyár, a másik sarkon a Szállítási Múzeum. Talán a mai Gogol utca helyén állt a ház, ahol lementünk a pincébe. Anyám tudja, hogy a Gogol utca neve akkor Garam utca volt. Azt mondja, hogy a 38-as számú házban bújtunk meg. Hogy emlékezhet rá? Lakott a 36-os számú házban egy osztálytársnője, járt nála, azt mondtam Gizinek, amikor a sziréna megszólalt, hogy a Terike házába menjünk, de a 36. le volt bombázva, a mellette lévő házba rohant mindenki.

A Gogol utca 38. frissen festett régi épület. Elég kellemetlen a falak spenótzöld színe. A bejárat mellett arany-ezüst ékszerüzlet, aztán Bor-Sör-Restaurant felirat. Az 1943-as térképen halványsárga foltok jelölik a közelében beépítetlen tömböket.

A szövőgyárakat el kell kerülni, mondják a menetben. Ott lövegállások vannak, a raták azokat veszik célba, a szőnyegbombázás is miattuk van. Meg a Nyugati pályaudvar miatt, meg a Rákosrendezői pályaudvar miatt, mondja egy másik férfi.

Az ostromgyűrű bezárulásakor Hitler Magyarországra rendeli a IV. SS páncélos hadtestet, valamint a 96. és a 711. gyaloghadosztályokat, kétszáz páncélossal, hatvanezer katonával. Herbert Otto Gille SS-Obergruppenführert bízza meg a parancsnoksággal. Himmler táviratot küld Gillének: „A Führer Önt jelölte ki hadtestével együtt, hogy vezesse a felmentő csapatokat Budapestre, mivel Ön már többször volt bekerítve, ezért a körülzárt alakulatok sorsáért a legnagyobb megértéssel viseltetik, és az Ön hadteste a leggyorsabban bevált a keleti fronton.”

Budapest lakosságának napi kenyérfejadagja 15 dekagramm. Karácsonykor fejenként 12 dekagramm hús osztható ki. A vízellátás akadozik, a legtöbb helyen megszűnt. A I. magyar hadsereg parancsnoksága elrendeli, hogy külön védelmi jelvény készüljön a harcokban részt vevők számára. Szálasi Ferenc Sopronból visszautasítja a Nemzetközi Vöröskeresztnek a budapestiek számára felajánlott segélyét, mert ennek az a feltétele, hogy a gettóba is szállítani kell az élelmiszerből.

Gizi visszahúzza a karjára a vöröskeresztes szalagot, átkarolja apám derekát, támogatja, mondhatott neki valamit, mert apám sántikálni kezd.

A nyilas csoport öttagú. Néhány férfit a házfalakhoz lökdösnek. Igazoltatják őket. Egyikük nem lehet nálam sokkal idősebb, az úttest közepéről égnek fordított géppisztolylyal lead két rövid sorozatot. Anyám egy kapu alá húzódik, hív bennünket. A bejárat mellett raktár. A fizikus a legalsó lépcsőn várakozik. A nyilas, aki az ég felé eresztett két sorozatot, fölrángatja a járdára, ráfogja a fegyverét. Nem hallom, mit mond. A fizikus elneveti magát. Undorodva nézi a fiút. Kigombolja a télikabátját. Nyálcsepp jelenik meg az alsó ajkán, nem köp, nevet, kigombolja a nadrágsliccét. Rám pillant. Mintha figyelmeztetni próbálna. Talán ezért nevet még mindig. Benyúl a nadrágsliccén, megmutatja, amire a géppisztolyos kíváncsi.

A nyilasok kiválasztanak három férfit. Terelik őket a Pozsonyi út felé.

Egymás mellett megyünk öten. Gizi nem lép elénk, én sem maradok le. A fizikus csatlakozott hozzánk.

Gizi később mondta el, mondja anyám, hogy három címet kapott, de a védett házak olyan zsúfoltak voltak, hogy nem tudta, melyikben fogadnak majd be.

