Hahner Péter
Ex libris
Ormos Mária: A történelem vonatán
Európa és Magyarország a 20. században
Ormos Mária pár hete csodálkozásának adott hangot, mivel a közelmúltban megjelent, vaskos monográfiái jóval csekélyebb sajtóvisszhangot váltottak ki, mint ez a vékony kötet, melyben a kiadó rövidebb tanulmányait, előadásait gyűjtötte össze. Pedig nincs ebben semmi különleges: a hosszabb szaktanulmányok helyett mindenki szívesebben olvassa a tanulmánykötetekkel felérő, de rövidebb írások gyűjteményes köteteit, különösen akkor, ha ezek a huszadik század magyar és egyetemes történelmének legfontosabb kérdéseit teszik fel. Ormos Mária ráadásul rendkívüli tudásának és előítéletektől mentes gondolkodásmódjának köszönhetően képes nemcsak frappáns és meggyőző, de egészen szokatlan válaszokat adni az oly sokszor felvetett problémákra. „Ezerszer elmondták és leírták – olvashatjuk például a 42. oldalon -, hogy a németek mit sem tettek a zsidók kínzása és meggyilkolása ellen, holott a saját országukban, úgyszólván az orruk előtt is folyt.” Egyes nyugati történészek még pár évvel ezelőtt is tanulmánykötetekben elemezték a németek sajátosnak és különlegesnek tekintett érzéketlenségét. A legésszerűbb magyarázatot azonban e kötetben találhatjuk meg: „Ugyanúgy el lehetne azonban ezt mondani a Szovjetunió egész népességéről, hiszen valamennyi tábor a birodalmon belül működött, sőt, el lehetne mondani az egész „szocialista tábor” valamennyi országának valamennyi lakójáról, továbbá a kínaiakról, az argentinokról, a chileiekről stb., akik szintén nem tettek semmit sem az áldozatok megmentéséért. Miért nem? Egyszerűen azért, mert nem állt módjukban.” Miért nem tagadták meg a katonák az embertelen parancsokat? Mert „kevesen hajlandók meghalni azért, hogy az általuk megkímélt embert valaki más fossza meg az életétől” – hangzik Ormos Mária aforisztikus tömörségű válasza. (41. o.) E kötetben olvastam a legkíméletlenebb és legőszintébb megállapításokat a második világháború ellenállási mozgalmairól is: „Az ellenállásról híressé vált országokban nem tudni arról, hogy arányaiban bármenynyivel is több zsidót mentettek volna meg, mint Magyarországon, miközben ezekben az országokban valamivel később, minden legalitást mellőzve, több ezer embert egyszerűen meggyilkoltak kollaborálás címén. Ezzel szemben a náci Berlinben viszonylag nagy volt a zsidó túlélők száma.” (45. o.) Érdemes tehát szembeállítani egymással a különböző népek magatartását? Szerzőnk szerint nem a népek mentalitásában voltak nagy különbségek, hanem az államok pozícióiban és azon helyzetekben, amelyekbe a népek belekényszerültek. Hasonlóan tisztánlátó, tárgyilagos és előítélet-mentes megállapításokat olvashatunk e kötetben a történészi tevékenység sajátosságairól, a hatalom és történetírás viszonyáról, Trianon okairól, a gazdasági világválságról, az európai diktatúrákról és az antiszemitizmusról – vagyis a huszadik század történelmének mindmáig legnagyobb érdeklődést kiváltó eszméiről és fordulatairól. Kizárólag elmélyült kutatással és reflexióval eltöltött évtizedek tehetnek képessé egyes kiválasztott történészeket arra, hogy ilyen könnyedén, szellemesen, közérthetően s ugyanakkor ilyen meggyőző erővel érveljenek álláspontjuk mellett. A kiadó jól tette, hogy összegyűjtötte és az olvasók elé tárta ezeket a méltán nagy sikerű előadásokat és tanulmányokat – azt viszont nagyon rosszul tette, hogy nem készített egy névmutatót, s nem közölte az írások első megjelenésének vagy elhangzásának idejét és helyét.
(Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 2005. 276 oldal, 2300 Ft)
Roy Jenkins: Churchill I-II.
