Az utolsó szocialista brigád
Az utolsó szocialista brigád Debrecenben működik és úgy hívják: Kun Béla. A Kun Bélások harmincnégyen vannak, tizenhét nő, tizenhét férfi, a legidősebb nyolcvanöt esztendős, a legfiatalabb meg csak húsz. A városnak tavaly 543 órát adtak társadalmi munkában, kilenc önkormányzati bölcsődében festettek és javítottak, de dolgoztak az MSZP-nek, a Munkáspártnak és az Izraelita Hitközségnek is. A jobboldali elkötelezettségű debreceni önkormányzat a Kun Béla szocialista brigádnak idáig kétszer írt köszönőlevelet, amik aztán annak rendje-módja szerint bekerültek a brigádnaplóba.
A Kun Béla szocialista brigád 1969. május 5-én alakult. Egészen kis sejt volt még csak akkor a nagy DEÁSZ-ban, a Debreceni Általános Szolgáltató Szövetkezetben, de mire eljött október 5-e, fölfejlődtek, öt főről kilencre. S mivel a brigádtagok számára mindkét dátum fontos volt, azt, hogy léteznek, évente kétszer is megünneplik, olyankor birkapörköltöt főznek.
A DEÁSZ valamikor tényleg nagy volt: 31 szocialista brigád versenyzett benne, volt Petőfi szocialista brigád meg Kossuth… A DEÁSZ sokféle tevékenységet folytatott, volt asztalos-, textil és cipőgyártó-, meg nyomdaüzeme, és vállalt takarítást és kommunális szolgáltatást, vidéki telephelyein nyolc-húsz fős varrodákat üzemeltetett.
-Egy szocialista brigádot – magyarázza a brigádvezető, Sárosi Lajos -, mindig valami nagy emberről illett elnevezni -, így lettünk Kun Bélások. Mikor meg közeledett a rendszerváltozás, a brigádunk összeült. Kilencen voltunk és azt kérdeztük egymástól, mi lesz velünk. Merthogy egyszerre csak megszűnt a munkaverseny, és többé nem osztottak se bronz, se ezüst, se arany brigádjelvényeket, mert már nem volt kinek, a szocialista brigádok is megszűntek Fölmentem akkor Ács Istvánhoz, a tanács elnökéhez. Volt neki egy helyettese, úgy hívták, Pataki Attila, a műszaki osztályt vezette és őhozzá tartozott a város összes szocialista brigádja. Kérdeztem Ács, meg Pataki elvtársat – akkoriban még így mondtuk -, mi legyen most, hogy a rendszerváltás beállt. Azt felelték, Sárosi bácsi – mert majdnem hetvenéves voltam akkor -, azt tesz a brigáddal, amit akar. Ha megmaradnak, jó, ha nem, az se baj. És hogy többé maguknak nem parancsol senki. Evvel mentem vissza a brigádhoz, szavazzuk meg, mi történjen. És 6:3 arányban azt akartuk, hogy ha húsz éven át együtt voltunk, akkor maradjunk is meg még legalább ennyi esztendőre. Derzsi Jancsi volt az egyik a háromból, aki szerint jó lesz, ha a brigád a nevét megváltoztatja.
– Azt javasoltam, olyan nevet adjunk, amiből kiderül, mi egy adakozó, jótékonysági tevékenységgel foglalkozó brigád vagyunk.
– Volt valami névjavaslata?
– Volt, de az alapító öregek 6:3 arányban azt is elvetették; hatan akarták azt, hogy a Kun Béla nevünkön se változtassunk.
– Fölmentem akkor megint – mondja Sárosi Lajos brigádvezető – a tanácshoz és közöltem, megmaradunk. Azt felelték, jó, mehetünk tovább, csináljuk, ahogy eddig.
– És többé nem tartoztak se szövetkezethez, se semmiféle hivatalhoz vagy egyéb szervezethez?
-Nem, mert előbb túléltük a rendszerváltozást, aztán a szövetkezetet is…
-És attól fogva kivel versenyeztek?
-Verseny az nincs, csak magunkon belül. Mert annyi a társadalmi munka, hogy már csak előjegyzésben bírjuk. Annak ellenére, hogy mi a rendszerváltozás után fejlődtünk Mert a megszűnő szocialista brigádokból egyre többen kérték a felvételüket, amihez előbb pár soros kérelmet írnak arról, hogy kívánkoznak a Kun Béla szocialista brigádba, aztán hoznak egy fényképet, aztán a három-négy vezetőségi tag vagy javasolja őket vagy nem. Utoljára egy húszéves festőt, Ilyés Pistát vettük fel, ellenvetés nem volt – mondja Matusek, a festőmester-, merthogy az édesanyja is nálunk brigádtag.