A gyárakat elkerülni, kiáltja egy férfi, oda szórják a bombákat, a testvérek se mennek arrafelé.

Gizi befordul az Ipoly utcába. A gyárak felé megyünk, mondja, azt a részt elkerülik a járőrök is, hallottátok.

A fizikus már beszélget apámmal. A Gyapjúmosó udvarán két légelhárító löveg. A nagy csarnokot lebombázták. A vaskerítés a járdára dőlt. A lövegparancsnok német őrmester. A lövegkezelők között magyar tüzéreket is látok. Ketten lőszeresládákat cipelnek. A többiek az eget nézik. Gizi azt mondja, hogy ő és anyám közrefogják apámat és a fizikust, mi meg haladjunk úgy, hogy a katonák az asszonyokat és bennünket, a gyerekeket láthassák csak. Vera megkérdezi Gizit, meddig kell még menni. Már nem sokat, mondja Gizi. A lövegek mellett apám újra sántikál.

Befordulunk a Pannónia utcába. A Csanády utcai kereszteződésnél egy német tank közeledik, mögötte felfejlődő deszantosok. Ismerem a katonai kifejezéseket. Évek óta olvasom az újságban, mi a lövegállás, a sorozattűz, a rugalmas elszakadás, a háztól házig küzdelem, a szőnyegbombázás. Deszantosokat harckocsik mögött csak a Híradóban láttam. A lánctalpak két-három méterrel mellettünk zörögnek, a lövésre kész géppisztollyal haladó katonák ügyet se vetnek ránk.

Mi lett volna, ha nem a fizikus, hanem az én nadrágsliccemet gomboltatják ki?

A nagyobbik Riegler fiú a Munkácsy Mihály utcai vöröskeresztes otthonban mesélte, hogy egyszer kigomboltatták vele is a nadrágját. Egy srác, olyan idős, mint én, mondta, a saját farkán kívül másét még nem is látta, talán csak hallotta, hogy igazoltatásnál ezt kell csinálni. És mi történt? Az történt, röhögött Riegler, hogy azt mondtam neki, jól nézd meg, kisfiam, mert ilyen szépet még sohase láttál. És? Elővettem, na ugye, hogy még sose láttál ilyen szépet. Erre azt mondta, mondta Riegler, hogy menjek a picsába.

A Pannónia utca és a Légrády Károly utca sarkán egy halott fekszik. Az egyik karja, mintha integetés lett volna az utolsó mozdulata, kimered a hókupac alól.

Apám azt mondja a fizikusnak, hogy minket a vöröskereszt vezet egy menhelyre. Nem értem, miért beszélget egy idegennel. Igaz, a fizikus a tekintetével figyelmeztetett, amikor a nyilas kigomboltatta a nadrágját. Apám azt mondja a fizikusnak: a kisfiam. Menet közben mutat be, nem értem, miért fontos ez neki. Verát nem mutatja be, lehet, hogy hirtelen nem tudja kimondani, „a kislányom”. Nem hallom, apám mit mondhatott, csak azt hallom, hogy a fizikus azt válaszolja: így van ez, kérem, nézze, mindent láttak, mindenről tudtak, most meg olyanok, mint akik semmit sem tudtak, kérem szépen, akárcsak a vakok.

Talán azért jegyzem meg, mert így mondta: akárcsak.

Emlékszel, kérdezem húsz év múlva Verától, mit mondott a fizikus azokról, akik a Pannónia utcában a kapualjakban meg a járdán álldogáltak?

Vera csak a patkányokra emlékszik a raktárak lépcsőin, és arra, hogy többször megkérdezte Gizi nénit, így mondja majd, hol lehet az anyukája, amikor harmadszor megkérdeztem, azt felelte, hogy ide figyelj, róla sem tudom, hogy hol van, nem értettem, mondja Vera, miért mondta úgy, hogy róla sem tudom.

