Népszabadság * Miklós Gábor * 2006. április 1.
A politikusok harcolnak, a nemzet röhög. Polítyka-címlap internetkarikatúrákkal: Jaroslaw Kaczynski, Donald Tusk, Roman Giertych és Andrzej Lepper Válság van-e Lengyelországban? Ezt kérdezgetem a régi és alkalmi ismerősöktől. Vállrándítás a válasz. Legfeljebb sopánkodnak, hogy miket hallottak a tévében, olvastak a lapokban. Az izgalom manapság elsősorban a virtuális valóságban dúl. Na meg a publicisztikákban és politikai madárjósok között. Ők azok, akik latolgatják: mit tesz holnap, mit javasol, kit sért meg, milyen politikai vezércselt hajt végre Jaroslaw Kaczynski, a kormánypárt elnöke.
Lengyelországot tavaly ősz óta egy ikerpár, az 56 éves Kaczynski fivérek irányítják. Illetve feltehetően csak egyikük, Jaroslaw K., a Jog és Igazságosság (PiS) párt alapító elnöke. Ez az édesanyjával élő, agglegény jogászdoktor lenne a jelenlegi lengyel politikai élet fő stratégája. Az ő húzásait és lelki alkatát elemzik a tévék vitaműsoraiban és az értelmiségi asztaltársaságokban. A legtöbb ember, akivel beszélgettem, minduntalan visszatért rá. Jaroslaw Kaczynski, az egykor népszerű gyerekszínész, majd illegális ellenzéki harcos, később többszörös pártalapító és közéleti intrikus, valósággal lenyűgözi őket. Legalábbis a társadalom azon részét, amelyik ilyesmivel foglalkozik.
A szejm épületében nagy a forgalom. Képviselők jönnek-mennek, nyilatkoznak. Mindegyik szigorúan ragaszkodik a folyosón számukra pártemblémákkal kijelölt helyhez. A tévéstábok meg sorban állnak. A múlt héten a legtöbben azt firtatták: lehet-e pár héten belül újra választásokat tartani, meg lehet-e addig változtatni a most érvényes választási rendszert? Ezzel állt elő ugyanis a PiS. Kisebbségben nem lehet kormányozni – állítják. És vége a stabilizációs paktumnak, sajnálkoznak. Ezt pár hete a vallásos-nacionalista Lengyel Családok Ligája (LPR) párttal és a populista Önvédelemmel kötötték. Az LPR azonban kihátrált az egyik kormányjavaslat mögül. Tehát ismét választani kell! – nyilatkozzák a PiS politikusai. Többséget akarnak. Mások meg azt nyilatkozzák – így Jan Rokita, a jobboldali liberális Polgári Platform (PO) második embere, hogy a konzervatívok képtelenek kormányozni, mindenkivel konfliktusba keverednek. A Kaczynski fivérek csak a romboláshoz értenek – állítja a negyvenes éveiben járó krakkói politikus. Ő fél éve még esélyesnek hihette magát a kormányfői székre. Tessék csak kormányozni, tessék előterjeszteni a szükséges reformtörvényeket! – üzen a magyar újságírón keresztül is Rokita. A fő ellenfelek – ellenségek, egykor együtt harcoltak a kommunista rendszer ellen. Mind a Szolidaritás népmozgalma utódpártjának mondja magát. Az állampárt örökösei a háttérbe szorultak az előző négy év züllött politikája miatt. Most kicsit megpihenve nézhetik a győztesek harcát.
A politikusok heves vitáiról a varsói utca alig vesz tudomást. A város a kora tavaszi hidegben borzong, s a lakosok ügyetlenül botorkálnak a feltúrt utcákon. Mindenütt építkezés. Felhőkarcolók emelkednek a most ötvenéves Tudomány és kultúra palotája köré. Előbb-utóbb nehezen lehet majd észrevenni a moszkvai típusú kőszobrokkal ékesített Sztálin-barokk gigászt.
