Progresszív baloldalra és konzervatív jobboldalra volna szükség, amelyeket az alkotmányos demokrácia iránti közös lojalitás egymásnak is lojális ellenfeleivé tesz – írja alábbi cikkünk szerzője, a Közép-Európai Egyetem professzora. Úgy véli, ha most kétpárti maradna a parlament, akkor négy év múlva olyan pártnak lenne jó esélye „kicsiként” bejutni, amely szélről kampányol, elit-, párt- és politikaellenes retorikával.
Az idei választások két kérdést vetnek föl: ki szerzi meg a kormányalakításhoz szükséges többséget, és hány párt jut be a parlamentbe. Ezek a kérdések nem teljesen függetlenek egymástól. Ha csak két párt lesz a törvényhozásban, valószínűbb, hogy Orbán Viktor alakít kormányt. Ha három jut be, a harmadik az SZDSZ lesz, ami jó esélyt ad a jelenlegi koalíciónak a folytatásra. Ha negyedikként az MDF is átlépné a küszöböt, akkor megint a jobboldal győzelmi kilátásai lennének kedvezőbbek, de a kormányalakítás szokatlanul nehézzé válna.
Cikkem azonban nem azzal foglalkozik, hogyan befolyásolja a parlamenti erőviszonyokat a kis pártok sorsa. Kérdése így szól: mi változna a magyar politikában, ha a nagyok ketten maradnának?
A mai közbeszédben a nagy párt-kis párt szembeállítás hovatovább az alapvető politikai törésvonalként jelenik meg, amikor a nagyok együtt képviselik a felelőtlen és elvtelen, a kicsik a felelős és elvszerű politizálást. A nagyok közti verseny és harc úgymond színjáték csupán, már rég nincsenek köztük igazi politikai különbségek; mindkét felet csak a politikai zsákmány érdekli, az elosztásról pedig sötét háttéralkuk döntenek; ha a kis pártok eltűnnének, a parlamenti kulisszák közt végképp helyreállna a pártállam – ezúttal mint „kétpártállam”.
Ez a hiedelem nem alaptalan, mégis téves. Először is: az utóbbi négy év politikai felelőtlenségeiben a kis pártok sem teljesen ártatlanok. Gondoljunk csak az MDF 10 ezer forintos általános nyugdíjemelési javaslatára vagy a „haláladó” eltörlésének ötletére, az SZDSZ esetében pedig a diplomás minimálbérre és a költségvetési hiánynak fittyet hányó adócsökkentési indítványokra. Másodszor: bár a pártok közti összefonódásnak számos jelét észlelhettük a hírhedt korrupciós ügyek kapcsán, e példák nem igazolják a vélekedést, mely szerint nincs is köztük verseny és harc. A demokrácia kormányoldal és ellenzéki oldal küzdelmeire épülő berendezkedés; a megszerezhető mandátumok száma véges, amit az egyik elnyer, a másik elveszíti. Csak egészen különleges helyzetekben függesztődik fel a nyílt küzdelem baloldal és jobboldal között. Ilyenkor a két fél közös kormányzásra rendezkedik be, mint az osztrák Néppárt és Szocialista Párt a világháború után. Magyarországon szó sincs közös kormányzásról.
Harmadszor: a kicsik és nagyok szembeállítása azt a látszatot kelti, mintha a két nagy párttal egyforma baj volna. Ez nem igaz. Az MSZP is távol van attól, hogy magabiztos védelmezője legyen a kapitalista piacgazdaságnak és a demokratikus jogállamnak, a Fidesz azonban mindkettővel hajlamos egyenesen szembemenni. Amikor kormányon volt, margóra szorította a parlamentet, maga alá gyűrte az ügyészséget, és kikezdte a bírói kar függetlenségét. A mostani választási kampányban a „vadkapitalizmust”, a külföldi tőkét és a privatizációt ostorozza, becsmérli a köztársaságot, s a „kultúrállam” ködös képzetében oldaná fel a jogállam szigorú normáit.
Ágy hát a közkeletű jóslat bizonytalan lábakon áll. A rossz nagyok és jó kicsik szembeállítása nem kritikája, hanem tünete a magyar politikán eluralgó populizmusnak.
Hová forduljunk megbízhatóbb jóslatért? Talán a politikai közhelyek helyett kiindulhatnánk a politikaelmélet tankönyvi közhelyeiből. A szakirodalom evidenciái közé tartozik, hogy mind a két, mind a több pártot fenntartó rendszereknek vannak előnyeik és hátrányaik. A kétpártrendszer vitathatatlan hátránya, hogy kevéssé reprezentatív, továbbá fontos világnézeti és stratégiai alternatívákat hajlamos kirekeszteni a politikai döntésekből. Hátrány az is, hogy kétpárti törvényhozásokban kevesebb az elvi kritika, tisztázatlanabbak a kompromisszumok.
