Forrás: ÉS

TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS

Kell-e új baloldali párt?

Erre a kérdésre a válasz: igen. Méghozzá nem is egy új baloldali pártra volna szükség, hanem kettőre. A végén válaszolok majd arra a kérdésre, hogy szerintem mi a valószínűsége annak, hogy ebben az esetben is bekövetkezik-e csakugyan, ami szükséges.

Először azonban vegyük szemügyre röviden a pillanatnyi magyarországi és kelet-közép-európai helyzetet, amelyben ez a kérdés fölvetődik.

Politikai harcok: a fölület

Lengyelországban már megalakult az új kormány, Magyarországon választási kampány van, Csehországban és Szlovákiában is közelednek a választások. A négy ország helyzete látszólag igen különböző. Lengyelországban szélsőjobboldali, klerikális, nacionalista és etatista erők kezében van az államfői poszt és a kormány. Csehországban a szociáldemokraták és a megreformálatlan kommunisták összefogása készülődik, az utóbbiak kívülről támogatnák a balközép kormányt. Szlovákiában a szociáldemokráciát, a nacionalizmust és a provinciális újgazdag tónust ötvözi a „Smer” („Irány”) nevű egyszemélyes párt, amely – ha csakugyan nyer – koalícióra fog kényszerülni a „keresztyén” pártok valamelyikével. Szlovákia eddig a neoliberális/neokonzervatív ortodoxia mintaországa volt, bár ebben egyetlen politikai erő se hisz (csak csinálja): „dübörög a gazdaság”, de az emberek rosszul élnek, kicsik a fizetések. Mindegyik „új erő” (új, átalakult vagy csak megváltozott párt) Kelet-Közép-Európában a neoliberális gazdaságpolitika – névleges – ellenzője.

A hatalomra került vagy hatalomra készülődő erők belátták, hogy a neoliberális „vadkapitalizmus” népszerűtlen (joggal). Az a politika, amely a nép fogához veri a garast, lejárt: a többség mindenütt elutasítja.

Az iparosodott tőkés országok fejlődésében gazdasági-politikai trend figyelhető meg: a szabadversenyes-liberalizáló-privatizáló korszakokat, amelyekben gyakori a deflációs, „megszorításos” pénzügyi és költségvetési politika, s amelyekben a bővítés-fejlesztés költségeit „externalizálják”, olyan korszakok követik, amelyekben az állam beavatkozik a gazdaságba, élénkít, beruház, hitelez, s a szociális béke érdekében egyenlősít, államosít, iskolába és laktanyába kényszeríti a fiatalok millióit, tűri az inflációt, az államadósságot, a deficitet. Ezek a gazdasági-politikai korszakok egymást váltják, többé-kevésbé meghatározzák őket a szokásos beruházási ciklusok és időközönkénti túltermelési és egyéb válságok. Jelenleg a nyolcvanas-kilencvenes évek szabadpiaci-szabadversenyes időszakának (a gazdasági után) politikai bomlása figyelhető meg, az ideológiai divat és a politikai mozgósítás változása ezt pontosan jelzi. A neokonzervatív/neoliberális politika alkonya, bármilyen látványos, egyáltalán nem jelenti a tőkés rendnek mint olyannak a végső hanyatlását: „a jóléti állam” (vagy ami ugyanaz: „a fogyasztói társadalom”) is kapitalista állam (társadalom), hiába szidalmazzák „szocializmusnak” a konzervatívok és a liberálisok. A beavatkozó-egyenlősítő „jóléti államnak” (amelynek extrém, államkapitalista változata volt az ún. „létező szocializmus”) mindig voltak bal- és jobboldali legitimáló ideológiái, de még a reformista baloldal se volt korábban soha a szabadpiaci-szabadversenyes kapitalizmus híve.

Mára ez is megváltozott, a szociáldemokrácia világméretű jobbra tolódásával a neokonzervatív gyakorlat behatolt a baloldal hagyományos fölségterületére, amelyet Tony Blairnél és követőinél erőteljes tekintélyelvűség, elitista és rendőrállami paternalizmus egészít ki. A brit Munkáspártnak csak a múltja baloldali – és a szavazói, akik a múltja miatt, kulturális-hagyományos okokból szavaznak rá. A régi szociáldemokrácia helyét „az új társadalmi mozgalmak” (elsősorban az antiglobalista és környezetvédő mozgalmak, amelyek identitása mindenütt – Magyarország kivételével – egyértelműen baloldali) és a nyugati kommunista pártok foglalják el; az egész spektrum, úgy, ahogy van, jobbra csúszott.

