Vince Máté
Minden körülményt
Stephen Greenblatt: Géniusz földi pályán. Shakespeare módszere. Fordította G. István László. Szerkesztette Falcsik Mari. Szakmailag ellenőrizte Géher István és Kállay Géza. HVG Könyvek, Budapest, 2005. 328 oldal, 3950 Ft
A stratford-upon-avoni lelkipásztor bejegyzése szerint 1564. április 26-án keresztvíz alá tartatott a helyi kesztyűsmester gyermeke, eme szertartástól kezdve bizonyos „Gulielmus filius Johannes Shakespeare”. Tudjuk ezenkívül „William Shagspere” esküvőjének és gyermekei születésének időpontját, hogy az 1590-es évek elején Londonban tűnik fel színészként és hamarosan drámaíróként, hogy méretes házat és földeket vásárol szülőhelyén az 1590-es évek végén, és hogy 1616. április 25-én eltemetik. Csupán ennyit tudunk biztosan a világirodalom máig legnépszerűbb drámaírójáról. És a többi?
Lehetne akár néma csend is, ha nem jönne a jó Greenblatt, hogy elmesélje a még nem tudó világnak az itt történteket. Ugye milyen izgalmas lenne, ha a Hamlet végén Horatio valóban felfedné, hogy mi is okozá…? Hátha ő többet tud, mint mi, a nézők! Greenblatt éppen ezzel próbálkozik. „Tegyük föl, hogy” – kezdi találóan és nyilván szándékosan az első fejezetet, hiszen ahhoz, hogy megírhassa Will Shakespeare regényes életrajzát – mint be is vallja -, sok találgatásra van szükség. Greenblatt könyve azonban több a szokványos művészéletrajzoknál: történetét nemcsak pszichologizálással vagy egyes művek valóságra visszavonatkoztatott elemzésével kerekíti egésszé, hanem rengeteg korabeli, bár Shakespeare-hez nem feltétlenül kapcsolható eseményből vett analógia segítségével is („De vajon elvitte-e [John Shakespeare] ötéves gyerekét az előadásra? Más apák biztosan így tettek. Egy Shakespeare-rel egyidős, Willis nevű ember (…) visszaemlékszik a (…) darabra, (…) amelyet kisgyerekként látott Gloucesterben, nyolcmérföldnyire Stratfordtól.” – 20. o.).
Greenblatt az újhistorizmus nevű, angol nyelvterületen ma talán legbefolyásosabb irodalomkritikai iskola egyik fő teoretikusa és gyakorlója. Szemléletmódjuk a kötet angol címében is megjelenik: Will in the World, azaz kb. Will a világban. (A cím természetesen nem ennyire egyértelmű, hiszen egyben utal a 135. és 136. szonettre is, amelyekben Shakespeare éppen a „will” szót használja lefordíthatatlanul sok értelemben.) Vagyis az új historisták szerint úgy érthető meg leginkább alkotó és életműve, ha korának legapróbb mozzanatait is feltárjuk: étkezési szokásoktól a népsűrűségi adatokon keresztül az iskolamesterek átlagos fizetéséig. Ennek érdekében pedig minden lehetséges – korábban esetleg érdektelennek ítélt – dokumentumot összegyűjtenek, majd azokból a művek segítségével építenek rendszert. Greenblatt az alcímet – How Shakespeare Became Shakespeare – pontosítva az előszóban teszi fel a kérdést, amelyre teljes könyve ad választ: „Meg akarjuk érteni, hogy ki volt Shakespeare?… Meg akarjuk érteni, mi módon használta képzeletét…, hogy életét művészetté transzformálja?” Azt az olvasóban folyamatosan felvetődő ellenvetést, hogy vajon valóban megérthető-e az átmenet élmény és műalkotás között, Greenblatt elég egyszerűen intézi el: „Sohasem volt pontosan érthető, hogy egy hétköznapi élmény hogyan teszi lehetővé a műalkotás közben bekövetkező minőségi ugrásokat, de kísérletképpen elképzelhetünk néhány olyan eseményt Shakespeare mindennapjaiban, amely ilyeneket válthatott ki.” (203. o.)
Persze érthető, ha sokakat foglalkoztat a Greenblatt által vizsgált kérdés, hogyan válhatott a világ leghíresebb írójává: egy vidéki senki, akin indulásakor egyik lényegesen iskolázottabb kortársa így gúnyolódott: „”…egy fölkapaszkodott varjú, aki a mi szépséges tollainkkal ékeskedik (…) [A]zt hiszed, épp oly remek jambusokat írsz,… mint a nagyok: mert te vagy… az egyedüli Shakescene (Színpadrázó) [a] vidéken”” (157. o.). Elgondolkodhatunk Greenblattal azon is, vajon a vígjátékok számtalan esküvő előtt álló boldog szerelmeséhez képest miért ábrázolt Shakespeare csupán két harmonikus házasságot, és hogyan lehetséges, hogy e két pár éppen Gertrud és a vérnősző barom Claudius, valamint Macbeth, a hentes és démoni királynéja. És természetesen izgalmas kérdés az is, hogy a szonettek címzettje fiú volt-e vagy lány, és ha véletlenül fiú, akkor van-e értelme Shakespeare-t a korában (talán nem véletlenül) még nem létező szóval homoszexuálisnak nevezni.