A gépkocsiforgalom szinte elviselhetetlen. Alig látni a régi lengyel gyártmányú kisautókat. A Visztula másik partjára, Pragába új hidak, alagutak vezetnek. Varsó tehát vitathatatlanul a gazdag Lengyelország, Polska A. Van még Polska B, sőt Polska C is. A fejlődésből kimaradt agrárvidékeket, a bezárt üzemek, bányák régióit vagy az egykori állami gazdaságok lepusztult telepeit nevezik így. Wieslaw Wladyka, a Polityka kommentátora azt mondja, a Kaczynski fivérek okosan ismerték fel: a Polska B szociális biztonságot akar. A liberálisok megijesztették a munkanélkülieket, a kisparasztokat, a nyugdíjasokat az egykulcsos adóval és az üzletbarát politika jelszavával. Ezért szavaztak a „liberális Lengyelország helyett a szolidáris Lengyelországra”. Az újságíró azt mondja, hogy ő még támogatná is azt a szándékot, hogy az ország gazdag felének kárára emeljék fel európai szintre a szegénységben rekedteket. De szerinte nem ez történik, mert a konzervatívok sokkal inkább foglalkoznak a leszámolással, az elmúlt tizenhét év kiemelkedő „ikonjainak” rombolásával, mint a gyakorlati szolidaritással. Mindehhez hozzáteszi, hogy semmibe veszik mindazt, amit az ország elért, a szabadságot, a fejlődést, az új nemzetközi rangot. Leszek Balcerowicz, a lengyel stabilitás megteremtője, a nemzeti bank elnöke is ikon. Vagy Aleksander Kwasniewski, aki tíz évig volt államfő.
Tadeusz Mazowiecki, aki 1989-ben megalakította a VSZ területén az első nem kommunista kormányt is, így látja a helyzetet. A politikus most a Tygodnik Powszechny katolikus értelmiségi hetilapnak azt mondta, hogy a PiS képtelen a partnerségre. „A probléma az, hogy mindent akarnak. Nemcsak parlamenti többséget, hanem befolyást az egész közéletre, olyan szférákban is dönteni akarnak, amelyek a demokráciában – azaz a korlátozott hatalomgyakorlás rendszerében – kiesnek a kormány hatásköréből.”
A kormánypárt támadja az egyes értelmiségi rétegeket, de a leghevesebb támadásának célpontja a média. Az ikrek nem nagyon viselik el a bírálatot. Amikor a legnagyobb lengyel lapban, a Gazeta Wyborczában Helena Luczywo főszerkesztő-helyettes írt egy glosszát, amelyben kiállt a Kaczynskit bíráló liberális pártelnök, Donald Tusk mellett – a PiS elnöke visszavágott. Az újságírónőt és főnökét, Adam Michniket, továbbá az egész lapot azzal minősítette, hogy szüleik az (illegális) Lengyelország Kommunista Pártja tagjai voltak. Ez, fejtette ki, azt jelenti, hogy folytatják apáik „nemzetidegen” tevékenységét. Apák és fiúk Csurka lapjában – jut erről eszembe. (Michnik hét évet ült az államszocializmus börtöneiben.) Luczywo, aki a nyolcvanas években a Szolidaritás illegális hetilapját szerkesztette, hallani sem akarja ezt az összehasonlítást. „Jarek nem antiszemita!” – védi egykori politikai barátját, Kaczynskit. Wladyka viszont úgy látja, hogy ez alig kódolt üzenet: a liberálisok idegenek, nem lengyelek. A judeobolsevik szakszó lengyel változatát teszi hozzá.
A társadalom megosztott. A legmobilabb része nem vesz részt a politikában. Mert nem érti ezt a nyelvet, mert el van foglalva pénzkereséssel. Nyugat-Európában majd” egymillió lengyel dolgozik legálisan vagy illegálisan. A kibertér viszont nagyon alkalmas számukra, hogy kiviccelődjék magukat. A Polityka címlapot állított öszsze a lengyel politikai élet főszereplőiről az interneten megjelent fotó-karikatúrákból. Az egyikük Andrzej Lepper, az Önvédelem ötvenes vezére. A szocializmusban állami gazdasági igazgató, aztán sertéstenyésztő, több mint tíz éve közéleti szereplő. Irodájában fogad. Barnára szoláriumozott arcú, disztingvált úriember. Nem emlékeztet az erőszakos akciók, autógumi-égetések, búzakiöntés szervezőjére, aki egyként gyalázta a hatalom eddigi összes birtokosát. Azt mondja, áprilistól pártja kormánypárt lesz, ő pedig miniszterelnök-helyettes. Ez a lehetőség, hogy megvalósítsa a „szociális baloldal” programját. Mit szól ehhez Európa? „Mi nem vagyunk EU-ellenesek, csak azt elleneztük, ahogy a belépési feltételeket kialkudták. Ezért kell most cukorgyárakat bezárnunk.”
Varsó nem észleli, hogy forradalmi változások lennének. Vagy választás lesz, s akkor nem történik semmi, vagy a jobboldali konzervatívok és Lepper furcsa pártja köt koalíciót. A strukturális reformok akkor ezért maradnak el, de lehet korrupcióellenes titkosszolgálat, nemzetnevelési intézet és sajtófigyelő központ. És persze folyamatos átvilágítás, múltvizsgálat, „kommunistátlanítás”.
De ki tudja. Lengyelország a meglepetések országa.
Varsó, 2006. március