A két kis neokonzervatív párt (SZDSZ, MDF) kivételével – az SZDSZ-nél ez a párt múltjából hozott baloldali témákkal egészül ki: nők, melegek, csökkent munkaképességűek, illetve romák és bevándorlók jogegyenlősége, anti-antiszemitizmus, a kulturális modernizmus iránti előszeretet – Magyarországon mindenki megértette, hogy a neokonzervatív/neoliberális világkorszaknak lassanként vége van, ezért a balközép és a radikális jobboldal nagy politikai struktúrái változtattak retorikájukon, és visszanyúltak „a jóléti állam” néhány világnézeti eleméhez (igazságosság, szolidaritás). Ez nem sokat jelent, hiszen a versenyben lévő négy pártból három és fél radikális adócsökkentéseket ígér, a Fidesz ráadásul még járulékcsökkentést is, mindez a tőkének kedvez – s a vigaszképpen kilátásba helyezett élénkítő és munkahelyteremtő intézkedések fedezete nem lehet más, mint az állam további eladósodása és az infláció, ezt viszont a jelenleg érvényben lévő neoliberális (nemzetközi és európai) szabályrendszer korlátozza, tehát a kölcsönösen hangoztatott felelőtlenségi vádak kölcsönösen és egyformán igazak és képmutatók. (Az inflációt a baloldalnak se szabad félvállról vennie: semmi nem rombolja jobban az egyenlőséget, mint az infláció, amelynek a szociálpatológiai következményei iszonyatosak: Weimar!)

Persze a magyarországi jobboldal – rémséges hagyományainak megfelelően – most se tudta megállni, hogy ne vonja kétségbe a „jogállam” és a „köztársaság” érvényességét, ezért a megmaradt „demokratikus érzületű”, „rendszerváltó” (és eléggé hangadó) középréteg nem fog rá szavazni, ami helyes, ám félre is veri a harangot, ami nem indokolt. Az elillanni látszó biztos győzelem miatti pánik azonban majd biztos előhozza a jobboldalból azokat a félelmesen szabadságellenes ideologémákat, amelyek miatt áprilisban majd félretesszük kétségeinket, s ha nem is a balközépre szavazunk, de a jobboldal ellen. A két „oldal” közötti különbség nem elég nagy, de a kis különbségen is sok múlhat: a balközép valamicskével hűségesebb a polgári demokrácia alapjellegéhez, ami kedvezőbb föltételeket teremthet ahhoz, hogy ne azt tegyük, amit a balközép mond.

Emlékezzünk csak, mit csinált – ostoba botrányokon kívül – az Orbán-Torgyán-kormány 1998 és 2002 között. Semmit. Ha ez a társulat újra hatalomra kerül, ugyanerre számíthatunk. A szocialista párt mérsékelt polgári párt, amely a rászorultsági elv alkalmazásával, a kedvezmények differenciálásával egy arasszal talán inkább egyenlőségpárti, mint vetélytársai, de a legfőbb sajátossága nem ez, hanem a múltja: 1989 után a volt párttagok ön- és érdekvédelmi szervezeteként működött, legfontosabb emberei ma is volt középszintű pártfunkcionáriusok vagy „állami” apparatcsikok, ezért „baloldalisága” szinte tisztán leszármazási („genealógiai”) tény, aminek a jelentősége elsősorban kulturális, nem pedig politikai jellegű. Gyurcsány ezen – a maga energikus tétovaságával – változatott volna, amíg az ellenzékkel szemben defenzívába nem szorult, és el nem kezdte védeni a neoliberális szisztémát, ahelyett, hogy pusztán a kormányát védte volna. Kezdetben – de még kampánykönyvében is – a szegénységről beszélt, ma már a pompás helyzetet méltatja, no meg persze munka és tőke együttműködését. Orbán Karakószörcsögön „munkabarát” politikát, Berlinben „üzletbarát” keresztyéndemokráciát hirdet. Gyurcsány szerint Orbán a nagytőke ellensége. Ha ez igaz volna, szívvel-lélekkel támogatnám a Fideszt. De nem igaz.

A régi szociáldemokrácia erre azt mondta volna: „meggyőződéses marxista, öntudatos szervezett munkás” számára egyik kutya, másik eb – de azért csak védjük a polgári demokráciát. Jobb híján. Ma se mond a baloldalon mást senki.

