A párttalan polgár
Népszabadság * Bächer Iván * 2006. április 1.
Kép: Bánhalmi János Igyekezvén a szerelvény felé, régi, egyetemkori barátomba botlottam a Westend előtti forgatagban. Megörültünk a találkozásnak, s még inkább annak, hogy kiderült: Vácig együtt lesz utunk, oda igyekezett ugyanis, valami rokonához.
Ahogy leültünk egymással szemben, máris elkezdte mondani, és nem hagyta abba, míg csak a vonat meg nem állott az ősi állomásnál. Ömlött belőle a szó, szomorún, keserűn, kétségbeesetten.
– Tudod jól, hogy milyen családból vagyok való, igazán régi polgári, ahogy mondani szokták; konzervatív, katolikus, jobboldaliból. Nagyapám Horthy katonatisztje volt, ludovikás, halkan mondom, partizánvadász, sose tudtam meg, hogyan vadászott, kire, mire, miként, nem beszélt róla se anyámnak, se a barátainak, sem a gyerekeinek; elvitte a partizánvadászat csínjának-bínjának minden titkát a sírba. Csak annyit lehetett róla tudni, hogy a nyilasokat gyűlölte.
Apám azonban viselte apja keresztjét, és viseltem én is. Őt soha nem vették fel az egyetemre, autószerelő lett, mondhatni proli. Tudod, hogy az szitokszó volt minálunk. Ha a vasárnapi ebéd közben megszólalt a telefon, apám mindig azt mondta megvetőn: ki lehet ez a proli… Hát igen, ha szégyen, ha nem, a túlzott szociális érzékenység nem bonyolította a mi családunk életét.
Apám imádta a nőket, a jó kajákat, a piát, a szivart és New Yorkot; a hetvenes, nyolcvanas években, ha csak tehette, rohant a testvéréhez oda.
Viszont a komcsikat mindenki egyként utálta nálunk. Nagyapám az ötvenes években, apám ötvenhat után ült egy kicsit a börtönükben. Azt is tudod, hogy anyai ágon negyedzsidó vagyok, ha vagyok, ha kell. Anyai nagyapámnak egész családját kiirtották a nácik, gyárát előbb ők, majd pár évvel a kommunisták vették el.
Egész gyerekkorom, ifjúságom ezzel terhelten telt; osztályidegen voltam, horthysta, polgárszármazék, megbízhatatlan, individualista, Nyugat-majmoló, klerikális, amit akarsz.
Az egyetemre évekig nem vettek fel, viszont a budaörsi laktanyában két éven át kínoztak állati módon.
Tudod, hogy mennyire örültem, mikor a vircsaft összeomlott. Tizenöt éven át nem volt gondom a választásokkal soha.
De most itt állok megfürödve.
Nekem, a jobboldali polgárnak kell egy olyan jobboldalra szavaznom, amely az állami tulajdonnak a híve? Nekem, akinek mindenét az állam vette el? Nekem kell az állami egészségügyet lobogójára tűző pártra szavazni, nekem, akinek az anyját ez a gyalázatos állami egészségügy megölte, és utolsó hónapjaira egy rohadt kórházi ágyat sem tudott neki biztosítani?
Egész életem úgy telt, hogy ha meghallottam ezt a szót: állami, kirázott a hideg?
Énnekem, akit az iskolában folyton leindividualistáztak, nekem kell egy olyan pártra szavaznom, amelynek egyik fővezére az egyéni szabadságjogokat sokallja? És egyáltalán: nekem, aki egész életemben utáltam minden vezért, betonagyú főtitkárt, generalisszimuszt és más efféle ótvar, dromedár kolosszust, nekem kell egy olyan pártra szavaznom, amelynek vezére van? Egy olyan pártra, amely hírből sem ismeri a belső demokráciát.
Szavazzak egy olyan pártra, amely kimondva vagy leplezetten, de Amerika- és Nyugat-ellenes? Én, akit a kádárista iskolákban naponta azzal csesztettek, hogy nyugatmajmoló vagyok. Mert a nagynéni küldött a csomagban farmert, meg rágógumit, meg tubuskinyomót.
