KOLTAI TAMÁS
Klezmer hungarikum
Színház
„Minő hangot láték!” Úgy éreztem magam a Budapesti Operettszínház Menyasszonytánc című darabjának sajtóbemutatóján, mint Shakespeare Pyramusa a Szentivánéji álomban. Előttem tizenhárom széles sort megtöltöttek a színházi újságírók, színikritikusok, portrétisták és recenzensek – ilyenkor érezni, hogy a sajtó tényleg nagyhatalom. A New York Herald Tribune, a Times és a Washington Post képviselőinek valószínűleg már csak mögöttem vagy az emeleten jutott hely. Azt, hogy sajtóbemutatón voltam, magától a színház igazgatójától tudom, aki kedves szokásához híven az előadás után most is avatóbeszédet mondott a közönségnek a színpadon, mely alkalomból ellátta a kritikus feladatát is, elhasználván a magyar nyelvben rendelkezésre álló felsőfokú jelzők tetemes hányadát. Semmit sem hagyott másoknak. Tennivalóm nem maradván itt tulajdonképpen be is fejezhetném, de minthogy a jegyeimért nem fizettem (hármat kaptam, hálás köszönetet rebegve értük), kötelességemnek érzem megszolgálni a szívességet, melyben a teátrum részesített, nehogy elveszítsem magasságos kegyét.
Kijelentem, hogy minden hangot jól láttam, és Shakespeare tanácsát követve élénken igyekeztem fürkészni a színpadot, „nem hallom-e ott meg Thisbe arcát”. Ez nem annyira sikerült. De musicalről lévén szó, a hanghatásban részesítés mégiscsak a legfontosabb, és Jávori Ferenc zenéjének élvezetében nem voltam akadályoztatva – kellemesnek, dallamosnak, szépnek találtam. Muzsikájának alaprétege a klezmer, a Jávori vezette, világszerte ismert és elismert Budapest Klezmer Band művelte kelet-közép-európai hagyományos zsidó zenei folklór – a zenekar maga játszik az előadáson -, amely más stílusokat, más zenei nyelveket is a szövetébe olvaszt a mű dramaturgiai kívánalmainak megfelelően. E kívánalmak a darab témájából következnek. A klezmermusical irodalmi előzménye Indig Ottó A torockói menyasszony című – 1937-ben Keleti Márton által filmre is vitt – színdarabja. A Brassóból származó szerző munkássága nem jelentéktelen, noha több komoly forrás, például a sok nímandot is fölsoroló legújabb Magyar Nagylexikon nem tud a létezéséről. Az előbb kolozsvári, majd pesti újságíró szóban forgó darabja sokáig „kényesnek”, elhallgatandónak számító témát kolportált. Az egyik műsorújság még ma is úgy intézi el a történet egyetlen lényeges mozzanatát, hogy „különös esemény”. Ez a különös esemény az, hogy Rózsiról kiderül, nemcsak lelenc, hanem zsidó is, ami – finoman szólva – nem könnyíti meg tervbe vett házasságát Andrással. A cselekmény színhelye – hogy ne legyen kétség: Erdély – és ideje, a harmincas évek a vallások és etnikumok együttélésének nem épp békebeli helyzeteit produkálta. A végén minden rendbe jön, kiderül, hogy Rózsi református (az is csak egy fokkal jobb), így az esküvőnek nincs akadálya. Nem tartozik egészen ide – de mégis -, hogy a nyolcvanas években Illyés Gyula lenyúlta a témát Sorsválasztók című drámájában, abban is ugyanez a happy end, s a szerző hosszas kvaterkázások közepette egyeztette Aczél Györggyel, hogyan lakhat jól a kecske úgy, hogy a káposzta is megmaradjon, azaz nehogy má” valami zsidó identitásvállalás gyűjjék ki belőle. (A részletek Révész Sándor remek Aczél-könyvében.)