Nagy örömömre szolgál, hogy a világtörténelem híres személyiségeiről már nem csak vékonyka monográfiákat adnak ki hazánkban: könyvesboltjaink polcain megjelentek a vaskos, többkötetes, a teljes pályafutást aprólékos részletességgel bemutató életrajzok is. (Mindig irigyeltem ugyanis az angol vagy francia olvasókat, akik három-négykötetes monográfiákból ismerkedhetnek meg történelmi hírességeik életének valamennyi fordulatával. Magyar történelmi személyiségről tudtommal csak Ormos Mária írt többkötetes életrajzi monográfiát az utóbbi évtizedekben – Kozma Miklósról.) Ian Kershaw Hitlerről írt két vaskos kötete volt az első részletesebb, idegen nyelvről fordított életrajz, amely magyar nyelven is elérhetővé vált, s az Európa Könyvkiadónak köszönhetően immár a huszadik század leghíresebb brit miniszterelnökének pályafutásáról is elolvashatunk több mint ezer oldalt. Tudom, sokan úgy vélekednek, hogy nem a terjedelem számít, egy rövidebb esszé is közvetíthet bölcs gondolatokat, és egy kétezer oldalas életrajz is lehet hazug vagy unalmas. Nekem mégis úgy tűnik, hogy a több évtizeden keresztül tevékenykedő, olykor kontinensek sorsát befolyásoló történelmi személyiségeket csak akkor ismerhetjük meg alaposabban, ha kellő részletességgel áttekinthetjük gyermekkorukat, neveltetésüket, politikai, társadalmi környezetüket, magánéletüket, valamint azokat a nemzetközi kihívásokat is, amelyekkel szembekerültek, amelyekre reagálniuk kellett. Nem kételkedem a rövidebb esszék értékében, a világtörténelem több évtizedét meghatározó uralkodók, politikusok életét azonban mégiscsak sokkal gazdagabb, komplexebb és érdekesebb történetnek tartom annál, hogy megelégedjek száz-egynéhány oldalas összefoglalásaikkal. Igaz, Churchill pályafutásáról több színvonalas összefoglaló mű is megjelent az utóbbi években: Surányi Róbert, Lénárt Levente, Christian Krockow és Sebastian Haffner kötetei. Viszont egyikük sem dolgozta fel olyan részletességgel hősük pályafutását, mint Roy Jenkins, és egyikük sem állt olyan közel Churchill világához, mint ő. A három éve elhunyt szerző ugyanis 1948-tól 1987-ig a brit parlament munkáspárti képviselője, a légi közlekedés (1964-65), a belügyek (1965-67) és a pénzügyek (1967-70) minisztere, majd 1987-től a Lordok Házának tagja volt. Ezúttal tehát nem egy történész, hanem egy „kolléga” készítette el Churchill életrajzát, egy olyan brit politikus, aki „belülről” ismerte azt a társadalmi-politikai környezetet, amelyben hőse tevékenykedett. Ezért lehet a könyve különösen érdekes számunkra. Jenkins természetesen nem hőse magánéletének eseményeit, és nem a nemzetközi körülményeket elemezte alaposabban, hanem a brit belpolitika mindennapos problémáit, a pártok intrikáit és erőviszonyait, s így az életrajzot is azoknak ajánlhatjuk, akik elsősorban ezzel a világgal kívánnak megismerkedni. Bevallom, hiányoltam a közismert Churchill-anekdotákat, amelyek néha felvidíthatták volna az adatok halmazával birkózó olvasót, de aki ezekre kíváncsi, az már kézbe veheti Dominique Enright kötetét (Winston Churchill harapós humora, Korona Kiadó, 2004). Magyarics Tamás fordítása kiváló, s a szerkesztő is figyelmes munkát végzett, csak a légügyi minisztérium neve változott át „légyügyi minisztérium”-má a 494. oldalon. Itt-ott azért nem ártott volna némi magyarázó jegyzet az olvasók számára. Vajon mindenki tisztában van azzal, hogy az 523. oldalon említett „Kennedy-féle lenge öltözködés” mindössze a mellény és a kalap hiányát jelenti? Aki pedig nem tudja, hogy a tacskó angol neve dachshund, vagyis „német kutya”, az nem fogja megérteni, hogy az első világháború idején miért nem voltak biztonságban e meglehetősen ártatlan állatok „egy-két „hazafi” miatt…” (286. o.) És mint annyiszor, most is el kell mondanunk, hogy igen nagy szükség lett volna egy alapos névmutatóra. Aki nem Churchillről, hanem valamelyik brit politikustársáról kíván adatokat gyűjteni a kötetből, kénytelen lesz végiglapozni ezerkétszáz oldalt.