De a kis pártok eltűnése – a könyvek szerint – nem csupán veszteség. A kicsik nem mindig demokratikus elveket és ügyeket képviselnek; bevihetnek a parlamentbe rasszista, autoriter, totalitárius, populista eszméket is. Ez pedig sokféle hátránnyal jár: demokratikus legitimitást ad antidemokratikus tömörüléseknek, kényszerkoalícióba szoríthatja az egymással szemben álló középpártokat, némelyiküket arra késztetheti, hogy a saját oldalának extremistáival keljen versenyre, mert a szélen lévő szavazók voksai nélkül nem tudna többséget szerezni. Ágy aztán a politika centrumában is szalonképessé válhat az idegenellenesség, természetessé a pénztőke szidalmazása, az egyéni jogok és a törvényuralom elleni rendpárti hangulatkeltés. Ha viszont a szélsőséges pártok eltűnnek, helyreállhat a parlamenti váltógazdaság, a verseny pedig a közép meghódítására koncentrálódhat. Csökken az ideológiai feszültség, szilárdabb lesz a demokrácia, egyik oldalnak sem kell úgy éreznie, hogy a másik győzelme a köztársaságot – vagy a nemzetet – fenyegeti.
A kétpártrendszer további előnyének tartják, hogy kormány és ellenzék gazdasági ügyekben felelősebb magatartást tanúsíthat. Nem kell ugyanis olyan versenytársakkal számolniuk, amelyek bármit készek megígérni, mivel a cechet úgysem ők állják. Megegyezhetnek abban, hogy határt szabnak a demagóg ígérgetésnek, hiszen hosszabb távon mindkettejüknek ez a jó.
Ha valóban ez jönne a kis pártok kiesése után, akár derűlátóan is nézhetnénk a kétpárti parlament elébe. Én azonban a tankönyvi jóslatokkal szemben is szkeptikus volnék. Orbán Viktor nem az MDF, még kevésbé az SZDSZ potenciális szavazóit kívánja jobboldali-radikális retorikával magához csábítani, ezért a kis pártok kiesése semmivel sem járulna hozzá a Fidesz középre húzódásához. Az ígérgetési spirált sem a kicsik pörgették fel, még ha igaz is, hogy elszabadulásában nem teljesen vétlenek. De legfőképp: kétséges, hogy kiesésük valóban maradandó kétpártrendszer kezdetét jelentené-e.
A közvélekedés szerint az 1989-ben elfogadott választási szabályok a kétpárti parlament javára szelektálnak. Alátámasztani látszik ezt a hiedelmet, hogy a 90-es évek közepétől valóban szűkült a parlamenti színkép. 1998-ban elhullottak a kereszténydemokraták, 2002-ben a kisgazdák. Az 1998-ban becsusszant MIÉP 2002-ben kibukott. Az MDF már csak a Fidesz listáján tudott bejutni. Ha most eltűnik, s vele együtt az SZDSZ is, a választási rendszer csupán bevégzi a művét.
Ez a vélekedés nem meggyőző. A kétpárti parlament kialakulása olyan rendszerben válik valószínűvé, ahol minden mandátumot egyéni választókerületekben osztanak el, méghozzá egyfordulós szavazással, és ahol minden választókerület egyetlen képviselőt küld a törvényhozásba. S még ilyen körülmények közt sem biztos, hogy az ország összes választókerületében ugyanaz a két párt marad talpon. Az Egyesült Államokban így van. Nagy-Britanniában, ahol a liberálisok állandó harmadik pártot alkotnak, nincsen így.
A magyar választási rendszer pedig egészen más. Nálunk a helyben kevéssé esélyes kis pártok listán még mindig bejuthatnak a parlamentbe. Az 5 százalékos küszöb kétségkívül nem alacsony, de csupán a kicsiknek jutó támogatás szétaprózódását teszi lehetetlenné, egy-két kis párt bekerülését nem. A német szabaddemokraták rendre 6 és 10 százalék közti eredményt érnek el, a zöldek támogatottsága 7-8 százalék körül stabilizálódott. Nálunk a szavazás ráadásul kétfordulós: aki taktikai okokból egy nagy párt helyi jelöltjének akarja adni a voksát, megteheti ezt a második fordulóban. A két forduló között kölcsönös visszalépési alkuk születhetnek, ami szintén hozhat valamit a kis pártoknak. Az elveszett töredékszavazatokat összesítik, a vesztes pártokat az országos listán legalább részben kompenzálják. A rendszer torzít ugyan a nagyok javára, de a kicsiket nem rekeszti ki.