Tudod, hogy mi vallásosak voltunk, én akkor jártam hittanra, amikor az még nem volt trendi. Hetente, kéthetente elmentem a templomba negyven éven át. De négy évvel ezelőtt, amikor az atya a szószékről úgy nyilatkozott, hogy aki a komcsikra szavaz, az többé a lábát a templomba be nem teheti, hát én valóban nem tettem be a lábam oda többé. Pedig nem rájuk szavaztam. De azóta a jóistennel inkább kettesben rendezzük le szépen a mi dolgunkat.
Mikor elhangzott az ukáz, hogy minden polgárnak azt kell olvasnia, megvettem párszor a Demokratát. Aztán csak arra kellett vigyáznom, de nagyon, nehogy véletlenül szegény anyám kezébe kerüljön. Ő ugyanis effektíve rosszul lett minden náci megnyilvánulástól, képes volt elájulni, ha ilyennel találkozott.
Nekem kell egy olyan pártra szavaznom, amely kitépné a fiúk füléből a fülbevalót, nekem, aki évekig szenvedtem az iskolákban a hosszú hajam és a farmerom miatt? Nekem, akinek mindkét kölyke fülbevalót visel? Szakítsam ki a fülükből? Egy párt szavára? Amelynek egyik fő embere tíz éve még fülbevalót viselt. És – a fiam mondja – szívott, mint az állat.
Szavazzak egy pártra, amely buzizik? Legjobb barátom a fiúkat szereti. Én meg őt. Nem mint fiút. Hanem mint embert. Szavazzak az őt gyalázókra? Köpjem magam szemen?
Együtt végeztük a történelem szakot. Együtt jártunk a Szabad óráira. Emlékszel, menyire szerettük őt. És most nem ad kezet? Érted ezt? Nem ad kezet? Hát egy proli nem csinál a kocsmában ilyet. És tőle tanultunk polgári mentalitást, polgári tartást, polgári viselkedést, polgári törvénytiszteletet? Tőle tanultunk Kossuthot? Tudod, úgy éreztem akkor, hogy ő elárult minket, tanítványokat. Hogy egy tanítvány elárulja a Mestert, istenem, megesik, volt már példa rá. De hogy a Mester árulja el a tanítványait, az nagyon szomorú.
Még te is átvetted a díjat a fideszes minisztertől, és lejattoltál vele, pedig igazán utálod őket, és lássuk be, elég nagy tahó is vagy.
Hát mit csináljak, Iván, mondd meg, mit csináljak én, a meggyőződésesen jobboldali polgár? Nálam jobboldalibb szavazó nem tételezhető. És most egy olyan pártra kell szavazzak, amely szervezeti felépítésében szigorún sztálinista, programjában kádárista, lelke mélyén…
– Ez azért túlzás – próbáltam közbevágni.
– Nem túlzás – jajdult föl -, nem túlzás! Sajnos nem az. Olvasd a lapjaikat. Olvasd el mindnek minden sorát. Ahogy Pethő Sándortól tanultuk. Minden sorát! Olvasd a vezér főtanácsadóit! Mert ha csak tanácsadók lettek volna, hagyján. De hogy fő?!
Kire szavazzak? Azokra, akik tönkretették öszszes fölmenőim életét, és félig tönkretették az enyémet is?
Hát mit csináljak, mondd meg, mit csináljak?
– Nem tudom. Vigasztaljon az, hogy aki bukik, az megjavul talán. Aki győz, az biztosan romlani fog.
– De az enyéim vesztettek, mégsem javultak egy jottányit sem! Hát mit csináljak? Mondd meg, mit csináljak?
Kinéztem az ablakon, és megmondtam neki:
– Szállj le pajtás, itt vagyunk Vácon.
Gyorsan elköszöntünk. Mélázva néztem, ahogy eltűnik az állomás épületében.
Nekem se könnyű.
De most könnyebb, mint neki.
