. évfolyam . szám,
Mondom, darázsfészekbe nyúlok. A sumer-magyar rokonság vagy „rokonság” az a darázsfészek. Francia, német tudósok, külföldi és hazai magyar kutatók évtizedek óta feszegetik ezt a fogas kérdést. Az ellentábor pedig délibábosnak, tudománytalannak tartja föltevéseiket. Nagy idő ám ötezer év. Annyival ezelőtt virult egy ősi városállam-birodalom és kultúra, amelyet az ismeretlen eredetű sumer nép hozott létre a mai Közép-Keleten, Mezopotámiában. Ahol az írás egyik legrégibb változata, az ékírás is kialakult. Ábrahám, a zsidó ősatya is arrólfelől kelt útra Kánaán felé. De mi közük a sumereknek a magyarokhoz? Hiszen jóformán csak annyit tudunk a nyelvcsaládjukról, hogy sem sémi nem volt a nyelvük, olyan, mint az akkád, a héber, sem pedig indoeurópai, mint a hettita, a méd vagy az óperzsa. Ráadásul, eredetmondájuk szerint, valahonnan Észak-Keletről vándoroltak be a Folyamközbe. Hát éppen ez indíthatná meg Várkonyi Nándor képzeletét. Mi van Mezopotámiától északkeletre? Belső-Ázsia pusztasága, az Aral-tó vidéke. És miféle népek laknak ott a történelem hajnala óta? Sem nem sémi, sem nem indoeurópai, hanem altaji, törökös nyelvű népek. Akkor meg ezeknek mi közük hozzánk, magyarokhoz? Az, hogy őbelőlük lehetett kialakuló uráli-altaji keveréknépünk egyik, mégpedig a nagyobbik fele. A DNS-minták tanúsága szerint, az altaji „vérvonal” – még több ezer év igencsak tarka etnikai-genetikai átszíneződése után is – sokszorosan meghaladja az urálit. Vagyis ha hihetünk valamelyest valamiféle oksági-okozati meghatározottságnak, valami magától értetődő valószínűségnek, akkor egyáltalán nem zárhatjuk ki ezt a térben, időben távoli köteléket: a pár ezer év alatt magyarrá forrt népünk egyik fele és egy eredeti ókori „kultúrnép” közt fölsejlő belső-ázsiai kötőjelet. Hogy csak föltevés az egész? Lehet. Mérget vehetünk-e rá? Aligha. De az ellenkezőjére sem. Éppen ettől darázsfészek.