Elérjük a Katona József utcát.

Nem jártam soha a Pannónia utcában. A közelben lehet a Vígszínház. Ott kétszer voltam. A múlt évben a Fekete Pétert láttuk a szüleimmel. Láttuk a Mi kis városunkat is. Somlay Arthur a vörös bársonyfüggöny előtt mesélt egy történetet, amikor széthúzták a függönyszárnyakat, besétált a szereplők közé, akik hol székeken ülve, hol álldogálva beszélgettek. Később megértettem, hogy a szerepük szerint halottak, és eljátsszák, hogy az életükre emlékeznek.

A Tátra utca 5/a. kapuján a sárga csillag mellett bekeretezett svájci védlevél. Rendőr áll a ház előtt. Gizi felmutatja az igazolványát. A rendőr tiszteleg. Kihívja a házparancsnokot. A férfi azt mondja, nem engedhet be senkit, nincs több hely, tegnap tíz szobát ki kellett üríteniük, mert a követségek megállapodása szerint svéd védetteket kellett befogadniuk. Apám felmutatja a családi védlevelet. A házparancsnok széttárja a karját, azt mondja, már a folyosókon se tud elhelyezni senkit, órák óta újabbak jönnek, nem csak minket kell visszautasítania.

Vera azt mondja, kérdezzem meg anyámat, hogy van-e valami ennivaló nála. A házparancsnok becsukja a kaput. Vera nem ismétli meg, hogy éhes, azt kérdezi, hogy most Budán vagyunk-e. Akkor át kellett volna mennünk a Dunán, mondom. Azokon a deszkákon megint? A fizikus mond valamit Gizinek. Elindulunk vissza a Pannónia utcába. Újra közeledik egy német harckocsi. Valószínűleg ugyanaz, amelyikkel már találkoztunk, ugyanúgy lövésre készen tartott géppisztollyal jönnek mögötte a katonák.

Apám szerint a fizikus azt mondta Gizinek, hogy a Pannónia utca 36-ban lakik az unokahúga, úgy tudja, hogy a férje a házparancsnok. A Pannónia utca 36. is szerepelt Gizi listáján, de a svájci követség szerint ott csak végső esetben próbálkozzunk, mondja, olyan sokan vannak.

A fizikus előremegy, becsenget. A szemközti járdán két nyilas fut a német tank után. A házból magas asszony lép ki, átöleli a fizikust. Gizivel hármasban beszélgetnek. Az asszony elhárító mozdulattal emeli fel a kezét. A fizikus letekeri a fejéről a zsákdarabot. Az aszszony azt mondja neki, Laci, jobb lenne máshová menned, mert még téged is zsidónak néznek, bármikor elvihetnek, ha sorakoztatják azokat, akik itt vannak.

A fizikus megkérdezi az unokahúgától, hogy ők miért maradtak a házban, ha ilyen veszélyes a helyzet. Gizi később mesélte, mondja anyám, hogy a nő csak annyit mondott, harminc éve itt lakunk, a Berci nem akart átköltözni, ő lett a házparancsnok, vannak kapcsolatai a katonákkal, tudod, hogy őrnagy volt az első háborúban, a fizikus erre azt mondta, hogy ő a tanszékre akart bejutni, de úgy látszik, lehetetlen, csak van egy fekhely a számára is, az aszszony hangosan azt felelte, egy hely az lesz, Laci, de csak egy hely. Van itt egy család, jó barátaim, két gyermekkel, mondja a fizikus. Gizi az asszony orra alá tartja az igazolványát, mind a négyüknek érvényes svájci védlevelük van, mondja, Carl Lutz úr, a svájci követség vezetője ebbe a házba utalta be őket.

Az asszony bemegy. Kis idő múlva visszajön. Gizi int. Apám fogja a kezemet. Anyám fogja Vera kezét. Három katona közeledik a sarok felől. Az egyikük tiszt. Megállnak a kapu előtt. Az asszony behúzódik a lépcsőházba. Gizi beszél a tiszttel. A katonák elsietnek.

