Sajnálatos módon soha életemben nem vezettem naplót, de erre akkor különben is igen csekély lehetőségem lett volna. Ágy nem tudom megmondani, hogy első, vagy második napja ültem felhúzott térdekkel, egymás hátának támaszkodva századmagammal – a szám nem túlzás – egy marhavagonban, útban Auschwitz felé. Ágy nem tudom biztosan, hogy aznap, vagy előző nap lőtték agyon Budapesten Ságvári Endrét. Azt tudom csak, hogy engem is csendőrök kísértek a monori téglagyárból a vasútállomáshoz és most már azt is tudom, hogy ha én, a magam tizennégy évével, vagy a faluból elhurcolt legöregebb ember a maga 92 évévél, netalán valamelyik asszony, kezet emelt volna kakastollas kísérőinkre, akkor joggal húzhattak volna ránk puskatussal, vagy akár lőhettek volna le bennünket.
A Legfelsőbb Bíróság Büntetőkollégiumának közleménye volt szíves ezt tudomásomra hozni, ahol felsorolták az 1941-ben a Magyar Királyi Csendőrség Szolgálati utasításának 49.
