A szeretet hangján
Mosolyt fakaszt a német Die Welt, amely a magyarországi „piszkos és brutális” választási harcról, „tettlegességekről”, „zsarolásokról” és „mocskolódásokról” számolt be. Na és, mondhatnánk, hisz így volt már négy vagy nyolc évvel ezelőtt, s bizonyára így lesz ez 2010-ben is a világnak eme tájékán. A ciklusok alatti egyszerű, hétköznapi utálkozás errefelé négyévenként rendre fertelmes gyűlölködésbe csap át, melynek velejárójaként barát barátnak, honatya honatyának, utcai ordibáló pedig egyre elhatalmasodó projekciója tárgyának kíván tiszta szívből minden rosszat, ami csak belefér.
S persze minden belefér.
Jól van ez így, akik mocskolódnak, hát mocskolódjanak, legfeljebb azt a néhány kitekert kezű, vagy gázpisztollyal arcon lőtt aktivistát szánja az ember, s a sebészeket, akik a szezonális balesetek sorában immár a kampányszezon jellegzetes traumáit is bízvást elkönyvelhetik.
Illetve.
Van mégis valami új és figyelemre méltó. Jelesül az, hogy a 2006-os kampány eddigi legdurvább és legminősíthetetlenebb verbális megnyilvánulásaival a szeretet, a megbékélés, és a türelem értékrendjét valló, önmagukat keresztényként identifikáló résztvevők ajándékozták meg e hon polgárait. A Kereszténydemokrata Néppárt elnöke, egyszersmind a Fidesz országos listájának negyedik (!) helyére felkerült Semjén Zsolt és a MIÉP-Jobbik összefogás jelöltje, Hegedűs Lóránt református lelkész kijelentései mellett immár bársonyossá szelídülnek Kövér László szárnyas szavai.
Ne feledjük, hogy Semjén jó egy évvel ezelőtti emlékezetes „szakállas bácsizó” gondolatkísérletével vett repülőrajtot, melynek során nemcsak hitében, világnézetében vagy eltérő szokásaiban sértett meg milliókat, hanem fertelmes, még a hazai közegben is szokatlanul trágárnak és obszcénnak számító nyelvi fordulatával minden jó ízlésű és épelméjű ember számára vált visszataszítóvá, amikor apákat és anyákat szólított fel arra, hogy „aki azt szeretné, hogy a tizenéves fia első szexuális tapasztalatait egy szakállas bácsitól szerezze, szavazzon nyugodtan az SZDSZ-re.” Félreértés ne essék: szíve-joga bármelyik pártot bírálni, ám elfogadhatatlan, hogy hiányos fogalmi készletéből fakadóan szavak értelmét összekeverve, pedofíliával vádoljon meg egy parlamenti pártot és annak szimpatizánsait. De a legnagyobb baj, ha a gondolattalanság, a torzónak maradt szellemtelenség és az ezekhez párosodó zavarodott gyűlölet riasztó képekben és rettenetes metaforákban verbalizálódik, vérig alázva családokat, szülőket és nagyszülőket: hiszen kik azok az – elmegyógyászati kezelés alatt nem álló – szülők, akik Semjén felszólítására hallgatnának?
Semjén hangot adott annak is, hogy „végső logikai szempontból” nem lát különbséget az abortusz és a holokauszt között, magyarán, akik az önrendelkezési jogukból fakadóan, s kilátástalan helyzetükből adódóan az abortusz gyakorlatához kénytelenek folyamodni, s azon ártatlan milliók között, akik nagyipari módon váltak a „végső megoldás” halálgyárainak magatehetetlen áldozataivá. De minden skrupulus nélkül ragadta ki a magyar eszmetörténeti hagyomány kontextusából és hamisította meg Pázmány Péter sorait, hogy a hazai katolikus hagyomány egyik legjelentősebb alakjának szájába adhassa saját, 2006-ban valamilyen okból aktuálisnak talált, a „belső idegeneket” célba vevő üzenetét: „mindenkori labancok, németek itt vannak az országban, és alig várják, hogy a gallérunk mögé pökjenek.”