A lépcsőház sötét. A magasban a harmadik vagy negyedik emeleten világít egy kékre festett lámpa. Tágas bejárat, márványborítás, kovácsoltvas korlát. Jobbra félkörívben vezet a lépcső az emeletre. Átlépünk a fordulókban ülőkön. Ágybetéteken gyerekek alszanak. Apám bemutatkozik a házparancsnoknak. Magas férfi. Bőrkabát, régimódi tiszti sapka. Megnézi a Bocskai-sujtásos kabátomat. Ellenőrzi a védlevelet. Két napra való élelem van kétszázharmincnégy főnek, mondja Gizinek. Szereztünk két katonai konyhát, az udvaron állítottuk fel. Az asszonyoknak ott kell dolgozni, a férfiaknak fát kell vágni, és mindennap egy négyes csoport kimegy a sárga csillagot viselők számára kijelölt kijárási időben a pékségbe kenyérért. Ez veszélyes, a nyilas járőrök öszszeszedhetik, akit akarnak, azt mondják, a Duna-partra viszik őket.

A felesége mellette áll. Ugyanolyan magas, mint a férje. Ugyanolyan hamuszínű az arca. A ráncai is ugyanolyan mélyek.

Ránk lehet számítani, mondja apám. A feleségem főz. A fiam majd a favágásban segít. Én megyek kenyérért, ha rám kerül a sor.

Gizi azt mondja Verának, ugye majd segítesz te is, mosogatás, takarítás. Vera rémülten bólint.

Fekhelyet nem tudok biztosítani, mondja az asszony. A pince is túlzsúfolt. Lehet választani, vagy lemennek a pincefolyosóra, ott le lehet ülni a hátizsákokra, vagy felmennek a negyedik emeletre, ott van egy kiürített lakás, olyan hideg van, mint az utcán.

Apám és anyám tanácskoznak. Jó volna, ha nem a pincefolyosót választanák. Vera fél a sötétben.

Gizi búcsúzik. Nem tudjuk, hová megy. Mond valamit a házparancsnoknak. A férfi a tiszti sapkájához emeli a kezét. A fizikust nem láttam, amióta beléptünk a házba. Gizi mind a négyünket megcsókol. Anyám sír. Miért pont most?

Négyszobás lakás a negyedik emeleten. A mennyezetig csempézett fürdőszoba akkora, mint egy kisebb szoba. Minden ablaküveget betört a légnyomás. Anyám és apám az ebédlőben két fotelban tölti az éjszakát. Vera a középső szobában egy rekamién, én a sarokszobában egy díványon. Apám talál két pokrócot, az egyiket Verára teríti, a másikat rám.

A szőnyegeket elhordhatták. A szekrényajtók tárva. A polcok üresek. A ruhaakasztók szétszórva. A negyedik szoba mennyezetén lyukat vágott egy bomba. Anyám reggel talál egy darabka száraz kenyeret. Szétosztja. Felnyitja az utolsó májkonzervet. Apám lemegy. Nem tudom, hová. Sorba áll az ivóvízért. Ráadjuk Verára a halinakabátomat. Fölhajtjuk a gallért is. Csak a szeme és a homloka látszik ki. Apám megkeresi a házparancsnokot. Viszszajön. Azt mondja, lemegy az udvarra fát vágni. Megyek én is.

Az udvar betonteknő. Tízszer tizenöt méteres lehet. Látni a szomszédos ház belső erkélyeit. Vágjuk a fát. Két másik férfi hordja. A házparancsnok azt mondja, hogy a visszavonuló katonák hagyták ott az üstöket az utcán, onnan hozták be. Nedves a fa, nehezen kap lángra. Asszonyok lábasokat hoznak. Délben sorba állunk a babfőzelékért. Kevés a csajka és a tányér. Aki evett, újságpapírral áttörli az edényt és továbbadja. Anyám felmegy a negyedik emeletre, elmossa a fürdőszobában a tányérokat, kanalakat. Figyelmeztettek rá, ha folyik is a csapokból a víz, az nem iható. Vera is megette a babfőzeléket. Linnertéknél az Amerikai úton otthagyta a felét.