Az MDF és az SZDSZ esetleges kiesése nem matematikai végzet volna, hanem politikai kudarc. S ezért azt sem garantálná, hogy 2010-ben nem lép(nek) sikeres kispárti versenyző(k) a színre. 2002-ben a sebtében összetákolt Centrum Párt csaknem 4 százalékot szerzett, s ha nincs az SZDSZ, a Centrum szinte biztosan bejutott volna a parlamentbe. Ha 2006 után már az SZDSZ se volna, 2010-ben megnyílna az út egy (esetleg két) ma még ismeretlen tömörülés előtt. Ezen nem változtat, hogy a KDNP – ez a mérhető támogatás nélküli alakulat, amely a Fidesz listáján indul a választásokon – valószínűleg külön frakciót alakít. Csatlós pártként aligha fog önálló szavazóbázist szerezni.
Az igazi kérdés nem az, hogy hosszabb távon lesz-e kettőnél több párt a magyar parlamentben, hanem az, hogy milyen pártok kerülnek be, ha most átmenetileg kettő marad.
Kézenfekvő a várakozás, hogy a kibukó pártok helyét hozzájuk igen hasonló ideológiájú alakulatok vegyék át, az MDF-ét egy mérsékelt jobboldali, az SZDSZ-ét egy liberális. Ez azonban a látszat ellenére igen valószínűtlen. Betörni a parlamentbe nem ugyanaz, mint bent maradni. Az új pártnak országos hálózatot kell létrehoznia, több tízezer ajánlószelvényt összegyűjtenie. Ez csak akkor sikerülhet, ha nagy tömegű elégedetlenség halmozódik fel a parlamenten osztozó pártokkal szemben, s ha az újonnan induló tömörülés ki tudja használni az elégedetlenséget. Erre pedig akkor van jó esélye, ha szélről kampányol, elit-, párt- és politikaellenes retorikával.
Az elégedetlenség gyülekezőben van, és minden amellett szól, hogy a következő ciklusban elérheti a kritikus tömeget. Egymást követő kormányaink nehéz, de megkerülhetetlen reformokat halogatnak immár másfél évtizede. Az egészségügy és a felsőoktatás a régi módon nem finanszírozható tovább, a közigazgatás forrásait pazarló önkormányzati rendszer és vízfejű államapparátus vesztegeti el, a mezőgazdaság életképességét az elaprózott birtokstruktúra fenyegeti, az adózás rendje áttekinthetetlenül bonyolult. Az utolsó két kormány a reformok elindítása helyett túlköltekezésbe kezdett, a költségvetési hiány fékezi a gazdasági növekedést, elbizonytalanítja a befektetőket, és veszélyezteti az euró bevezetését. A közgazdasági szakírók váltig arról cikkeznek, hogy a következő kormánynak azonnal szorítania kell a kiadásokon, és be kell indítania a reformokat, ha el akarja kerülni a pénzügyi bizalmi válságot és az ország tartós lecsúszását saját régiónk perifériájára.
A kormányrúdért versenyt futó pártok azonban egészen másról beszélnek. Orbán a tb-járulék 10 százalékos csökkentését ígéri, 14. havi nyugdíjat, mindennap valami újat. Gyurcsány fedezet nélküli ígérvényei kisebb összegekről szólnak, ám az Európai Bizottság intelmeit ő is a vetélytársára jellemző hetykeséggel fricskázza le, és nem győzi dicsérni elődje száznapos programját, amelynek oroszlánrésze volt a mai súlyos gazdasági helyzet kialakulásában.
Az állampolgárok közösségét készületlenül fogja érni az, aminek a választások után jönnie kell. A csalódottság és elkeseredés könnyen a parlamentbe segíthet legalább egy populista alakulatot. Az özönvíz előtti antiszemita-irredenta szélsőségek ideje lejárt. Aki azonban Csurka Istvánnál korszerűbb demagógokat sem szeretne a parlamentben látni, nem lehet nyugodt. Jó esély van rá, hogy a következő választásokon olyan alakzatok lépjék át az 5 százalékos küszöböt, amelyek a „civil szféra” nevében ostorozzák a politikát, a „közösségi összefogás” nevében a „koncért marakodó” pártokat. Lehet köztük jobboldali, és lehet baloldali. Nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy a kispárti ellensúly a középről a szélekre kerülne át.