De evvel azért nem érhetjük be, hiszen így csak fokozzuk a demokratikus díszletek mögé rejtőző félimpotens zsarnokságnál mégiscsak kellemesebb parlamenti demokrácia iránti össznépi undort s a belőle fakadó passzivitást, ami lehetővé teszi az uralkodó osztálynak és az állami bürokráciának, hogy úgy bánjon az alattvalókkal, mint a rühös kutyával. Minden gondolkodó ember egyetért abban, hogy a mostani politikát meg kell változtatni, meg abban, hogy a jelenlegi politikai garnitúra (meg az államapparátus, a sajtó, a nem kormányzati szervezetek [NGO-k] hálózata stb., stb.) semmire se jó – vagy nem sokra -, ám az ernyedt kiábrándulás olyan fokú, hogy az új kezdeményezéseket közöny fogadja vagy ingerültség. Ezért olyan bosszantó, hogy az „Élőlánc” megalapítását elügyetlenkedték; akkor is kár érte, ha bőven vannak tartalmi és minőségi kifogásaim.

Az X Párt

Polgári pártból nagy a választék – négy is verseng a parlamentbe kerülésért Magyarországon -, ám nekünk azon kellene törnünk a fejünket, hogyan teremtsünk valódi antikapitalista baloldalt. Nézzük meg – az áttekintés (hely hiányában) futólagos és hiányos lesz -, hogyan csinálják ezt mások azokon a helyeken, ahol ugyan se forradalmi mozgalom, se forradalmi helyzet nincs, a tőkés társadalom neokonzervatív variánsa azonban sokak számára tűrhetetlennek tetszik. Németországban – amely kultúraföldrajzi szemszögből a legközelebb fekszik hozzánk – a szociáldemokráciától balra állt össze egy ún. „választási párt”, a Linkspartei.PDS, amely megbuktatta Gerhard Schröder és Joschka Fischer kormányát (nem a CDU, amely mandátumokat vesztett: Angela Merkel vesztesként lett kancellár a képtelen nagykoalíció élén, hiába fényezi a hazai sajtó). A legföltűnőbb az, hogy a keletnémet állampárt maradéka (szemben a lengyel-, cseh- és magyarországi, romániai szociáldemokrata pártokkal; a négyből csak három utódpárt) megmaradt baloldalinak; képes volt a kommunista pártok hagyományosan gyűlölt szélső- és ultrabaloldali (a kettő köztudomásúlag nem ugyanaz) ellenfeleivel szót érteni; hajlandó és képes volt elméleti munkát és vitákat folytatni; képes volt megőrizni az elkötelezett pártsajtó egy részét, és cenzúrázott, szürke közlönyökből komoly harci orgánumokká változtatta őket. Félreértés ne essék: a PDS (az új párt keletnémet komponense) nem forradalmi, hanem reformista szervezet, amely a keletnémet tartományi kormányokban – szövetségben a messze jobbra tolódott szociáldemokráciával – nem vétózta meg a népellenes megszorító intézkedéseket és az új, elnyomó jellegű munkaügyi szabályok bevezetését. Ám amikor kitört a tömeges elégedetlenség, mégis képes volt a dolgozók oldalára állni.

Ugyanakkor – ami a leglényegesebb – stratégiai szövetséget kötött az új társadalmi mozgalmakkal: ez a párt (ismét csak szemben a kelet-közép-európai utódpártokkal) feminista, környezetvédő, az etnikai és szexuális kisebbségek, a bevándorlók védelmezője, őszintén antiglobalista, antiimperialista és antimilitarista, nem tette indexre Marxot, keményen ellenzi a neokonzervatív, azaz neoliberális gazdaságpolitikát, intenzíven foglalkozik a harmadik világgal, szolidáris a latin-amerikai balpopulista kormányokkal (és a világ szakszervezeteivel), a hegemón birodalmi stratégiával szembeni különféle ellenállási formákkal – belső kultúrájához tartoznak a bioélelmiszerek, a vegetarizmus, az antialkoholizmus, a tekintélyellenes (alternatív) családmodellek, miközben persze ott vannak a betonfejű öreg komcsik is, akik bizonyára morognak.

Ennek az oka-foka sokféle: az NDK nálunk elfeledett speciális helyzetétől az össznémet kultúráig, amely az egyetlen, amelyben – az emigrációk miatt – széles körű tudás állt rendelkezésre a posztsztálinista tapasztalatról, s amely visszahatott az 1989 előtti Kelet-Németországra -, egészen a német munkásmozgalom kiirthatatlan hagyományaiig, amelyeket Nyugaton megőriztek. Ebben a pártban furán egyesül a régi (szocdem és komcsi) baloldal, az Új Baloldal (1968), az antisztálinista szélső- és ultrabaloldal meg az új társadalmi mozgalmak politikai kultúrája. Megtalálható benne a „Linksruck”, a brit neotrockista SWP szövetségese – az olaszországi Rifondazione comunista is befogadott trockista elemeket, a brazíliai Dolgozók Pártja (PT) is; folytathatnám, de nincs rá helyem.