*
„Tisztelt brigádvezető úr!
Örömmel szereztünk tudomást a Kun Béla szocialista brigád Debrecen bölcsődéiben végzett társadalmi munkájáról. Ezúton szeretnénk köszönetet mondani a brigád valamennyi tagjának. További munkájukhoz nagyon jó egészséget kívánunk.
Debrecen megyei jogú város polgármesteri hivatal, 2003. április 24.”
*
-A brigádunk balos érzelmű emberekből áll, párttag csak egy-kettő van, én is az voltam – mondja a brigádvezető -, harminchárom éven át a Kádár-pártban. A harmincnégy brigádtagból tizenhat a mesterember, de munkára csak tizenegyet tudok használni, mert a többi vagy beteg vagy túl öreg. S mivel van egy olyan jelszavunk, hogy a beteg embert nem hagyjuk magára, hanem az ő idejét is ledolgozzuk, tavaly is megcsináltuk az 543 órányi társadalmi munkát, Derzsi Jancsi például félmillió forint értében – tizenhárom debreceni bölcsődében.
-A bölcsőde vezetői mit szólnak, amikor beállítanak és azt mondják: Jó napot kívánunk, a Kun Béla szocialista brigádtól jöttünk.
-Hát hiszen ők kérik a segítséget!
*
„Tisztelt brigádvezető úr! A Kun Béla szocialista brigád intézményeinkben, bölcsődéinkben végzett társadalmi munkáját tisztelettel megköszönjük. Kérésére mellékelten megküldjük a bölcsődék címlistáját… Jó egészséget kívánok a brigád valamennyi tagjának.
Debrecen megyei jogú város polgármesteri hivatal népjóléti osztálya, dr. Rácz Julianna osztályvezető( 2004. december 22)”
*
-Hiszen a brigád is így maradt fenn – magyarázza Derzsi János bútor és koporsókészítő -, hogy az óvodáknak, bölcsődéknek a rendszerváltozás azt hozta, hogy a támogatásuk jelentősen csökkent. És mit tudtak tenni? Eljöttek a brigádhoz, mi pedig időről időre megjavítjuk neki hol a lócáikat, hol az udvari játékaikat meg a kisházakat… A Honvéd utcában például mozgássérült gyerekek vannak, és olyan a játékuk, hogy a henger alakú félkör két oldalán van két fogantyú, és ha a gyerek rááll vagy ráfekszik és magát billegteti, akkor csökkentheti a mozgászavarát. Egy-egy óvodában néha el is érzékenyülök. Mert kérdezek tőlük valamit, és úgy beszélnek, hogy valamennyien egyszerre.
-A Kun Béla szocialista brigádnak – mondja Sárosi Lajos – van egy másik jelszava is: „Magyarországért, Debrecenért és a gyerekekért!”
-Brigádvezető úr, ön kicsoda?
-Az én szakmám asztalos, az volt az édesapám is, asztalosmester, aki az első világháború után a moszkvai ipariskolát igazgatta. Mert hadifogoly volt, beszélt négy nyelven és elvette feleségül Maria Vasziljevna Csuvilinát, az én édesanyámat, akit aztán 1920-ban el is hozott magával. Vissza Magyarországra. Na és amikor a brigádunk már harmincéves lett, fogtuk a brigádnaplóinkat és kitüntetéseinket és bevittük a debreceni Déri Múzeumba, Azt kérdeztük kellő tisztelettel, megőriznék-e.
-Számomra roppant rokonszenves az – mondja Krankovics Ilona a múzeum történész-múzeológusa -, ahogyan a Kun Béla szocialista brigád ezt a harminchat évet eltöltötte. Mert lehet erről a korszakról humoros filmeket készíteni, és kuncogni azon, mi mindent ragasztottak bele a brigádnaplókba, de itt van előttem egy valamikori kalmárcéh könyve. 1703-ból, és abban is csupa-csupa olyan feljegyzés található, hogy kik vettek részt az üléseiken és kik szólaltak fel és mi mindent mondtak. Azt vettem észre, hogy az élet a maga működési kereteit valamilyen formában mindig újrateremti.
*
„Tisztelt brigádvezető úr!