Ebből a korántsem teljes felsorolásból kiderül, hogy mi Greenblatt lehető legszélesebb közönségnek írt ismeretterjesztő könyvének jelentősége: az elmúlt 400 év Shakespeare-filológiájának szinte összes kérdését felidézi (még Coleridge is előkerül a kihagyhatatlan színházi élmény mint „hitetlenségünk szándékos felfüggesztése” gondolattal), és elhiteti az olvasóval, hogy nincs semmi ezeknél érdekesebb. Méghozzá úgy, hogy még a szemléletmód miatt esetleg méltatlankodó olvasó sem képes letenni ezt a fordulatos, mindentudó életrajzot. Emellett feltételezései és analógiái alátámasztására egy olyan korszak apró részleteit is bemutatja, amely talán nem annyira ismert a magyar olvasó számára. Bepillanthatunk az Erzsébet (és Jakab) kori besúgórendszer működésébe, a nyilvános kivégzések brutális részleteibe, az antiszemitizmus vagy a katolikus-üldözés aktuális kérdéseibe. Ha csak igen vázlatosan is, de megismerkedhetünk a színház más fontos alakjaival, és persze olvashatunk a színházak működéséről. Ez utóbbi pedig tagadhatatlanul alaposan átalakíthatja a mai Shakespeare-néző értelmezési lehetőségeit, hiszen szinte lehetetlen nem más szemmel figyelni Hamlet vívódását, ha tudjuk, hogy a darab keletkezésekor a színház az állatviadalokkal volt egyenrangú szórakozási forma, így a nézők közt szép számmal ültek (vagy épp álltak) a részeg matrózok és a testüket áruló hölgyek is.
A kötet olvasmányosságában természetesen nagy szerepe van a filológust meghazudtolóan könnyed, olykor kissé bulváros, de végig szellemes nyelvnek, amelyet a fordító G. István László hűen és rendkívül ötletesen ad vissza, hiszen arra a veszélyes kísérletre is vállalkozik, hogy a Shakespeare korabeli idézeteket régiesítve fordítja, így sikeresen imitálja azok viszonyát Greenblatt könynyed mondataihoz. Mintha azonban a magyar kiadás létrehozói is kicsit elégedetlenek lennének Greenblatt művével (ahogy az olvasó a méltatlanul sok elírással, nyomdahibával és a kiadó által adott címmel). A szerkesztő Falcsik Mari időnként megjegyzéseket fűz a szöveghez (egyébként azon lehetne vitatkozni, hogy miért épp ott, ahol, és máshol miért nem), a kötetet (vagyis nem feltétlenül csak a fordítást!) ketten ellenőrizték szakmailag (Géher István és Kállay Géza), és az utószón – Géher István munkája – is érezni némi távolságtartást és kételyt. Emellett az eredetiből átvett kimerítő, ám itthon szinte csak elérhetetlen elemeket tartalmazó bibliográfiát kiegészíti egy magyar szerzőktől gondosan összeválogatott ajánlottirodalom-lista is.
És az olvasó végül is kénytelen egyetérteni a magyar kiadás készítőinek csalódottságával. Ugyanis tagadhatatlan, hogy például a korabeli boszorkányperek vagy a „Puskaporos merény” ismertetése jól magyarázza a Macbeth egy-egy mozzanatát, de nem hiszem, hogy sokkal közelebb vinne ahhoz a borzongáshoz, amit a néző átél, amikor azt hallja, hogy „…tudom, mily / Édes a csecsemő az anya keblén: / De… én kitépném / Fogatlan szájából a mellemet, / S agyát szétzúznám, ha úgy megfogadtam / Volna, mint te ezt.” Viszont a kötetben többször is akad olyan három-négy összefüggő oldal (elsősorban a négy „nagy tragédiáról” szóló részekben), ahol Greenblatt mintha elfeledkezne saját módszeréről, hagyna minden körülményt, és magával ragadná őt Shakespeare világa. Ezek a pillanatok elmélyült, világosan fogalmazott mini műelelemzések. És még ha nem is értünk egyet mindennel, ilyenkor Will géniusza érezhetően ott lebeg a lapok felett.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 12. szám