Nos, ilyen pártra nekünk is szükségünk volna. Olyan, több áramlatból összeálló demokratikus baloldali pártra, amely nem készül forradalomra, de amely – átvéve a hagyományos szociáldemokrata (és „eurokommunista”) pártok korábbi helyét – a kései kapitalizmusnak a Föld teljes elpusztításával fenyegető katasztrófapolitikájával szemben az emancipációs reformmozgalom erejével a korlátozó józan észt képviseli, és nem fordul többé szembe a szakszervezetekkel és a tőle balra állókkal, hanem a népjóléti állam funkcióinak kiterjesztését, a dolgozók jogainak szélesítését, a kulturális (baloldali) ellenhatalom megőrzését is vállalja. Tehát nem nyíltan reakciós és ellenforradalmi, mint a Schröder-féle SPD és elvrokonai.

Az ilyen pártok korlátai nyilvánvalóak, de nem véletlen, hogy a hozzá hasonló szövetségek, koalíciók létrehozása sok helyütt fölmerül. Eseti koalíciót hozott létre az Európai Unió alkotmánytervezete elleni „non de gauche” érdekében a hagyományos FKP, a szakszervezetek, a zöldek, a Ligue Communiste Révolutionnaire, és hallgatólagosan a még tőlük is balra álló Lutte ouvrière, a Parti des travailleurs, sőt, az anarchisták egy része; ilyen koalíció a Prodi vezette olaszországi Unione, de voltaképpen koalíció (frakcióké) a Rifondazione comunista is meg a brazíliai Partido dos trabalhadores, Lula bomladozó egységpártja. Az ilyen választási párt ellenzékben a legjobb. (A franciaországi baloldali pártok és szakszervezetek ma kiállnak a diáklázadás mellett. Kérdés, megtennék-e kormányon.) Kormányon – különösen a tőketranszferek globális liberalizációjának a körülményei között – könnyű megbuktatni vagy (mint Lulát Brazíliában) elvtelen kompromisszumokra kényszeríteni, hiszen a tőkés rendszer keretein belüli radikális reformpolitika egyelőre nem nagyon lehetséges. Kormányon kívüli nyomásgyakorlásra, erőgyűjtésre, a bajok enyhítésére azonban igenis alkalmas. Értelmes cselekvési keretet kínál azoknak, akik – illúziók nélkül ugyan, de – cselekedni szeretnének végre a gyakorlatban. A szuperhatalmi militarizmus és a környezeti tragédia alapos enyhítése nem is volna csekélység.

Őszintén szólva Magyarországon ilyen fejlemény nem várható, mert itt az „elődpárt” maradékát nem nevelte a tartós kitaszítottság, amely a PDS-nek csak hasznára vált. A dolognak kulturális okai is vannak: mivel Magyarországnak nem volt saját Nyugata, ezért a szocialista elmélet (elsősorban a marxizmus) hatása már a kilencszázhetvenes évek óta szünetel – az obligát legitimáló-ideológiai pártpropagandára komoly ember már azelőtt se figyelt. A marxizmus a húszas évek óta csak Nyugaton fejlődhetett – a posztsztálinizmus országaiban csak ellenzékben, titokban, majd rendszerint száműzetésben. Ezt Németországban a kulturális és nyelvközösség részben megakadályozta, bár a komoly marxistákat (mint amilyen Rudolf Bahro és Robert Havemann volt) az NDK-ban lecsukták; másokat meg – legtöbbjüket – elüldözték Nyugatra. Ettől függetlenül Németországban – még Keleten is! – maradt puritán és munkásbarát baloldal, a Nagy Tradíció eleven. Magyarországon mintegy harminc éve már Max Weber az igazi szellemi forrás, nem Marx – a szüntelenül locsogó „érték”-duma is a leegyszerűsített és lebutított Weber-hatás terméke, amely már olyan abszurdumokhoz vezet, mint a teljesen értelmetlen „értékelvűség” (vagy egy másik teljesen értelmetlen formula, az „értékek mentén”) kifejezés széles körű használata.1 (Erről Max Weber, ez a lángelme, nem tehet.) Lukácsból is csak az általa közvetített weberi elemek maradtak, mint a kapitalizmus „kulturális” fölfogása és a „racionalizálással” szembeni ellenszenv, amit már aztán könnyű volt a kilencvenes években heideggerizálni. (Lukács legfontosabb műve, az ún. „nyugati marxizmust” megalapozó Történelem és osztálytudat [1923], amelyet egyszerre átkozott ki a II. és III. Internacionálé, magyarul csak 1971-ben jelent meg, hazai hatása zéró, miközben kezemben tartom a mű 16. amerikai kiadását [2001]; olaszul, spanyolul, portugálul, bengáliul, japánul, koreaiul [persze Dél-Koreában] állandóan kapható…)2