Köszönetemet fejezem ki a Munkáspárt tagsága nevében azért az áldozatos, önként vállalt társadalmi munkáért, melyet önök végeztek 2006 februárjában a Munkáspárt székházában. Dokumentumaink alapján a brigád tagjai 156 munkaórát teljesítettek. Ez az óraszám tartalmazza 3 db nagy irodahelyiség és egy félszoba – összesen 300 négyzetméter – falfestését (magas létráról), alapozását és a malterjavítást…. Szeretnénk, ha a jövőben is együttműködhetnénk a Kun Béla szocialista brigáddal. Jó egészséget kívánunk a brigád minden tagjának: Edelényi Nagy Mária, a Munkáspárt Hajdú-Bihar Megyei elnöke (Debrecen, 2006. február 6.)”
*
-A Kun Béla szocialista brigádhoz érkező köszönőlevelek általában úgy kezdődnek- magyarázza Krankovics Ilona múzeológus – , hogy „Tisztelt brigádvezető úr!” Ezen is lehet mosolyogni, de régen a mesterembereket uraknak szólították. Éppen XIX. századi gazdasági iratokat dolgozok föl s abban a szíjártó mestert úgy nevezik: Csuha úr. A Kun Béla szocialista brigád is csupa mesteremberből áll: asztalosokból, festőkből, nyomdászokból… Debrecenben valamikor a kézművesség hihetetlen tekintéllyel bírt. Minden céhnek megvolt a maga szertartása, a céheket az úgynevezett Atya Mesterek vezették – a Kun Béla szocialista brigádnak az Atya Mestere Sárosi úr-; céhek a céhládáikat tartották nagy becsben, a szocialista brigád pedig azt a különleges fadobozt, amit az egyik mesterük készített, s amelyben Kun Béláné könyvét őrzik. A céhek általában nagy terveket maguk elé nem tűztek, csak mindig olyat, ami biztosan megvalósítható; a legcélszerűbb formákat keresték és találták meg arra, hogy minél eredményesebben és biztonságosabban éljenek. Ha például elhalt egy asztalosmester és ott maradt a műhely, a szerszám meg az özvegy a számtalan gyermekkel, akkor a céh akár Felvidékről is, de hozatott egy öreglegényt, aki az özvegyet feleségül vette, a műhely vezetését pedig tovább vitte. Figyeltek egymásra, ahogy a Kun Bélások is, s így az életek nem tudnak olyan könnyen kisiklani.
– Nekem a legnagyobb boldogság az volt – mondja Derzsi János asztalos és koporsókészítő -, amikor 1949. márciusában önálló kisiparos lettem. Asztalos voltam, bölcsőtől a koporsóig mindennel foglalkoztam, még temetkezési vállalkozást is folytattam. Hány éven át? Az első pillanattól fogva. Hát mert falun az asztalos volt a temetkező is, és ha megszólalt a lélekharang, már szaladtam is a harangozóhoz, hozzám küldje a tisztelt gyászolót. Á, azt nem tudnám megmondani, életemben hány koporsót csináltam. Rengeteget. Tessék elképzelni, mikor még ott laktam, Nyírábrányban, havonta három-négy halott is volt. Határ menti község, mikor önálló kisiparos lettem, az első dolgom volt, hogy koporsókat csináltam raktárra. Hogy legyen legalább öt-hat darab, amivel az igényeket ki tudom elégíteni. Elhiheti, ez volt a legjobb munka, mert soha egyetlen koporsót nem hoztak vissza garanciális javításra, meg aztán faluhelyen a koporsókészítőre ugyanolyan tisztelettel tekintettek, mint egy szülész-orvosra vagy arra, aki a halottat megmosta, felöltöztette, felravatalozta… Gondoltam, igen, én is arra, miért ne csinálnám meg a saját koporsómat, hát mert ott, falun, ahol az ipart elkezdtem, a koporsójukat nagyon sokan így előre megcsináltatták, aztán paszulyt tároltak benne a padláson.
Öröm volt a munka, mert nyolcan voltunk testvérek, a család meg igen szegény. Nem szégyen az. 1969-ben aztán Debrecenbe kerültem, született három gyermekem és ez is örömet szerzett. Az egyik lányomból védőnő lett, a másikból filmvágó, a fiamból, Derzsi Jánosból meg színész. Szerettem volna, ha belőle is asztalos lesz, de én utáltattam meg vele, mert mikor kicsike volt, a munka meg sok, mindig elhessegettem. Mikor meg én akartam volna, hogy folytassa, legyen koporsókészítő és asztalosmester, akkor meg ő mondta, nem. Hogy ő inkább színész lesz.
Scipiades Erzsébet
Fotó: Vajda József
Képaláírás1.: Sárosi Lajost, a Kun Béla szocialista brigád vezetőjét Göncz Árpád köztársaság elnök 1997-ben köztársaság elnöki ezüst emlékéremben részesített
Képaláírs2.:
