Ungváry Krisztián
Prohászka Ottokár egykori székesfehérvári püspök megítélése körül Magyarországon nincs egyetértés. Hívei „meg kívánják tisztítani” az életművet az antiszemitizmus vádjától, sőt egyesek szerint zsidóellenessége „a keresztényi szeretet hatókörén belül” értelmezhető – mások viszont a XX. század legkártékonyabb egyházi vezetőjét látják benne. Szőnyi Szilárd a Heti Válaszban nemrég ismertette az életútról szóló vita néhány szempontját, mely cikkben Mózessy Gergely történész és Orvos Levente katolikus lelkész sajátos értékelést adott a főpapról.
Prohászka politikai tévedései és antiszemitizmusa elsősorban abból a téveszméből táplálkozott, amely szerint modernitás, kapitalizmus és zsidóság összefüggő fogalmak. Bár ez a nézet üldözési mániáról tanúskodik, tegyük hozzá, hogy a XIX. századi Magyarországon mégis volt ebben a felfogásban némi racionális mag. Az egyenlőtlen polgári fejlődés miatt a zsidóság csakugyan felülreprezentált volt a jellemzően „kapitalista” pályákon, és az is tény, hogy a magyarországi kapitalizmus kizsákmányolással, társadalmi egyenlőtlenségekkel járt.
Hogy Prohászka elsősorban szocialista volt, és csak másodsorban antiszemita, az abból is látható, hogy a keresztséget a zsidóktól sem tagadta meg, tehát számára a „zsidókérdés” a katolizálással véget ért.
Antiszemitizmusát mégis hibás volna antijudaizmusra redukálni, ahogy Mózessy és Orvos teszik – zsidógyűlölete ugyanis egyfajta modernitás elleni lázadás is volt. „Mi az antiszemitizmust nem faji, vallási, hanem szociális, üzleti reakciónak fogjuk fel – írta már 1893-ban, majd hozzátette: – A zsidóság fekélye csontvázzá rágta a keresztény magyar népet.” Nézetei később sem változtak. A zsidóság „sakterkezek alatt vérbe akarta fojtani a magyarságot” – fogalmazott 1923-ban, ezért nemzeti önvédelemnek tartotta a „pozitív”, azaz a keresztényeket előnybe helyező antiszemitizmust, és a liberalizmus mételyével az általa megalkotott fogalmat, a „hungarizmust” állította szembe.
Prohászka már 1918 óta követelte a numerus clausust, amit teljesen abszurd egy „nemzetiségi problémára adott válaszként” értékelni, miként Orvos és Mózessy teszi, mivel Magyarországon ebben az időben nemzetiségi kérdés csak a németek kapcsán létezett, ám őket a törvény nem érintette. 1944-ben aztán az antiszemitizmus klasszikusai közül leginkább Prohászka vált a leggyakrabban idézett hivatkozási alappá. 1944. április 14-én és 15-én a Függetlenség idézte téziseit arról, hogy a liberálkapitalizmus a zsidóság eszköze, amellyel a keresztény erkölcsiséget felszámolhatja, hogy helyébe saját erkölcstelen téziseit állíthassa. A zsidóság „valamennyi társadalom fekélye és megölője”, a zsidók eszközei „a bűn, a csábítás, a prostitúció, a szándékos lélekölés és vásárlás”, és ezekkel „megmérgezhetik a szervezetet” – óvott az akkor már évtizedek óta halott Prohászka a szélsőjobboldali lap hasábjain.
Sokan félreértelmezettnek nevezik Prohászka antiszemitizmusát, mondván, ő „a jó zsidók – rossz zsidók” ellentétpárjában gondolkodott. A főpap azonban ezt másképp látta: „Teljesen igaz, hogy vannak derék zsidók, de a zsidóság idegen, kereszténységet leszorító, honfoglaló, minket kisajátító, idegen hatalom. (…) Itt egy rafinált, romlott, hitetlen és erkölcstelen faj garázdálkodásáról van szó, poloskainvázióról, patkányhadjáratról. Egy kérdés van: hogyan védekezzünk?” Mai tudásunk birtokában szörnyűek ezek a mondatok. Prohászka nem tudhatta, hogy a rá hivatkozók később hogyan képzelik a „védekezést”. A keresztény humanizmussal ellentétes uszításért azonban ő is felelős. Tekintettel arra, hogy az egyetemeken 1920-tól állandósultak a zsidóverések, ám ő ezek ellen nem emelte fel szavát, nehéz másra gondolni, mint hogy az atrocitások nem váltottak ki benne felháborodást.
Tehát már életében is szembe kellett volna néznie azzal, hogy amit prédikál, az erkölcstelen, és erőszakhoz vezet.
Még inkább felelősek Prohászka menthetetlen mondataiért azok, akik ma úgy kívánnak emlékezni rá, hogy nem veszik tudomásul, ami 1938 és 1945 között történt. Álságos arra hivatkozni, hogy életművének nem fontos része az antiszemitizmus. Egyrészt ennek ellenkezője az igaz, hiszen az életmű legfontosabb és leginkább időtálló része épp a modernitással kapcsolatos, amitől pedig antiszemitizmusa elválaszthatatlan.
Másrészt az antiszemitizmusáról való hallgatás ugyanolyan, mint ha Lukács György esetében is csak arra a mondatára emlékeznénk, amit 1918-ban írt: „Nem hazudhatjuk keresztül magunkat a kommunizmusig.” Néhány hónappal később ezt másképp látta, mert belépett a pártba, és a Tanácsköztársaság alatt szerepet is vállalt. Ezzel felelősség terheli azért is, amit Szamuely Tibor és a Lenin-fiúk követtek el. Ugyanígy felelős Prohászka azért, amit a fehérterroristák műveltek. A Tanácsköztársaság és a fehérterror azonban csak epizódok voltak ahhoz képest, amit a zsidótörvények, illetve a rákosista kommunista uralom jelentett. Ha valaki az ezekhez ideológiai muníciót nyújtók emlékét tisztára mossa, szellemi környezetszennyezést követ el.
Ungváry Krisztián