Magyarországon egységes konzervatív konszenzus uralkodik a heves „kultúrharc” ellenére: a pluralizmussal szembeni gyanú, az emancipációs technikák elvetése (vö. a környezetvédelemmel és a feminizmussal szembeni sikító ellenszenvvel a mainstream médiákban), a xenofób provincializmus (mindkét „oldalon”), a munkásosztály puszta létének letagadása, a tekintélyelvű antimodernizmus mind arra utal, hogy itt mérsékelt baloldal létrehozása (mert ma itt ilyen nincs) reménytelen. A hivatalos balközép utálata az ökopolitika iránt a legföltűnőbb – bár a represszív büntetőpolitika iránti vonzalom, a diszkriminált kisebbségek iránti közöny, a represszív-paternalisztikus, nőelnyomó-patriarchális családmodell komoly kritikájának teljes hiánya se mellékes -, ez mutatja, hogy nemcsak programjukban, de érzületükben is a magyarországi „szocialisták” távol állnak még a jobboldali szociáldemokrácia szubkultúrájától is, ahogyan az Nyugat-Európában, Latin-Amerikában és Dél-Ázsiában megfigyelhető. (A lényegüket illetően reformista és gradualista antiglobalista mozgalmakról is csak hazugságokat forgalmaz a kivétel nélkül mindig az establishment oldalára álló szociálliberális sajtó.) Nem beszélve a „népek közötti egyenlőség” elvéről, amely még a leninista hagyományban is alapdogma, s ebbe nem fér bele az imperialista-neokolonialista háborús kalandokban való lelkes részvétel. A hagyomány elfelejtésének szép példája, hogy több újság a kommunistáknak, pl. Marosánnak tulajdonította a nyílt „antiklerikalizmust”, nem tudván, hogy az antiklerikalizmus a keresztyénségen belüli attitűd – az antiklerikális Deák és Tisza nem volt kommunista; ugye. Tehát még a tizenkilencedik századi arisztokratikus szabadelvűségnek ez az ideológiai közhelye is avant-garde vakmerőség a mai Magyarországon. Arról nem is szólva, hogy minden lázadás lelki rugója – a részvét – micsoda hiánycikk Kelet-Közép-Európában. Az emberi szerencsétlenség nem örök, nem természeti, hanem történelmi-társadalmi eredetének fölismerése már legalább Rousseau óta a lázadás lelki alapérzése, valamint az a fölismerés is, hogy a civilizációs haladás és „növekedés” – habár csakugyan haladás és növekedés – nem teszi jobbá és boldogabbá az embereket. A modern ember karakterének kettőssége és ellentmondásossága megmutatja, hogy nincs „ember” általában az osztálytársadalomban, ezért a nem fölszabadító és emancipáló humanizmus eleve halálra van ítélve. Ezt Berzeviczy Gergely és Kármán József már tudta: a mai értelmiség már megint nem.

Hazafias büszkeség tölt el, ha meggondolom, hogy honunk a nemzetközi reakció egyik központja.

Az Y Párt

Furcsa módon ennél könnyebbnek ígérkezik radikális forradalmi mozgalom elindulása – elvben. (Hogy az Y Párt aztán olyan folyamatokhoz vezethetne, amelyek létrehoznák az X Párt valamilyen variánsát, az lehetséges, de kár rajta még spekulálni.) Az Y Párt azért egyszerűbb dolog tulajdonképpen, mert a nyilvánvalóan szűk bázisú mozgalomnak egyáltalán nem kell helyi jellegűnek lennie, hiszen több, elméletileg megalapozott, vitákban és harcokban edzett nemzetközi tömörülés is van, amely magyar variánsának elterjesztése semmiképpen nem lehetetlen. (Bár a mintegy harminc éve szünetelő – itt most nem egyes személyiségek hősi munkáját becsülöm le, de hatásuk csekély volt – marxista társadalomtudományi munka hiánya a baloldali beszédmódnak még az emlékét is eltörölte, s ez hátrányosan különbözteti meg Kelet-Európát a Nyugattól és olyan helyektől, mint India vagy Latin-Amerika…) Ami itt szóba jöhet, az a neotrockista, az autonomista (kiindulópontja az olaszországi Autonomia operaia), a tanácskommunista vagy anarchokommunista mozgalmak valamelyike – hiszen ezeknek máris vannak jól fölkészült híveik Magyarországon, habár persze kevesen. Olyan mozgalmak is vannak, amelyek ezek valamiféle kombinációi. Könnyű, mondom, de persze mégsem az, hiszen nem szektaalapításról van szó, hanem a dolgokon változtatni képes gondolati-politikai áramlatok meghonosításáról.

