A birthright szó minden embernek mást jelent. Negyven zsidó fiatalnak biztosan ugyanazt: tíz felejthetetlen napot Izraelben. Hogy miért pont birthright és miért pont Izrael? Sokan közülünk biztosan feltették magukban ezt a kérdést, amikor találkoztak a Szochnut Iroda felhívásával, mely jó ideje állandó programként szerepel a szervezet tevékenységei között. Bevallom, először nekem is csak egy jó kalandnak hangzott az a lehetőség, hogy zsidó fiatalok egyszer az életükben kihasználhatják, hogy költségmentesen elutazhatnak Izraelbe és felfedezhetik az ősi zsidó földet. Ez a gondolat csak akkor kezdett elmélyülni bennem, mikor a jelentkezési lapot töltöttem ki. Ez volt az a pillanat, amikor jobban belegondoltam, mit is jelent nekem az, hogy születési jogom alapján bejárhatom Izraelt. Úgy éreztem, ez egy különleges alkalom arra, hogy ne csak turistaként szemlélődjön az ember a közel keleten, hanem valahogy másképpen. Persze ekkor még nem sejtettem, mit is jelent az a másképp. Sok mindenre gondoltam, jó zsidóként leginkább arra, hogy hol itt a trükk, miért visznek el csomó fiatalt Izraelbe teljesen ingyen. Igen, ekkor még fogalmam sem volt arról, hogy a másképp érzése nem ebben az irányban keresendő, hanem sokkal inkább abban, amit a legtöbb Izraelben élő zsidó érez: „úgy vonz engem ez a föld, mint a mágnes, nem tudom pontosan meghatározni, hogy miért. Mindig csak azt a választ adom magamnak, mert zsidó vagyok, ez itt az otthonom a nagyvilágban.” mondják.
Szkeptikus létemre tekintettel ilyen és ehhez hasonló kételyek és gondolatok közt érkeztem meg 2006. február 6-án Ferihegyre, ahol negyven fiatal állt kissé megilletődve a terminál sarkában. De jó, néhány ismerős arc! – örültem – és ekkor sikerült beazonosítanom magam: jó helyen járok. Annál is inkább megnyugodtam, mert mindenki tudta már a repülőtéren, hogy mi vagyunk a birthright csoport, és különös figyelmet kaptunk, amely figyelem, védelem és biztonság mindvégig velünk volt az út során.
Gyönyörű időjárási körülmények közt repülve a magasból egyszer csak megpillantottam Tel-Aviv partjait, miközben az előre megtervezett és igen eseménydúsnak ígérkező úti programot böngésztem. Jól éreztem magam, meleg volt, főleg az itthoni fagyokhoz képest, és egyre jobb hangulatom lett, amikor a repülőtérről kilépve egy dobos – kürtös zenekar fogadott minket. Kellemes érzésem egyre inkább fokozódott, ahogy kezdtem megismerkedni a csoport tagjaival egyrészt önerőből, másrészt pedig a vezetők segítségével, akik praktikus csapatépítő játékok segítségével ültették el tudatalattinkban a több tucat ember nevét. Ekkor ismerkedhettem meg azzal a férfivel is, akinek – mint kiderült – a jóvoltából egyáltalán ott lehettem ahol. Ő volt Joe bácsi. Az idős, enyhe akcentussal bemutatkozó urat elnézve kérdeztem meg magamtól másodszor: rendben, na de hol a trükk, miért pont Ő és miért pont nekünk finanszírozza saját pénzéből ezt a kirándulást? Egyből a közismert poén jutott eszembe, hogy na majd jön az amerikai bácsikám és….. Egyetlen bökkenő volt csupán, mégpedig, hogy Joe bácsi Kanadában él. Végül kiderült, úgy néz ki, nincs trükk, amikor már negyedik napja tartott a csoporttal a sivatagi túrán, Holt tengeri fürdőzésen, és jeruzsálemi városnézésen át, mely közben egyre többet értettem meg az út valódi céljából. Sokszor vontam le a konklúziót a kissé fárasztó, ám rendkívül izgalmas és érdekes látnivalók és programok után: igen, értem, hogy miért hívják ezt birtright-nak.
Az utazás minden napján újabb és újabb érdekességek, látnivalók érintettek meg, a régi és a modern együttes jelenléte, melyet talán a jaffói kőházak közül elém táruló Tel-avivi felhőkarcolók látványa demonstrált leginkább. De nem csak a táj szépsége és történelme ragadott magával, hanem az is, hogy az ortodox zsidó rabbi ugyanolyan kedvességgel fogadott és közvetlenül beszélgetett a magyar fiatalokkal, mint a beduin, vagy éppen a drúz házak táján élő emberek. Ez a sokszínűség, a történelmi események kavalkádja érlelte bennem napról napra azt az identitás tudatot, amelyet Magyarországon az ünnepek vagy egy-egy jelentősebb zsidó esemény alkalmával élek csak meg. Izraelben ez végig, és nagyon intenzíven bennem élt, és ezt felismerve ébredtem rá arra, hogy ez a legfontosabb célja utazásunknak. Résztvevőként mindig beleképzelem magam azoknak a helyébe, akik szerveznek egy programot: mit éreznék, amikor az esti beszélgetések alkalmával hosszú órákon át folyik az élménybeszámoló a fiatalok között zsidóságukról, identitásukról, gyökereikről, kultúránkról, Izraelről? Meg kell, hogy mondjam, ha szervező lettem volna megelégedéssel néztem volna végig azon a ferihegyi reptéren még negyven megszeppent arcon, akik a tizedik napon csillogó szemmel, tele élményekkel álltak előttem. Főként azért gondoltam bele ebbe a helyzetbe, mert résztvevőként is ugyanezt éreztem, azzal a biztos elhatározással visszatérve Magyarországra, hogy engem visszavár Izrael, az én mágnesem.
Dr. Krausz Róbert
