Kertész Imre: nagy kérdés, ha nem itt éltem volna le az életemet, megírhattam volna a Sorstalanságot
Kertész Imre új könyve, a K. dosszié a szerző régóta várt önéletrajzi műve, amelyben a regény kezdeteihez nyúlt vissza. A „két hangra” írt alkotásból megtudhatjuk, hogyan függ össze a hőseinek sorsa a Nobel-díjas író életével.
(Fotó: Németh András Péter)- A K. dossziéban van kérdező, válaszoló, mégsem hagyományos interjúkötet, sőt ön a könyv nyitóoldalán Platón dialogikus művei alapján regénynek nevezi. Hogyan lesz egy mélyinterjúból regény?
– Úgy írtam, mintha regényt írnék. A párbeszéd szokatlanul jó formának bizonyult, nem hittem volna, hogy ennyire megnyit és közben ennyire fegyelmez is. Tudja, soha nem írtam önéletrajzot, de a párbeszédes forma a lényegre koncentrál.
– A Kudarcban Goethe életrajzát idézi, majd hozzáteszi: „A pálya csúcsáról visszatekintve azután életében nincs helye többé semmi esetlegességnek, mint ahogy a maga élete is a formát öltött szükségesség.” Ön is elért a pálya egyfajta csúcsára?
– Elmúltam hetvenéves, és bár azt nem mondanám, hogy be is fejeztem, de van egy olyan oeuvre-öm, amely magáért beszél, amelyet le is lehetne zárni. És lehet folytatni is, ha lesz rá időm és kedvem. Ráadásul az eltelt idő történelmileg elkülöníthető korszakot alkot, a háborútól a Kádár-rendszer végéig tart.
– A Nobel-díjnak van bármilyen kihatása az alkotókedvre, befolyásolja az új művek születését?
– Nézze, 2002 óta két könyvet is írtam. Az, hogy a Nobel-díj után egyáltalán dolgozni tudtam, mindenképpen győzelemnek számít, hiszen az embert elragadják a különféle üres, de mégiscsak szükséges kötelezettségek, reprezentálás, interjúk. Azt kell eldönteni, hogy az ember akar-e tovább dolgozni, vagy elmerül a külsőségekben. Én dolgozni akarok.
– Térjünk vissza a K. dossziéhoz. Mennyiben használta fel, illetve dolgozta át Hafner Zoltán kéziratát?
– Hafner Zoltán kérdései csak a formát adták meg, és ez nagy hozzájárulás volt: ez a forma nekem sosem jutott volna az eszembe. A kéziratba aztán az írás közben már bele sem néztem, mert a mélyinterjú során olyan emlékek szabadultak fel bennem, amelyeket el kellett mondom újra. Egy elbeszélői terepet adott, amelyet leginkább egy repülőgép kifutójához hasonlítanék. A könyvet tehát én írtam, ha erre kíváncsi, de Hafner Zoltán végezte el a „piszkos” munkát.
– A K. dossziénak egy terjedelmes része az egykori olvasmányairól szól, megtudhatjuk, kiket olvasott a legszívesebben, Camus Közönyétől az Őfelsége kapitányáig. Ma is ilyen szenvedélyesen olvas?
– A korábbi olvasmányok azért fontosabbak, mert azok még nem informálódó olvasmányok voltak. Tudja, van az embernek egy korszaka, amikor szinte issza a szavakat, olyan, mintha csak rá várnának bizonyos könyvek. És hihetetlen belső forradalmak zajlanak le közben. Sajnálattal mondom: idővel ez elmúlik, de azért most is sokat olvasok. Azt azonban nem várhatom már, hogy egy könyv alapvető módon megváltoztassa az életemet, mint történt ez ifjúkoromban.
– A cím alapján az olvasónak könnyen Kafka juthat eszébe. Ráadásul a dosszié szó is mintha A pert idézné.
– Nagyon érdekes, amit mond, biztos sok olvasó fogja ezt gondolni. Mégsem ez inspirált, hanem a mai esetek, az, hogy egymás után kerülnek elő a titkos akták mélyéből a leleplező iratok. A K. pedig… Hát ezzel a betűvel kezdődik az én nevem is. De szívesen vállalnám Kafkával a kapcsolatot, hiszen ez is fikcióteremtés, ez is az irodalom része.