Radikális baloldaliak ma is vannak Magyarországon, ám az ő hagyományuk és genealógiájuk elfogadhatatlan számomra – és viszont. Működésük legfontosabb indítéka a konok hűség, azaz az 1989 előtti ancien régime becsületének hiábavaló és káros ment(eget)ése. Ennek a radikális baloldalnak komolyan veendő mestere is van, a „polgári nyilvánosság” számára ismeretlen Rozsnyai Ervin, akinek szerzői kiadásban, szerény példányszámban megjelenő elméleti művei fölöttébb magas színvonalúak, s bár dogmájuk az ortodox marxizmus-leninizmus, innovatívak, ha nem is nyelvileg. Rozsnyai az apostolica successio álláspontjára helyezkedik, amely szerinte az SZKP XX. kongresszusával szakadt meg (azóta a hivatalos kommunista mozgalom nem „legitim”, véli, mint Lajos Fülöpről mondták X. Károly „ultra” hívei). Nem ildomos bírálni az olyan szerzőt, aki el van zárva a nagy nyilvánosságtól, s akinek a könyveit nem ismertetik, tehát nem folytatom.

Persze Magyarországon van ún. „rendszerkritikai” baloldal, pl. a korábbi rendszer baloldali bírálóit publikáló, magas színvonalú és informatív Eszmélet és köre, ez azonban belpolitikailag passzív; aki viszont belpolitikailag is igen kritikus baloldali, a rendkívül népszerű és az egyetemi fiatalság körében igen nagy hatású Szalai Erzsébet, nem forradalmár, hanem modern baloldali szociáldemokrata; jellemző, hogy az MSZP értelmiségére nincs befolyása, pedig más körülmények között ő lehetne az X Párt guruja (bár a pártok szagát se bírja).

A létező magyar radikális baloldallal való kontroverzia alapja – s ezt nem látja rosszul Rozsnyai Ervin – a szovjet típusú társadalom, s evvel az egyik (tehát nem a trockista) lenini politikai hagyomány megítélése. Szerintem új forradalmi mozgalom csak e hagyomány (a sztálinizmus és a neo- és posztsztálinizmus) merev elutasításának alapján jöhet létre. Ez a merev elutasítás nem vezethet történeti ostobaságokhoz: Oroszország 1917-19-ben nem a bolsevizmus és a „demokrácia” közötti választás előtt állt, hanem a vörös vagy a fehér terror dilemmája előtt. Kísérletezésre nem volt mód. Ámde nem az a fontos most, hogy mit tehettek (vagy sem) a bolsevik régi gárda vezetői majd” kilencven évvel ezelőtt. Hanem az, hogy mit tekintünk kapitalizmusnak. S ettől függ az is, hogy a tőkés rendet meghaladó „projekt” milyen irányú lehet, lehessen.

Az a tétel, hogy a szovjet típusú rendszer sajátos államkapitalizmus volt, már a kilencszázhúszas évek óta része a marxista irodalomnak, de csak a negyvenes években vált elterjedtté és fontossá. (Ezt független teoretikusoktól eltekintve a hivatalos „kommunista” pártoktól jobbra és balra is fölfedezték Gortertól és Pannekoektól Hilferdingig.) A trockizmusból kiszakadt csoportok (a Forest-Johnson irányzat, a Socialisme ou Barbarie köre, Tony Cliff és követői az SWP-ben) képviselték ezt a legnagyobb hatással, de ez volt 1968 voltaképpeni teoretikusainak, a szituacionistáknak is az elmélete. Az októberi forradalom és nyomában a többi a perifériaországokban megszüntette a tovább élő rendi (kasztos) agrártársadalmakat s a rájuk jellemző személyes függést, ennyiben a polgári forradalmak klasszikus funkcióját töltötte be. Rendi társadalom helyett fokozatosan modern osztálytársadalmak jöttek létre szekularizációval, iparosodással, erős mobilitással, gyors növekedéssel – ám piac és szabadságjogok nélkül.3 Az árutermelés, a bérmunka, az élőmunka alávetettsége, a társadalmi hierarchia, a hagyományos jog, az állam, az egyenlőtlenség, az értéktöbblet elvonása, a pénz, a paternalisztikus család, a nemi és a nemzeti-etnikai-faji elnyomás mind fönnmaradt. A hivatalos ideológia – Marx ellenében – magasztalta az elidegenedett munkát. Ez a sok tekintetben sikeres (mert nagy változásokat okozó), forradalmi eredetű, majd „megfagyott” rendszer addig maradhatott fönn, ameddig ki nem nyílt a világpiac felé: ekkor sajátosságait (tervezés, a termelőeszközök tőkés magántulajdonának csoportos-állami változata) mint elavultakat fölszámolták, együtt a szociáldemokrata jóléti állammal, amelynek brutális-zsarnoki alfaja volt.