A zsaroló fideszes helyére a kalocsai választókörzetben váratlanul képviselőjelöltté avanzsált Semjén egyik kampánygyűlésén a sertéshízlalás és a gyermeknevelés között vont figyelemre méltó párhuzamot. Szociális érzékenységét ugyanis egy merész hasonlatban ekként juttatta kifejezésre: „Ha valaki Magyarországon sertést nevel, akkor nyugdíjat kaphat, ha gyereket, akkor nem.” A háztáji gazdálkodásból élő érintettek minden bizonnyal elgondolkodnak majd azon, hogy miért baj, ha történetesen disznókat tartanak az erre a célra létesített ólakban, ám azon az ismét szóba hozott szülők, s feltételezhetően a pszichiátriára szakosodott szakemberek törhetik a fejüket, hogy a gyermeknevelés és a sertés tartása milyen megfontolásból képezhette az összevetés tárgyát, különösképp, ha tisztában vagyunk a stilisztika egyik alapszabályával, miszerint hasonuló a hasonítóval összeér.
De ugyancsak a hasonlat szép példáját nyújtotta Semjén az alábbi mondatával: „A szocialista párt miniszterelnöke egy multimilliárdos seftelő, az éppen olyan abszurd, mintha a KDNP elnöke Cicciolina lenne.” Itt megint nem az a legfőbb baj, hogy az ország kormányfőjét „seftelőként” tiszteli meg a szónok (ezzel az erővel – hogy Semjén személyéhez közelebbi példával éljünk – a hobbi vadászt a kiszolgáltatott állatokra vérgőzös kegyetlenséggel lecsapni készülő szadista őrültnek is nevezhetné), hanem a hasonlatot teljessé tevő verbalitás: vajon miért Cicciolina jut az eszébe a KDNP elnökének? Talán csak nem azért, mert Cicciolina – a KDNP jelenlegi elnökéhez hasonlóan – egy kicsiny párt – ám attól eltérő módon: önállóan, s nem más párt szerető gondoskodásának köszönhetően a parlamentbe juttatott – képviselője volt egykoron? (Cicciolina a Radikális Párt képviselőjeként 1987-től volt tagja az olasz törvényhozásnak.) Kétségtelen tény, hogy mindkét esetben politikusról (is) szó van, a különbség csupán annyi, hogy Cicciolina politikusi pályafutása alatt nem a „szakállas bácsikkal” volt elfoglalva, hanem a szociálisan kiszolgáltatott helyzetűekkel, a nőkkel, a gyermekekkel, fiatalokkal, a kábítószer áldozataival, s többször is harcosan szólalt meg a családon belüli erőszak ellenében. Ám ha nem ez volt az oka Semjén merész párhuzamának, akkor mi más? Mi húzódhat annak hátterében, hogy a magát úton-útfélen hangzatosan keresztényként definiáló politikus oly előszeretettel téved közszereplései során elhangzott beszédeiben a szexualitás és a pornográfia területeire? Milyen moralitás és gondolati háttér, illetve pszichés beállítódás szolgálhat ugródeszkaként e megfogalmazója által frappánsnak szánt, ám kevésbé harcosan elkötelezett hívek számára pusztán ízléstelen és igénytelen szónoki fordulatok fel-felbugyogásához?
Ugyanezt a kérdést tehetjük fel az egyik „testvéregyház” lelkészének megnyilvánulásaival kapcsolatban is. A néhány éve még a „hont szétrágó galíciai jöttmentek hadával” szemben foganatosítandó azonnali „kirekesztés” programját hirdető ifj. Hegedűs Lóránt református tiszteletes a MIÉP minapi nagygyűlésén kerek perec kimondta, hogy Magyarországon is „egyfajta új Hamaszra van szükség”. Az eleddig öngyilkos merényletekkel politizáló iszlamista militáns vallási radikalizmus egyik emblematikus mozgalmának magyarországi modellezése még akkor is komoly kételyeket ébreszt a szónok pszichiátriai állapotát illetően, ha annak egyháza nemrég szintén kvázi védelmébe vette az iszlám vallási radikalizmus politikai terjeszkedését. (Lásd a Református Egyház Zsinati Elnökségének nyilatkozatát.) A fentiek alapján kimondható, hogy a választási kampány és általában a hazai politikai küzdelmek legperverzebb aspektusát mindezidáig sajnos a szeretet langyos vizét fennen prédikáló, de a hatalom borától legott megrészegülő, egyházi hátterű politikusok voltak képesek produkálni.
szerzőink: Buda Péter valláspolitikai szakértő, Gábor György vallásfilozófus
Kiemel: Mi húzódhat annak hátterében, hogy a magát úton-útfélen hangzatosan keresztényként definiáló politikus oly előszeretettel téved közszereplései során elhangzott beszédeiben a szexualitás és a pornográfia területeire?