(Fordította Magyarics Tamás. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005. 732 + 505 oldal, 6500 Ft)
Boris Dänzer-Kantof: Hétköznapi élet Napóleon korában
Az egyik egyetemi hallgató a közelmúltban bevallotta, hogy örömet okoztam neki az előadás során bizonyos arcképek bemutatásával, mert mind ez idáig nem tudta, hogy nézett ki Talleyrand. Azóta azon töröm a fejem, hogy vajon hány hírességről tudják történelmet tanuló diákjaink, hogy milyen volt a külseje? Meg tudják-e különböztetni egymástól az egyes történelmi korszakok öltözékeit, fegyvereit, építményeit, hajóit, szépségideáljait és életmódját? Nem merek határozott igennel válaszolni e kérdésre, és attól tartok, hogy az efféle ismeretek nélkül a történelem puszta adathalmazzá válik a számukra, semmitmondó nevek semmitmondó évszámokkal való, gépies összekapcsolásává. Ezért lehetnek nagyon hasznosak az efféle kiadványok, mint a Corvina Kiadó gazdagon illusztrált albuma, amely a „fülszöveg” szerint egy új sorozat, a Mindennapi történelem első kötete. Nemcsak azt lehet megtudni belőle, hogy működött Napóleon korában a francia állam, hogyan szedték be az adókat, hanem azt is, mit ettek, mit ittak a franciák, hogyan öltözködtek, milyen árnyékszékekre jártak, milyen volt egy szegény kalaposlány hálószobája, és hogy nézett ki egy falusi iskola. A történelemtanításról folytatott viták során újra meg újra felmerül az életmód változásaival kapcsolatos ismeretek oktatásának szükségessége, ehhez azonban valószínűleg sokkal nagyobb szükség van megfelelő illusztrációs anyagokra, mint a gazdaság-, társadalom- vagy politikatörténet ismertetéséhez. E kötet a kiváló minőségű illusztrációknak köszönheti vonzerejét. A mindennapok világát ismertető szöveg is tanulságos, a politikai-társadalmi jelenségek bemutatása során azonban sajnos efféle csacsiságokat is találhatunk: „A régi emigránsokat könnyen fel lehetett ismerni, hiszen továbbra is hordták rizsporos parókájukat, régimódi franciás ruhában jártak, és arcukról le lehetett olvasni arisztokratikus gőgjüket, fennhéjázásukat.” (94. o.) Hát, igen… A gyárosok pedig mind kövérek voltak, cilindert viseltek, vastag szivarokat szívtak, és az arcukról le lehetett olvasni, hogy a kizsákmányolás fokozásán törik a fejüket, ugye? A fordítás és szerkesztés során sem sikerült mindent tisztázni, hiszen ugyanezen az oldalon arról olvashatunk, hogy „Bonaparte… már 1796-ban felrúgta a Gracchus Babeuf hirdette „Egyenlők összeesküvése” elvét…”, holott mindehhez semmi köze sem volt, Babeufék leleplezése idején éppen az itáliai hadjáratot irányította. Az oltás gyakorlatának elterjedéséről megtudhatjuk, hogy „1811. május 11-én a római király is beoltatta magát”, ami furcsa lett volna, hiszen Napóleon fiáról van szó, aki egyéves és két hónapos volt. (60. o.) Az időzített bombákat pedig nem „pokolszerkezet”-nek, hanem pokolgépnek nevezzük. (95. o.) Az efféle boszszantó hibák dacára azonban a kötet igen hasznos tanítási segédeszköz lehet, és nagy érdeklődéssel várhatjuk a sorozat további köteteit: a Napkirály és Kádár János korának mindennapjait ismertető albumokat.
(Fordította Aczél Ferenc. Corvina Kiadó, Budapest, 2005. 191 oldal, 5990 Ft)
Joël Kotek-Pierre Rigoulot: A táborok évszázada
Fogva tartás, koncentrálás, megsemmisítés. A radikális bűn száz éve
Remek könyvet tett közzé magyar nyelven a Nagyvilág Könyvkiadó. Két történész, a brüsszeli egyetem professzora és a francia Társadalomtörténeti Intézet filozófus kutatója a XX. század egyik legrettenetesebb vonását elemezte: azt a tényt, hogy ebben a században embermilliókat zártak különböző ürüggyel olyan táborokba, ahol megalázó és elbutító munka, majd halál várt rájuk. A szerzők az előszóban megkísérlik a fogalmak tisztázását, a táborok alaptípusainak meghatározását (internáló, koncentrációs és haláltáborok), majd időrendben bemutatják a különböző kontinenseken létesített táborok történetét, a kubaiakétól és az örményekétől a kommunisták, a nácik, a különböző ázsiai és latin-amerikai diktatúrák táborain keresztül az egykori Jugoszlávia felbomlása során keletkezett táborokig. A szerzők óriási (két ember számára szinte feldolgozhatatlan) forrásanyag feldolgozására vállalkoztak, s ezért az egyes országok elnyomó intézményei történetét kutató specialisták minden bizonynyal találnak majd kifogásolni valót az egyes fejezetekben. Az ötvenes évek magyar táborainak például ma már jóval nagyobb a szakirodalma annál, amit Kotek és Rigoulot átolvasott. Ezt azonban minden összefoglaló mű esetében elmondhatnánk: az átfogó kép elkészítése során egyes részletek elmosódhatnak. Kotek és Rigoulot művére azonban valószínűleg olyan sors vár, mint Szolzsenyicin GULAG szigetvilágára: egyes részleteit árnyalhatják, pontosíthatják majd az újabb kutatások, a mű egészének értékén azonban ez mit sem változtat. Ezt a kötetet ráadásul aligha lehet majd olyan alapon támadni, mint A kommunizmus fekete könyvét, amelyet a magyar baloldal az elfogultság vádjával dobott félre, arra hivatkozva, hogy csak az egyik totalitárius rendszer bűneit vette számba. (Érdekes módon a nácizmus bűneit feltáró könyvek megjelenésekor sohasem hangzottak el efféle kifogások. Különben pedig miért ne lehetne korlátozni a kutatás területét?) A táborok évszázadából alaposan megismerkedhetünk mind a jobboldali, mind a baloldali diktatúrák táborainak embertelenségével. A fordítás kiváló, a szerkesztés gondos – a névmutató azonban itt is hiányzik.
(Fordította Szilágyi András és Vajda Lőrinc. Nagyvilág Könyvkiadó, Kesztölc, 2006. 655 oldal, 4600 Ft)
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 12. szám