PÁLYAKÉP
Kertész Imre 1929-ben született Budapesten, 1944-ben Auschwitzba, majd Buchenwaldba deportálták. 1945-ben tért haza Magyarországra. 1953 óta szabadfoglalkozású íróként és műfordítóként dolgozik. 1997-ben Kossuth-díjjal, 2002-ben Nobel-díjjal tüntették ki. Fontosabb művei: Sorstalanság (1975), A nyomkereső (1977), Detektívtörténet (1977), A kudarc (1988), Kaddis a meg nem született gyermekért (1990), Az angol lobogó (1991), Gályanapló (1992), Valaki más (1997), A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt (1998), A száműzött nyelv (2001), Felszámolás (2003).- A könyvbemutatón Szörényi László irodalomtörténész könyvbeli „énjét” egyfajta fordított Szókratésznak nevezte, aki kérdezés helyett inkább válaszol. Valóban volt ilyen szándék önben írás közben?
– Erre a vonatkozásra én hívtam fel a figyelmét. Nietzsche úgy tartja, hogy az első regényforma Platón keze alatt született. Nem nagy lelkesedéssel írt erről, mert a görög tragédiák után a regényt alacsonyabb rendű műfajnak tartotta. Persze Nietzsche nem ismerhette Kafkát, Beckettet, talán még Proustot sem. Azért hivatkoztam Platónra, mert valahol itt kezdődik a próza; valami születik a párbeszédből, egy elbeszélt, koncentrált anyag. Nem lesz belőle formátlan massza, a párbeszéd formába kényszeríti.
– Ezt azért is kérdezem, mert a Nobel-díj után az emberek odafigyelnek önre, mintha minden megnyilatkozása közügy lenne. Mennyiben érzi tehernek ezt a felfokozott figyelmet?
– Ez katasztrófa. Sokkal kevesebb interjút kéne adnom, csak nincs szívem az érdeklődő újságírókat elküldeni. Nem lehetek néma. Ott van például az előző Nobel-díjas, Coetzee, ő például megközelíthetetlen, sosem ad interjút. Nem tudom, hogy csinálja, nagyon ügyes. Az én interjúim sem mindig pontosak, nem is kívánhatom, hogy mindenki rögtön megértsen. Ráadásul minden interjú improvizáció, és akkor sem utasíthatom vissza őket, ha éppen nem vagyok formában. Így csak azért vállalom a felelősséget, ami a könyveimben van.
– Legutóbb attól a cikktől volt hangos a sajtó, amelyben hetvenkilenc értelmiségi – köztük ön is – szorgalmazta a Bolyai Egyetem létrehozását. Andrei Marga, az akadémiai tanács elnöke, bár azóta meggondolta magát, mégis kizárólag önt kívánta beperelni.
– Romániában, Kolozsvárott – ahol egyébként az édesanyám született – támogatni kell a magyar nyelv ügyét. Margának lehet, hogy igaza volt, talán nem tájékozódtam eléggé, de a dolog sürgős volt, és ott láttam hetvenkilenc tekintélyes tudós aláírását. Akkor miért habozzak? Miért ne írtam volna alá, ha ezzel segíthetek? Magamra szabadítottam ezt a sok szamárságot, de hát milyen per lett volna ebből? A cikket nem én írtam, és aláírásommal nem sértettem meg senkit. Mindenesetre érdekes ez a paranoiás reagálás, az, hogy ebből a sok emberből csak engem pécéztek ki, csak én vagyok „bűnös”. Romániában ennek nyilván két oka van, egyrészt, mert magyar, másrészt, mert zsidó vagyok. Amúgy nem szoktam aláírni semmit, most azonban az ügy jelentőségét emelte, hogy általam egy Nobel-díjas is aláírta.
– Könyvének végén négy szóval magyarázza berlini tartózkodását: betegség, depresszió, egészség, életöröm. A „világba vetett bizalom” hiánya okozza a depressziót?
– A depresszió nagyon ismert állapot a kelet-európai művészeknek. A szabadságától megfosztott ember ugyanis csak egy darabig okolhatja a külvilágot. Utána a felgyülemlett agresszió, kiéletlenség, tehetetlenség önmaga ellen fordul. Ezek nagyon hasznosak is lehetnek egy művésznek, mert az alkotás kiemelheti az írót a depresszióból.
Ezt az életérzést azonban nem ismerik Nyugaton. Amikor először jártam New Yorkban, azt mondtam a feleségemnek, ez egy erotikus város. Az erotika persze ott nem a férfi-női viszonyokra vonatkozott, hanem mindenre; annyi energia, lehetőség járja át ott az embert… Akkor úgy éreztem, mindig erre vágytam. Persze a defekciónak nagyon sokat köszönhetek. Nagy kérdés, ha nem itt éltem volna le az életemet, megírhattam volna a Sorstalanságot.
Mézes Gergely