Ezért mindent egybevetve kedvezőbb volna, ha a nagy pártok 2006-ban nem maradnának magukra. De a kicsik (vagy legalább az egyikük) bennmaradása önmagában még semmit sem oldana meg. Megoldást csak valamennyi párt alapos megújulása hozhat; mindenekelőtt a nagyoké.
Magyarországnak égető szüksége volna egy nagy, progresszív pártra, amely eltökélten igyekszik közelíteni hazánkat a nyugati mintához – és szüksége volna egy nagy, konzervatív pártra, mely tudja, hogy az országnak igazodnia kell az elkerülhetetlen változásokhoz, de közben választ ad a megszokott életformákat, a nemzeti hagyományokat féltő rétegek aggodalmaira. Olyan progresszív baloldalra és konzervatív jobboldalra volna szükség, amelyek egyaránt lojálisak a harmadik köztársasághoz, és amelyeket az alkotmányos demokrácia iránti közös lojalitás egymásnak is lojális ellenfeleivé tesz.
Ez önmagában csak kívánalom. De mégsem jámbor óhaj. Mindkét nagy párt felettébb sebezhető. A Fidesz zavaros módon kombinálja egy választási pártgépezet, egy vezérelvű populista mozgalom és egy gátlástalan üzleti vállalkozás jellegzetességeit. Önkorrekciós képességét mind feltűnőbben rontja Orbán egyre abszurdabb személyi hatalma. Az MSZP szervezetében önjáró helyi hatalmasságok játszanak meghatározó szerepet, klientúráikkal és érdekszövetségeikkel. Ez az oligarchikus működési mód ugyanúgy megbéníthatja egy párt önkorrekciós képességét, mint a vezér hatalmi monopóliuma – példa rá a szocialisták gyászos szereplése az államfőválasztás ügyében.
A két párt választói háttere is aggályosabb, mint talán gondolnánk. A Fidesz potenciális szavazói közt magas ugyan a feltörekvő, iskolázott fiatalok aránya, biztosan mozgósítható szavazói azonban jórészt a kisvárosias-falusias, elmaradottabb körzetek lakosságából kerülnek ki. Az MSZP választói tábora vészesen öregszik, és még mindig erősen kötődik a szocialista nagyipar egykori fellegváraihoz.
Mindkét párt folyamatosan ki van téve egy nem várt – vagy nem várt méretű – választási vereség kockázatának. Bármelyiküket megroppanthatja akár az, hogy beleszalad egy hatalmas pofonba, akár az, hogy megpróbál belső megújulással a kudarc elébe vágni. Csoda volna, ha elmaradna a krízis – bár azt nem tudjuk, melyik oldalt éri utol először. Bekövetkezte átmenetileg kiszámíthatatlanabbá fogja tenni a parlamenti politikát. Akár pártszakadást is hozhat az egyik vagy a másik oldalon: még egy ok, amiért hiba volna a kétpártrendszer tartós berendezkedésére számítani. S még egy ok, amiért a kis pártok bennmaradását kívánatosnak kell tartanunk. Jelenlétüknek stabilizáló hatása volna ugyanis; mérsékelné az átmeneti bizonytalansággal járó veszélyeket.
De volna-e létjogosultságuk ezen túl, hosszabb távon is a kis pártoknak? Nem tudjuk még, milyen lesz – ha lesz – a nagy konzervatív párt, amelyik mellett az MDF-nek meg kellene találnia végleges helyét. Azt viszont tudjuk, hogy a nagy progresszív párt – ha lesz – szociáldemokrata lesz. Mellette biztosan marad dolga egy liberális pártnak.
Lehet, hogy az MDF helye örökre elveszett 1996 és 2002 között, amikor feladta a Fidesszel szembeni autonómiáját, melynek visszaszerzéséért élethalálharcot folytat. Az SZDSZ helye megvan, de neki is meg kell újulnia ahhoz, hogy a liberális párt szerepét be tudja tölteni. Képes lesz-e a megújulásra? Ez sajnos nem biztos. Az viszont biztos, hogy csak akkor lesz esélye rá, ha most talpon marad.
Ha most kiesik a parlamentből, önkormányzati pozíciói egy részét még megőrizheti. De az országos politikába már aligha jut vissza. Igaz, volna egy nagy előnye a semmiből feltörekvő pártalakulatokkal szemben: valamennyi megyét átfogó, kész szervezete van. Csakhogy magán viselné a bukás stigmáját, s ami még rosszabb: bukásában is az utált elithez számítana. Ezért nem remélhető, hogy a felgyülemlő elégedetlenség négy év múlva éppen őt röpítse be a törvényhozásba.
Vagy a választók akaratából benn lesz a következő parlamentben, vagy befejezte küldetését.
KIS JÁNOS
