TARIK DEMIRKAN
A Szürke Farkasoktól a Farkasok Völgyéig
Törökország, 1970. Isztambulban egy amerikai hadihajó kikötésre készül. A hajó az ország stratégiai szövetségesének a mediterrán térségben állomásozó hadiflottájához tartozik. Washington és Ankara között érvényben lévő katonai szerződések értelmében az amerikai hadsereg akár a légi, akár a tengeri kikötőket igénybe veheti, amenynyiben ezt szükségesnek látja. Tehát a partra igyekvő amerikai tengerészgyalogosok fogadtatása nem rendkívüli. Hirtelen felbukkanó egyetemisták „Yankee go home” kiáltásokkal tiltakozni kezdenek az amerikaiak ellen, majd a „békés tüntetés” néhány katona tengerbe zuhanásával végződik. A helyzet ekkor még nem veszélyes: a diákok és a meglepett amerikai katonák dulakodása ekkor még csak hideg fürdővel zárul. Egy év múlva azonban véres fordulatot vesznek az események: amerikai támaszpontokról három katonát rabolnak el, és a túszok életüket veszítik a kiszabadításukra érkező török biztonságiak és gerillák összecsapásaiban!
A tüntetésekért – a kor szellemének megfelelően – a baloldali ifjúsági szervezetek felelősek. Az elkövetkező években színre lépő és fegyveres harcot hirdető gerillák is a baloldali diákszervezetek soraiból verbuválódnak. A török nemzeti, nacionalista és konzervatív jobboldal azokban az években hű társadalmi szövetségese Washingtonnak. A hírhedt szélsőjobbos terrorcsapatok, a „Szürke Farkasok” pedig még csak alakulóban vannak. A korabeli sajtó hírei szerint amerikai katonai szakemberek is részt vesznek kiképzésükben.
Törökország, 2006 eleje. Az égei-tengeri vidék legvonzóbb üdülővárosa, Bodrum kikötőjében egy amerikai lobogós hadihajón a katonák az utolsó instrukciókat kapják feletteseiktől. A hetek óta tartó tengeri szolgálat után egy kis szárazföldi lazításra vágyó tengerészeket figyelmezteti a tiszt: „Tisztelni a helyi szokásokat, nem reagálni az ellenséges megjegyzésekre, kerülni a helybeliekkel a konfliktusokat, és – talán a legkülönösebb tanács – nem közelíteni a mozinegyedekhez!”
Miért is kell kerülniük a filmszínházak környékét az amerikai katonáknak? Törökország szinte összes mozijában mostanság játsszák a Farkasok Völgye című, Rambo-stílusú török filmet, amelynek hőse megleckézteti az iraki amerikai hadsereget. Beszámolók szerint a török nézők jelszavakat skandálva jönnek ki a mozitermekből, és a filmvetítéseket követően helyenként Amerika-ellenes tüntetések kezdődnek. Csakhogy, eltérően a harmincöt évvel ezelőtti eseményektől, ezúttal a nacionalista mozgalmak állnak a tiltakozásokat szervezők élvonalában.
A film olyan eseményekre épül, amelyek két éve valóban megtörténtek. Észak-Irakban tisztázatlan körülmények között az amerikai hadsereg operatív egységei letartóztatták a török hadsereg tizenegy tisztjét, akik Kirkúk városában iraki türkménekkel kapcsolatos feladatokat láttak el. Amikor egynapos fogságot és a lázas diplomáciai ügyködést követően szabadon engedték őket, napvilágra került a törökök büszkeségét porrá zúzó igazság: az amerikai hadsereg nyomozótisztjei hallgatták ki a török operatív tiszteket, mégpedig hasonló körülmények között, mint ahogy a terroristagyanús irakiakkal bántak, a kihallgatottak fejére zsákokat húzva. A botrány hetekig foglalkoztatta a török közvéleményt, mélyen megrázta és sértette a hadseregükre mindig büszke törököket. Mindenki – beleértve a török kormányt is – elítélte az amerikai hadsereg bánásmódját.
A Farkasok Völgyében ez a történet folytatódik. A film azzal indul, hogy az egyik török tiszt öngyilkos lesz a megaláztatások miatt. A film hőse, Polat Alemdar, a halott tiszt gyermekkori barátja, egyszersmind legendás titkosügynök, Észak-Irakba utazik kis csapatával, hogy tisztára mossa elhunyt barátja becsületét, és bosszút álljon érte. A hollywoodi körülmények között készített és a török filmipar legdrágább filmjeként számon tartott alkotás (tízmillió dollárba került) éppolyan fordulatos és erős atmoszférájú, mint a legdivatosabb amerikai akciófilmek. A Rambo-Bond keverék török tiszt, kezében egy szál revolverrel a török nézők legnagyobb boldogságára sorra-rendre megleckézteti az amerikai katonákat.