Átrendezem a hátizsákomban a holmikat. Kezembe akad a kagyló. Nem emelem ki. Nem akarom, hogy apám vagy anyám felismerje, tudják, hogy Róbert bácsié.

Mégis meglátják. Anyám azt mondja, vigyázzak rá. Bözsi néni nagyon szerette, örül majd, hogy megőriztem.

Amióta megérkeztünk, nem láttam a fizikust. Benézek néhány lakásba. Nem ismerek senkit, nem kérdezősködöm. Hatan-nyolcan vannak egy szobában. A konyhákban is fekhelyek. A fürdőkádban is. Módszeresen készülünk az éjszakára. Apám és anyám úgy dönt, hogy a rekamién alszanak, ahol Vera aludt, megtartják maguknak az ő pokrócát. Vera átjön mellém a díványra és a pokrócomra terítjük a halinakabátomat meg Vera télikabátját.

Megszoktuk a repülőgépzúgást, a bombabecsapódásokat, a légvédelmi ágyúk hangját, már nem is halljuk a légiriadót és a támadás végét jelző szirénákat.

Anyám elrendezi rajtunk a pokrócot, a kabátokat begyűri a hátam alá, mint kisgyerekkoromban a paplant. Vera lefekvés előtt még egy pulóvert és még egy meleg bugyit húzott magára.

Anyám azt mondja, lehet, hogy holnap éjszakára mégis lemegyünk a pincébe.

Azt álmodom, hogy Verával megyünk a Francia úton. Szemből a Thököly út felől két géppisztolyos jön, sorozatot lőnek ránk, fogom Vera kezét, legalább három golyó találta el, tenyérnyi lyukak vannak a télikabátján, az én kabátomon is, de nem a viharkabát, nem a sujtásos halinakabát, világos halszálkás szürke tavaszi kabát, angol szövet, a nagyapámnak volt ilyen kabátja, sajnálom, hogy miattam tönkrement, Vera nevetve nézi a lyukakat, olyan utcákon megyünk Verával, ahol még sohasem jártam, sokan állnak a járdákon, van, aki érdeklődéssel figyel, van, aki közönyösen, van, aki követ bennünket, ilyenkor eltűnünk, és egész máshol folytatjuk az utunkat.

Vera megfordul, szembe fekszünk egymással, elhelyezi a fejét a vállamon.

Megjelenik Bors Jolán, ad egy szelet csokoládét, jön Ulbertné, bevezet egy pincesarokba, ugyanolyan, mint a Francia úti műhelyünk, megágyazunk a zacskóragasztó asztalon, Vera csak a bugyit és a kombinét hagyja magán, fejét a vállamra hajtva szuszog, a combjai közé húzza a kezemet, a csuklómnál fogva mozgatja, csináld, szuszogja, még, most, jaj, sose hallottam ilyen rémülten kiáltani, félek, hogy a szüleim is felriadnak rá és átszaladnak a másik szobából, nem is a hangja volt rémületes, hanem ahogy megszakadt, felül, mintha keresne valakit, mintha azt keresné, aki belefojtotta a kiáltását.

Reggel nehezen kászálódunk ki a takaró, a télikabátok alól. Vera kerüli a tekintetemet. Eléje állok. Na, mi van, kérdezi, jól aludtál, egyszer sem ébredtél fel?

Apám azt mondja, itt megfagyunk, mégis lemegyünk a pincébe, csomagoljunk.

A lépcsőházban kiáltoznak.

Itt vannak! Itt vannak! Sorakozó!

(Fejezet a Kalligram Kiadónál az áprilisi könyvvásárra megjelenő, hasonló című regényből)

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 13. szám