Az iratok lényege az, hogy az Egyesült Államok 1947-től egészen 1987-ig alaposan szemmel tartotta Franciaország atomfegyverprogramját
Mit tehet egy vérig sértett, becsületére kényes titkosszolgálat, ha egyszer már bolondot csináltak belőle: mindenütt rémeket lát, és mindent lenyomoz.
Az Egyesült Államok információs szabadságára (Freedom of Information Act) vonatkozó törvény alapján Jeffrey T. Richelson eddig szigorúan titkos minősítésű iratokhoz jutott hozzá, és közzétette őket a washingtoni George Washington Egyetem honlapján. Richelson egy nemrégiben megjelent könyvéhez – Kémkedés a bomba után: amerikai nukleáris hírszerzés a náci Németországtól Iránon át Észak-Koreáig (Spying on the Bomb: American Nuclear Intelligence from Nazi Germany to Iran and North Korea) – végzett kutatásokat, és eközben botlott bele a Központi Hírszerző Hivatal (CIA), az amerikai külügyminisztérium, az Egyesült Államok csendes-óceáni főparancsnoksága, a stratégiai légierő parancsnoksága, valamint a Manhattan-terv irataiba (utóbbi az amerikai atombomba előállításának volt a fedőneve). A dokumentumok közül harminckettőt nyilvánosságra hozott
Az iratok lényege az, hogy az Egyesült Államok 1947-től egészen 1987-ig alaposan szemmel tartotta Franciaország atomfegyverprogramját, magyarán kémkedett utána. A részletek ma már nem túlságosan érdekesek – noha bámulatra méltó, mire voltak képesek az U-2 kémrepülőgépek a kameráikkal, és hová fejlődött a légi fényképezés -, annál figyelemreméltóbbak az előzmények és a jelen. Részben azért, mert Franciaország az Egyesült Államok partnere volt és maradt ugyan, de azért kiérdemelte a „furcsa szövetséges” minősítést. Részben pedig azért, mert az atomkémkedés, még ha máshogyan hívják is, ma is folyik: Irak már nem, de Irán és Észak-Korea „feltörekvő atomhatalom”. Amúgy pedig az atombombával rendelkező öt nagy (az Egyesült Államok, Oroszország, Franciaország, Nagy-Britannia, Kína) mellé viszonylagos csendben felsorakozott Izrael, India és Pakisztán.
Vissza a világháborúig
A Franciaország elleni amerikai kémkedés magyarázatáért legalább a második világháborút közvetlenül megelőző időkig kell visszamenni. A Hitler-ellenes szövetség végig bizonytalan volt abban a tekintetben, hogy a nácik meddig jutottak el a bomba kifejlesztésében – máig tart erről a vita. Ezért folyt lázas ütemben a Manhattan-terv végrehajtása, és Harry Truman elnök csak 1945 júliusában dörgölhette Potsdamban Sztálin bajusza alá: amerikai bomba már van.
De addig a legyőzött Németországban a szövetségesek kitartóan kutattak a német atomtitkok és atomtudósok (mint Werner Heisenberg) és mindenféle, a bombagyártásban felhasználható szerkezet, eszköz után. Az iratokból kiderült: a britek és az amerikaiak minden eszközzel igyekeztek megakadályozni, hogy a franciák – a szovjetekről nem is szólva – hozzáférjenek pótlólagos atomtitkokhoz. Az aggodalom jogos volt, hiszen a franciák olyan elmékkel rendelkeztek, mint Frédéric Joliot-Curie.
Az amerikaiak és a britek franciákkal szembeni fenntartásainak – eltekintve most történelemtől – több és akkoriban érthető oka volt.
Az egyik „ok”: Charles de Gaulle tábornok, a szabad franciák eme csökönyös képviselője minden létező alkalommal kinyilvánította Franciaország függetlenségét. Államfői méltósággal közlekedett Winston Churchill, Franklin Delano Roosevelt és Joszif Sztálin között. „Franciaországnak nincsenek barátai, csak érdekei vannak” – mondta. A „nagyok” hiába próbálták lerázni, sarokba állítani, megalázni, De Gaulle és a franciák ott voltak mindenütt, a tábornok pedig mindig érvényt szerzett Franciaország akaratának. Charles de Gaulle soha nem mondott le a független francia atomütőerőről (force de frappe), és meg is csinálta.
