Népszabadság * Inotai Edit * 2006. április 3.
Berlini járókelők. A hatóságok néha labdáznak az emberekkel Kép: REUTERS – Arnd Wiegmann A tizenhét éves Hayriye Aydin akár a sikeres németországi beilleszkedés iskolapéldája lehetne: a kurd lány tökéletesen beszél németül, jó tanuló, osztálya nemrég szóvivőnek választotta, emellett – igazi öntudatos polgárként – az antiszemitizmus ellen szervezett kampányával hívta fel magára a figyelmet. Aydint a napokban Horst Köhler államfő is meghívta az elnöki palotában fiataloknak rendezett rendhagyó Popnachtra, ahol méltatta a diáklány tevékenységét.
Aydin családját azonban nemsokára kitoloncolják. A lány és három testvére – méltányossági okokból – maradhat, amíg az iskolát elvégzik. A szülőknek és a három kisebb gyermeknek viszont menniük kell.
Az embertelennek tűnő döntés hátterében egy tizenhat évvel ezelőtti visszaélés áll. Történt ugyanis, hogy amikor a szülők első menekültkérelmét elutasították a német hatóságok (Hessen tartományban), az apa immár hamis adatokra hivatkozva – születési helyeként a polgárháborús Libanont feltüntetve – folyamodott ismét menekült státusért (Berlinben). Meg is kapta. A „csúsztatásra” csak évekkel később derült fény, a hatóságok és a család ügyvédei lassan tíz éve csatáznak „a menni vagy maradni” kérdéséről.
A gyermekek időközben felcseperedtek, a családban otthon is németül beszélnek; igaz, részben ma is szociális segélyből élnek. (A konzervatív Die Welt című lap szerint eddig csaknem félmillió euróba kerültek a német adófizetőknek.) A háttérben valójában egy jogszabály áll: a menekültek legálisan nem dolgozhatnak. – A csalás ugyan régen történt, mégsem honorálhatjuk azzal, hogy a családnak letelepedési engedélyt adunk – fogalmazott Berlin belügyi szenátora. A gyermekeknek viszont Németországon kívül nincs más hazájuk, az oktatásukba is sokat fektetett már a német állam – érvelnek az ügyvédek. Így született a salamoni döntés a család szétválasztásáról.
Korántsem ez az egyetlen eset. Gyakorta olvasni, hogy a házaspár egyik tagja megkapja a tartózkodási engedélyt, a másik nem; a gyerekek egy része maradhat, a többit kizsuppolják. Az érintettek értetlenül állnak a döntések előtt, míg a minisztériumok és a berlini belügyi hivatal különféle aktákra, sorszámokra, rendeletekre hivatkozik.
Németországban nemcsak az illegális bevándorlók, hanem a 150 ezer menekült helyzete is rendezetlen. Mintha a politikusok éppúgy nem gondolták volna végig, mi lesz a jugoszláv menekültekkel, mint negyven évvel ezelőtt a vendégmunkásként érkezett törökökkel. A délszláv menekültek egy részének például nincs hová visszamennie. Hiába hangoztatják a németek, hogy ők csupán átmeneti megoldást kínáltak, amikor befogadták őket, a háborús okok mára elhárultak, lehet hazaköltözni.
Az ötmillió német munkanélküli miatti politikai nyomás sem könnyíti meg a tíz-tizenöt éve Németországban élő menekültek legalizálását. A hatóságok néha valósággal „labdáznak” az emberekkel.
A német fővárosból nemrég Koszovóba költöztettek vissza egy családot, akiket a helyi UNMIK (ENSZ-közigazgatás) szinte postafordultával küldött vissza Berlinbe. A feleség még tizenkét évvel a menekülés után is súlyosan traumában szenved, Koszovóban nincsenek meg a kezelés feltételei – figyelmeztetett az UNMIK már a család kitoloncolása előtt. A berlini belügyi hatóság ennek ellenére próbálkozott, hátha sikerül a dolog. Az aszszony szülei és bátyja eközben már rég megkapták a tartózkodási engedélyt Berlinben. A négygyermekes anya valamiért fennakadt a rostán.
