KŐRÖSI ZOLTÁN
Milyen egy női mell?
– hazánk szíve –
Valami átlátszó, mégis áthatolhatatlan pára.
Akár egy piszkosfehér halhólyag.
Anyának és a három lánynak, a már nagyobbacska Évának, a középső Liszinek és a legkisebbnek, Aninak előbb a Népszínház utcában kellett beköltözniük egy csillagos házba, a huszonhármas szám alá, majd júniustól a gettóba, a Holló utcába vonultatták át őket.
A magára maradt Linné ott ment előttük, két bőrönddel, kabátban a melegben is, mint ahogyan az Angyal utcából is együtt jöttek a csillagos házba.
Vagyunk, mert ez a legegyszerűbb.
Akkor az Üllői úton megálltak két oldalról a villamosok, néhány utas az ablakon kihajolva nézte a menetet.
Olyan volt máskülönben a város, mint akármelyik délután, addigra már eltakarították a korábbi nagy bombázások nyomait, volt mit, hiszen főként a ferencvárosi rendezőt rombolták az angolszász gépek, Közép-Európa legnagyobb pályaudvarát, s bár a síneket támadták, persze bőven hullottak bombák máshová is, lángolt a Gizella-malom, az István Kórház, csak a László Kórházban kétszáz beteg halt meg, amikor az épületet találat érte.
Most meg továbbküldték őket, a csillagos házból be a gettóba.
Lisziék sorban gyalogoltak a többiek között végig az úton, nem a járdán, hanem az út közepén, hogy ne keveredhessenek össze a hétköznapi járókelőkkel.
Nyári reggel, néhol még leeresztve a redőnyök, behajtva a spaletták, de sok ablakból nézték is őket, volt, aki tapsolt, volt, aki szőnyeget lobogtatott. Egy sarkig tárt emeleti erkélyajtó mögül kihallatszott egy nő hangos, nagyon hangos nevetése is, és egy gramofon zenélt, klarinéthangon szólt egy foxtrott, újra és újra kezdve a sor közepétől a dallamot.
A bevonuláskor a Klauzál téren kellett leadni az ékszereket, mindent, szigorúan mindent, ami volt. Felírtak mindent, akkurátusan, aztán meg egy fadobozba tették a pénzt, és egy nagy fonott kosárba dobták az ékszereket, mintha nem is számítana.
Anyát, amikor már jött el, a kapuban megállította egy rendőr.
– Jöjjön csak, ha jót akar magának. Tartunk egy kis külön ellenőrzést.
– Külön?
– Ne tegyen úgy, mint aki nem érti. Csinos asszonyka, és nem is olyan buta maga.
– Hiszen legalább azt lássa, hogy terhes vagyok – húzta össze magát Anya. – Könyörgöm, engedjen el, három kislányom vár.
Apától mosonmagyaróvári keltezéssel jött az utolsó levél, azt írta, Bánhidán voltak elszállásolva két napig, onnan vitték tovább őket, aztán csak a hallgatás.
Egy délután, amikor riadójelzés nélkül megkezdődött a bombázás, Liszi Évával éppen dobóköves ugróiskolát játszott a ház előtt. Az a kötött nadrág volt rajtuk, amit Anya csinált odalent a pincében a légriadók alatt, egyforma nadrág Évának és Liszinek is. Az egyik első találat elvitte a Holló utcai ház egész lépcsőházát, ott szaladtak le még az imént.
Anya Józsikát is odalent, a pincében szülte meg.
Karácsony előtt a Baross utcai klinikáról jött át egy szülésznő, az segített a vajúdásnál, ott maradt végig, még a szülés után is csaknem egész nap.
– Nem tudok fizetni semmivel – mondta Anya.
– Nem lesz ez jó, ha nem eszik, miből fogja szoptatni ezt a kisfiút. Ha maga beteg lesz, akkor a kisfiúnak se néz ki semmi jó.
– Józsika a neve – válaszolta anya. – Józsika, ahogy a nagyapját hívták.
A bombázások szünetében Kis Kálmánné, azaz Lucie kétszer is meglátogatta őket, kockás ruhával letakart kosarában ennivalót hozott, és másodjára egy kis petróleumot, azzal mosta ki Anya Liszi és Éva hajából a tetűserkéket.
A pince téglaboltozata hideg és nedves volt, akár valami régi jégverem.
Sötét volt odalent, és takarékoskodni kellett a gyertyalánggal is.
A szomszéd pincéből a bombázások alatt, s még utána is véget nem érően sikítozás hallatszott: mintha csak játszanának, ezek a sikolyok meglepő hűséggel és végtelen kitartással utánozták a lezuhanó lövedékek és aknák hangját. A gettó rendőrei a Klauzál térről áthozott őrülteket zsúfolták be oda, akik mindent elviseltek inkább, csak ne sötétben és csendben kelljen lenniük. Amikor jöttek a bombázógépek, a rácsos pinceablakokhoz zsúfolódtak, és kifelé kiabáltak, a rázkódó házak közé, az üres utcára, a füstbe, a robbanásokba.
– Ez hiányzott, éppen ez. Majd még valamelyik fegyveres megunja, és ideküld nekünk egy sorozatot.