Ha ezt tekintjük szocializmusnak, akkor – elismerve a bolsevik forradalom tragikus-démoni nagyságát – nyugodtan kijelenthetjük, hogy szocializmusra semmi szükség. Ismeretesek az árutermelő társadalomnak humánusabb változatai is. Ha lesz nálunk (is) valódi forradalmi mozgalom – forradalmon nem föltétlenül barikádokat értve -, akkor a kapitalizmus minden válfaját el kell utasítania, beleértve az 1989 előtti kelet-európai-ázsiai „izotópot” is. Nem elegendő az emancipáció polgári-fölvilágosító programja, a személyi függőség fölszámolása – amelynek következménye a politikai és a jogi egyenlőség. Ez utóbbival összefér az osztályhatalom, a kizsákmányolás, a nők és a gyermekek alávetettsége, a természet elpusztítása, százmilliók fölöslegessé válása, s összefér vele a háború, a népirtás, a büntetőkultúra. S elég volt idősebb testvéreink, az állatok kínzásából és gyötréséből. A forradalmi mozgalomnak szembe kell fordulnia minden hierarchiával, minden tekintéllyel – és főleg minden olyan ideológiával, amely az emberi állapot bármelyik történelmi fázisát természetesnek óhajtja föltüntetni.

A „párt” szót itt abban az értelemben kell venni, ahogyan a Kommunista Kiáltványban olvasható: ennek a pártnak nincsenek a munkásosztályéitól eltérő külön érdekei (legföljebb a nemzetközi osztályharc szempontját képviseli a partikularizmusokkal szemben). Ámde erre azt mondják, hogy „munkásosztály” már nincs is (ez korunk vezető hazugsága), de az, hogy ezt sokan jóhiszeműen mondják, magyarázatot kíván.4 A munkásosztály szociokulturális és politikai értelemben kétségtelenül fölmorzsolódott. Itt több tényezővel kell számolni, amelyekről Paolo Virno, az olasz operaismo5 egyik történelmi alakja ír egyik újabb esszéjében. Ő abból indul ki, amit a Grundrisse (ez Marx posztumusz műve, 1857-58) úgy ír le, hogy a természettudomány intenzív és rendszeres alkalmazása miatt a munkafolyamat, a munka a termelőfolyamat szélére szorult, holott korábban a főszereplője volt. A munka egyre inkább fölügyeleti és szabályozó tevékenység, amely a posztfordizmusban már a rácáfol a munka korábbi monologikus jellegére, és a társadalmi kooperáció nyilvános karakterével ruházza föl a munkát. Emiatt a munka tere „közületileg” („nyilvánosan”) megszervezett „tér”, amelyben politikai (hatalmi, kooperációs, meggyőzési-motivációs) elemek kerülnek a középpontba: a politika szerszámosládává lesz. A tudást a tőke megköveteli a munkástól, akinek a műszaki-ergonómiai-topológiai-szervezési ötleteit ellene fordítja a munkaintenzitás fokozása (és persze a profitmaximálás) végett. Marxnak az operaismo számára már a kilencszázhetvenes évektől oly kedves general intellect-fogalma (így, angolul a német szövegben Marxnál, hiszen a tizennyolcadik századi brit moralistáktól merítette) is átalakul: a társadalom rendelkezésére álló operatív tudás nyilvános jelleggel ruházza föl a munkát (szemben a liberalizmus fölfogásával, amely a munkát – a munkaszerződés önkéntes és privát jellegére hivatkozva – a köz/magán dichotómián belül a magánügyek közé sorolja, ez lévén a kapitalizmus egyik legfőbb politikai titka), s ami politika volt, termelési tényezővé válik. A general intellect ma a bérmunka meghosszabbítása, hierarchikus rendszer, az értéktöbblet termelésének fő pillére.6 A régi proletariátus politikai küzdelmei akkor zajlottak le, amikor a liberális kapitalizmusban az „értelmet” (mind a Sinn, mind az „intellektus” szféráját) a „polgári nyilvánosság” foglalta el (és le), a proletár ellenhatalomnak (a „szocializmus” mint mozgalom: szakszervezet, beteg- és nyugdíjpénztár, szocialista pártsajtó, pártiskola, pártapparátus, munkásotthon, kórus, egyesület, ideológia – mindez a kapitalizmus „belső” ellenzékeként) ezt kellett kívülről lehetőleg meghódítania. Ma a „külső/belső”, „köz/magán”, „bourgeois/citoyen” dichotómiák valamennyire másképp állnak, ez pedig megváltoztatja a politikák terminusait. Az értéktöbblet kisajátítása a posztfordista korszakban politikai szemszögből másképp történik: új a kényszer eredete, amely nem a „köz”-t megtestesítő államtól származik, amellyel szemben áll a „társadalom”, amelynek a „köz” reprezentációjától elszakított fő eleme a proletariátus volt. Nos, a kizsákmányolás megszüntetéséről ilyen körülmények között kell gondolkozni.