A film mondandója azonban túlmutat a török és az amerikai katonák észak-iraki konfliktusán. Főhősünk Irakban a „kegyetlenkedő” amerikaiakon túl leleplezi a „garázdálkodó” keresztényeket és az emberi szervekkel kereskedő zsidókat is. A pozitív hősökkel, a törökökkel és a helybeliekkel szemben pedig ott az ellenség: az idegen kultúrát képviselő nyugati fegyveres erők. Pontosan ez az üzenet vonzza tömegével a mozikba a török nézőket. Az első héten csaknem Törökországban egymillió, a németországi bemutató hetében pedig több mint kétszázezer török volt kíváncsi az alkotásra. A példátlan siker egy fontos momentumra hívja fel a figyelmet: az iraki háborúval együtt az iszlám világban és a világpolitikában végbement változások együttesen okozták azt a pálfordulást, amely a hagyományosan Amerika- és Nyugat-barát török nacionalista tömegek politikai magatartásán megfigyelhető. A tendenciát az teszi bonyolulttá, hogy az Egyesült Államok hivatalosan még mindig kiemelt stratégiai szövetségese Törökországnak, emellett Ankara hivatalosan mindent megtesz az uniós tagság érdekében is.
A folyamat tulajdonképpen nem új: tavaly a BBC felmérése szerint huszonegy ország közül Törökországban volt a legerősebb Amerika-ellenesség, megelőzve a jenkikre hagyományosan gyanakvó latin-amerikaiakat is. A török lakosság 82 százaléka szerint Washington politikája veszélyezteti a világ békéjét. Azóta csak erősödött ez a tendencia, holott mind Washingtonban, mind Ankarában sokat tettek ellene. Sőt, a film tanúsága szerint nem csupán Washington válik egyre népszerűtlenebbé, hanem mélyült és összetettebbé a folyamat: az Amerika-ellenesség globális Nyugat-ellenességgé változik.
Mi lehet ennek az oka?
Első helyen változatlanul az iraki helyzet megoldatlanságát kell említeni. A közel-keleti emberek többsége számára a beavatkozás idegen hatalmak erőszakos betörése más kulturális közegbe, ahol a török ember is inkább az iszlám vallású irakival vall érzelmi közösséget, mint a „betolakodóval”. Fontos megjegyezni, hogy ez a magatartás nem politikai ideológián, hanem érzelmi szolidaritáson alapszik. A török jobb- vagy baloldali világnézetüktől függetlenül megegyeznek benne.
Az Amerika-ellenes magatartás fokozódásában nem elhanyagolható szerepe volt az Abu Ghraib-i elborzasztó eseményeknek, amelyek a világsajtónak köszönhetően közismertté váltak. Kiábrándító volt, hogy a kínzásokat, megaláztatásokat azok az amerikai katonák követték el, akik iraki jelenlétüket a Szaddám-rezsim embertelenségének megszüntetésével, annak szándékával indokolták.
A török közvélemény szerint az eltelt idő megmutatta, hogy az Egyesült Államok és nyugati szövetségesei között nincsenek olyan mély ellentétek, mint amilyeneket a háború első szakaszában vélni lehetett. Ily módon összemosódtak a különbségek az Egyesült Államok és Nyugat-Európa között. Ennek következtében fordultak át az Amerika-ellenes érzelmek az Európa-ellenességgé is. Természetesen ebben az összemosódásban nagy szerepet játszottak a Mohamed profétát gúnyoló dán karikatúrák is, amelyek elmélyítették az iszlám országok lakossága és az európai közvélemény közötti törésvonalat.
A film sikerének szempontjából mellékes a nacionalista ideológia, amelynek szelleme a film forgatókönyvében tetten érhető, illetve az erkölcsi-politikai támogatás, amelyet példának okáért a miniszterelnök felesége nyújtott azzal, hogy megjelent a díszbemutatón. A lényeg az, hogy az emberek Törökországban, 2006 elején erre fogékonyak! NATO-tagság ide, uniós tagjelöltség oda, a Nyugat-ellenesség és az ezzel párhuzamosan kikristályosodó török-iszlám identitás egyre nagyobb teret hódít az egyszerű török emberek tudatában. Hogy ez milyen következményekkel jár Törökország számára, arról ma még korai beszélni. Egy bizonyos: az a változás, amely a hetvenmilliós (és nagyrészt fiatal) lakosságú, lendületesen növekvő gazdaságú országban végbemegy, komoly hatással lesz Európára.
(A szerző Magyarországon élő török újságíró)
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 13. szám