Anya a kockás ruhákból összeöltött takaróba csavarta Józsikát, azt mondta a két nagyobb lánynak, fogják meg Anika kezét, és énekeljenek. Valami szépet. Hangosabban énekeljenek, az segít egyedül. Az utolsó gyertyájukat péntek este gyújtotta meg, a láng fölé tartotta a tenyerét, és mintha ő is énekelt volna, halkan mormolt valamit. Rájuk nézett és elmosolyodott.
A kétségbeesés a legnagyobb bűn, mondta a lányoknak.
És hogy ő a szíve mélyén még a legnehezebb pillanatokban is mindig várt, mint ahogyan most is vár valamit. Maga se tudja, hogy mit, de valami jó dolgot. És ha leltárt csinálna, hogy mi az, ami megéri a gyötrelmeket, a tetveket és a félelmeket, a mindennapos felkeléseket-lefekvéseket, akkor ezek nélkül a lappangó változások és várakozások nélkül alighanem kevés volna az összeszámolható jó dolog ahhoz, hogy kedve is legyen csinálni az egészet. De így elég.
Így elégnek kell lennie.
Hiszi, hogy a rosszat könnyen semmivé lehet tenni ezekkel a várakozásokkal. Tulajdonképpen sose hitt benne, hogy a rossz dolgok valóban léteznek. Csak másképpen kell értelmezni őket, és nyomban megszűnnek, nem eltűnnek, mintha soha nem lettek volna, hanem egyszerűen megszűnnek rossznak lenni.
– Értitek?
Apáról már régóta nem jött hír.
Az oroszok egy nagy, kerek oldalú kocsiról osztottak kenyeret, Liszi utálkozva köpte ki, ragacsos volt és fekete, mint a beszáradt, romlott lekvár. Az út közepén tarkóra tett kézzel vonult nyolc-tíz fiatal fiú, nyilasruha volt rajtuk, két cigarettázó orosz kísérte őket, rájuk fogták a dobtáras géppisztolyukat.
Az ostrom után, februárban, amint lehetett, Anya és a gyerekek visszaköltöztek az Angyal utcába, oda várták vissza Apát.
Anya a JOINT-tól kapott néha csomagokat, aztán az Angyal utcában eldugott, és szerencsésen megmaradt ékszerekkel indult el csencselni a Kiskunságra. Visszafelé nem tehetett mást, a vonat tetején utazott, az ölében szorongatta a kínkeservvel megszerzett szürke nyakú libát.
Egy, a tavasz végén hazatérő munkaszolgálatos híradása szerint Apát Mosonmagyaróvártól a transzportjával együtt egyenesen a flossenbürgi lágerba vitték, a vonat valamikor azon a decembervégen érkezhetett a táborba, amikor a Holló utcai óvóhelyen Józsika megszületett.
A flossenbürgi rabok a lágertől alig háromszáz méternyire működő kőfejtőben a DEST, a Német Talaj- és Kőkitermelő Vállalat részére bányászták az építkezéshez szánt szürke gránitot. Ugyanolyan gránitot, mint amiből a Tompa utca macskakövei készültek.
Amikor negyvenöt április tizenötödikén Koegel, az utolsó flossenbürgi lágerparancsnok ellenőriztette a létszámot, akkor még negyvenhatezer foglyot, köztük tizenhatezer nőt számoltak össze. Másnap, mivel az amerikai gépek már sorozatos mélyrepüléseket hajtottak végre, az SS elsáncolta magát a láger körül, és próbaképpen csaknem kétezer zsidót bevagonírozva transzportot indítottak Dachau felé. A vonatot már az állomástól másfél kilométernyire bombatámadás érte, az evakuáltak valamennyien ott pusztultak el. Ebből okulva a németek változtattak a terven: a sebesülteket és gyengéket agyonlőtték a táborban, és a megmaradottakból gyalogmeneteket indítottak kelet felé. A tiszteket és hozzátartozóikat északnak mentették, már két hét óta folyamatosan küldték a csoportokat. Mire április huszonnegyedikén bevonultak az amerikai 90-es hadosztály gyalogosai, a barakkokban már csak ezerötszázhuszonhat élő embert találtak, a többiek vagy a tábor krematóriumában, vagy a Dachauba vezető úton pusztultak el.
Lehet, hogy az ember csak úgy eltűnik nyomtalanul?
Vagy hogy a test nem bírja tovább, olyan, mint egy bonyolult építmény, ami látszólag bírja a terhelést, ám egyszer csak megroppan benne valami, s hirtelen az egész összeomlik, nem csak összedől, de akkor már a saját súlya is, a létezésének a sok összerakódott terhe pusztítja el, megsemmisül, fizikai értelemben valóban nyomtalanul, s mégis, mégis marad utána valami, csak úgy, mint egy kimondott szó, ami a víz fölött lebeg, vagy egy emlék, ami aligha megfogható, mégis létezik.
Hűvös, szeles tavasz volt.
Sokára olvadt el a hó, aztán langyosabb napok jöttek, kétségbevonhatatlanul közeledett a nyár.
(regényrészlet)
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 12. szám