A „különös eseményt” az átdolgozók – Kállai István és Böhm György – is úgy akarják megjeleníteni, hogy baj ne legyen belőle. Volt – persze, hogy volt – holmi magyar-román-zsidó ellentét akkoriban, de nem komoly. Jó, a vőlegény papája kicsit antiszemita, de maga András szereti Rózsit, ha református, ha zsidó. A katolikus templomba ugyan nem akarják Rózsit beengedni a népek, a gazdag polgári zsidó asszonyok meg elkergetik, mert a fiaik mind neki kezdenek udvarolni, de Herskovics kocsmáros, aki úgy zsidó, hogy szegény (ez a legjobb kombináció), szeretettel befogadja. A plébános meg a rabbi pedig, akik keresztbe köszöntik egymást shalommal és dicsértessékkel, s együtt hódolnak a kulináris élvezeteknek, kórusban sopánkodnak, amiért az emberek nem élnek kölcsönös szeretetben; úgy tűnik, egyszer-egyszer talán mondaniuk kellene közösségük tagjainak is, s akkor Erdély lenne a vallási és etnikai béke szigete. Sajnálatos módon még nem tartunk itt. A zsidó szombat beköszönte előtti szolid táncot a kocsmában bizony elvágja a duhaj magyar nóta. Az András fiú, aki nem veheti el az árva lányt, bánatában katonának áll. Az erőszakos román őrnagy ráhozza a csendőröket az üldözöttekre. A bendzsós Dávid kivándorol Amerikába a nagybácsijához. És az egészet az atyai érzelmű, a sorssal egyezkedő Herskovics kocsmáros narrálja, aki azon töpreng, hogyan adja be az igazságot Rózsinak. Van, ami a János vitézből ismerős, van, ami a Hegedűs a háztetőnből. Nem baj, a legnagyobbak is onnan vették, ahol lelték.
Az előadás távolról gusztusos, a rendező Béres Attila rendben tartja a színpadot, csak kissé több füstködöt használ a kelleténél. Ez a zenés színházban többnyire a lírai látványmaszatoláshoz kell, és mivel takar, fölment a rendezés alól. Ha kevesebb lenne, kevésbé lenne banális, és ritkábban látnánk a komikus fújókákat. Túri Erzsébet díszlete impozáns, leszámítva, hogy a gázlámpás lépcsőzettel, a háttérben látható történelmi utcaképpel világvárost csinál a korabeli erdélyi helységből. Nem beszélve a pályaudvarról, amely olyan, mintha már New Yorkba érkeznénk, nem Torockóból indulnánk. De a musicalközönség a pénzéért látványt akar, nem nyomort. Szépek és tömegben jól mutatnak Füzér Anni jelmezei, a tömegjelenetek egyébként is látványosak – bár a katonák szökése elég suta -, s eredetiek Bodor Johanna és Rogács László koreográfiái.
A prózai hangvétel harsányabb a kelleténél – nemcsak hangerőben, gesztusokban is -, de ez a magyar operett- és musicaljátszás bája, erről ismerszik meg, úgyszólván hungarikum. A szöveg önmagában végtelenül klisézett – ahhoz képest is, hogy ez a műfaj sajátja, csak a kivételesen jó művek mentesek alóla -, amire még rátesz az olyan durván hamis előadói stílus, mint a katonaállítási jelenetbe illesztett apai számonkérés. De viszonylag kevés ilyen van. Az Operettszínházban lassanként megjelenik egy emberien megszólaló, jó hangú új nemzedék, közülük is első – az utóbbi évek legnagyobb fölfedezése – a Rózsit játszó Siménfalvy Ágota, akinek szakmai képességeihez erős színészi jelenlét és intenzív belső sugárzás társul; szerencsésebb (közelebb ülő) nézők föltehetően lélektani árnyalatokkal is találkozhatnak játékában. Messze túlhat a rivaldán a Szendy Szilvi-Kerényi Miklós Máté szubrett-táncoskomikus kettős kitűnő, „jellemfanyarított” produkciója. Elszántan veti magát szerepébe az Andrást alakító Mészáros Árpád Zsolt. Az általában remek Szabó P. Szilveszter most kevésbé koordinálja eszközeit: „szétjátssza” a galád Jonel őrnagyot. Épp a poentírozás tűrési határain belül marad Jantyik Csaba (Rabbi) és Faragó András (Pap). A „régiek” közül Mikó Csaba (Herskovics) visszafogottan tör a jellemre, Molnár Piroska (Blumné) körül most is ragyog a színpad, Lehoczky Zsuzsának (Majzikné) pedig írtak egy fölösleges szerepet, hogy ő is jelen lehessen.
A végén a technikás színidirektor gondoskodott róla, hogy az ováció a duplája legyen a spontán sikernek. Ez is hungarikum. A vasfüggöny elől megszöktem, de csak nehezen találtam olyan kijáratot, amelyet nem torlaszolt el a nyilván fizetéselvonás terhe mellett oda állított őrző-védő személyzet. Onnan már csak pár lépés a Broadway. Ha a Pesti, hát a Pesti.
(Menyasszonytánc – Budapesti Operettszínház)
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 12. szám