Egy tál lencse
Franciaországra azonban 1945 után zűrös idők vártak. A Negyedik Köztársaságban kormányok jöttek-mentek, a kommunisták befolyása nagyon erős volt, indokínai háború, Algéria – közben pedig Párizsnak olyan híre kelt, hogy egy tál lencséért bárkinek eladná a bombát.
Washington és London akár fel is lélegezhetett volna, amikor „visszajött” Charles de Gaulle, és 1958-ban megalapította az Ötödik Köztársaságot. A tábornok azonban ment a saját feje (és közmondásosan nagy orra) után: nyitott a Szovjetunió, majd Kína felé, megoldotta az algériai kérdést, megakadályozta a britek közös piaci tagságát, és kiutálta Párizsból a NATO főhadiszállását, majd kilépett a tömb integrált katonai szervezetéből.
Alighanem a hidegháború idején is érthető volt az a (tévesen Churchillnek tulajdonított) sóhaj, amely a brit kormányfő franciákhoz delegált követének, Edward Spears vezérőrnagynak a melléből szakadt ki De Gaulle londoni tartózkodása idején: „Sok keresztet viseltem a háború idején, de a legsúlyosabb a lotaringiai volt.”
A loharingiai kettős kereszt – eredetileg Szent Johanna jelképe – a második világháború idején a De Gaulle vezette Szabad Francia Erők hivatalos szimbóluma volt, a trikolór fehérjébe illesztve. Washington úgy érezhette, hogy a keresztet még Charles de Gaulle 1970-ben bekövetkezett halála után sem teheti le: Párizs mind a mai napig idegenkedik az atlantizmustól, és ragaszkodik függetlenségéhez.
Az amerikai gyanakvásnak azonban volt egy korábbi és jól megalapozott oka is: Izrael nem amerikai, hanem francia segítséggel csinálta meg a bombáját.
A második világháború utáni atomkorszakban a nukleáris energia békés felhasználására irányuló fejlesztések képezték a modernitás csúcsát. Izrael is hozzálátott saját békés reaktorának építéséhez. Bizonyos Henry Gomberg, a Michigan Egyetem atomfizikusa az 1950-es évek vége táján konzultánsként ellátogatott az Izraeli Atomenergia-bizottságba (IAEC). Tanácskozott, beszélgetett, fecserészett az izraeli kutatókkal, majd döbbenten állapította meg, hogy itt egészen másról van szó: Izrael titkos nukleáris programon dolgozik, bombát gyárt. Jelentette sejtéseit az Egyesült Államok izraeli nagykövetének, és robbant egy egészen másfajta bomba. Izrael már 1958 elején elkezdte építeni Dimonában a bombagyártó üzemet, s ehhez a franciáktól kapott meg az előző években minden baráti segítséget.
Sorban állnak
Az amerikai titkosszolgálatok pedig – nem először, nem is utoljára – csúfosan és nevetséges módon leszerepeltek: pletykából értesültek az izraeli tervekről. Az amerikai külügyminisztériumba rendelték 1960 decemberében az izraeli nagykövetet, és magyarázatot kértek.
Megkapták, de akkor már késő volt. Washington az 1950-es években talán még leállíthatta volna Izraelt, de aztán jött John Kennedy, majd a kubai rakétaválság, egyebek és megváltozott a légkör. Minderről Avner Cohen írt nagy feltűnést keltő könyvet 1998-ban Izrael és a bomba (Israel and the Bomb) címmel.
Sok minden nem változott azóta sem. India 1998-ban elvégezte első nukleáris kísérletét, de a CIA csak utóbb „vette észre”: atombomba robbant. Pakisztán is robbantott, Irakot megelőző csapás érte, de sorban áll Irán és Észak-Korea – ki tudja, még ki. Az emberiség pedig viseli a bomba keresztjét.
Fodor György