Az Y Párt csak parlamenten kívüli párt lehet, mert nem akar hatalmat.7 Az Y Párt, nem úgy, mint az X Párt, kevéssé függ a konjunktúrától. Az Y Párt energiája megteremtheti az X Pártot, amely tönkreteheti, szétrohaszthatja, ám nagy emancipációs áttöréshez is segítheti, de erre Kelet-Európában történeti okokból nincs remény. Nem föltétlenül előny, hogy (bizony, akárcsak az első világháború után…) csak a radikális stratégia áll rendelkezésünkre. Az Y Pártnak az első dolga a szellemi munka kellene hogy legyen, amely – megelőlegezve az osztály nélküli társadalmat – nem válhat el a gyakorlati cselekvéstől, amely nem moralizálás, hanem (ahogy Georges Sorel mondta) az osztály önzetlen szolgálata. Föl kell szabadulni, különben elpusztulunk.

Epilógus

Az első lépés: ne nevezhesse magát baloldalinak az, aki nem támogatja a dolgozók bérharcát.

A második lépés: ne nevezhesse magát baloldalinak az, aki nem feminista és nem környezetvédő.

A harmadik lépés: ne nevezhesse magát baloldalinak az, aki etno-, elsősorban pedig eurocentrikus.

A negyedik lépés: ne nevezhesse magát baloldalinak az, aki nem antiautoritárius, antirasszista, antinacionalista, antimilitarista és antiklerikális.

Az ötödik lépés: ne nevezhesse magát baloldalinak az, aki kommunizmuson a magukat kommunistának nevező csoportok uralmát érti.

A többi 495 lépés ezután következik.

1 Max Weber mai ideológiai használatáról ld. István Mészáros: The Power of Ideology, 2. kiadás, London/New York: Zed Books, 2004, 85 skk.

2 Az akkori viták anyagát A „Történelem és osztálytudat” a húszas évek vitáiban címmel 4 kötetben publikálta a Filozófiai Figyelő, Krausz Tamás és Mesterházi Miklós szerkesztésében (1981), vö. uők: Mű és történelem: Viták Lukács György műveiről a húszas években, Bp.: Gondolat, 1985. Lukács tíz évvel ezelőttig lappangott, amúgy elég szánalmas korabeli védőbeszéde: „Hvosztizmus [a. m. „uszálypolitika”] és dialektika”, ford., s. a. r. Illés László, Magyar Filozófiai Szemle XL, 1996/4-5-6, 459-537.

3 Az idevágó viták kiváló áttekintése: Mike Haynes: „Marxism and the Russian Question in the Wake of the Soviet Collapse”, Historical Materialism 10.4, 2002, 317-362. A szovjet-államkapitalizmus-elmélet új fejleménye: Stephen A. Resnick, Richard D. Wolff: Class Theory and History: Capitalism and Communism in the USSR, New York/London: Routledge, 2002.

4 A magyarázattal megpróbálkoztam mind Kelet-Európa vonatkozásában, mind általában, vö. G. M. Tamás: „Un capitalisme pur et simple”, La Nouvelle Alternative, vol. 19, mars-juin 2004, n