Szécsi Éva
Ilan Halimi: egy gyilkosság anatómiája
2006. február 13-án, Ste-Genevieve-des-Bois városka (Esson megye) vasútállomásánál, a sínek mellett hátrakötözött kezű, a felismerhetetlenségig összeégetett, összeszurkált, agonizáló fiatalembert találnak. A férfi még kórházba szállítás közben, a mentőautóban meghal.
A francia rendőrség azonosítja: Ilan Halimi, egy párizsi telefonszaküzlet 23 éves eladója, akit január 23-án raboltak el ismeretlen tettesek. Ezt azonban nem közlik a sajtóval.
A rendszerint első kézből (minisztériumok, pártok, rendőrség stb.) kitűnő információkkal rendelkező, jól értesültnek és objektívnek minősülő napilap, a Le Monde napokon keresztül egyetlen szót sem ír a bűncselekményről.
A francia közvélemény, a tévénézők, újságolvasók nem tudnak semmit: sem a három héttel korábbi emberrablásról, sem a fiatalember meggyilkolásáról, amelynek brutalitása még a rendőröket is meglepte: „…egy rendőr elismerte a sajtó képviselői előtt, hogy kollégáit elképesztette a (emberrabló) banda kiszámíthatatlanul rettenetes viselkedése. Jean-Claude Martin ügyész és több rendőrtisztviselő ragaszkodik feltételezéséhez, mely szerint a bűncselekményt a pénz, nem pedig antiszemitizmus motiválta” (Wall Street Journal, február 23.).
A Libération, a „Libé”, a szókimondásáról híres napilap február 20-án, hétfőn szólal meg: 18. oldalán képet közöl, amelyen fiatalok láthatók. A képaláírás: „1000-2000 ember vonult fel tegnap Párizsban a République és a Nation tér között, hogy emlékezzen Ilan Halimire, aki három héttel elrablása után halt meg”. A főcím: Youssouf F. „Youssuof, aki ma első számú közellenségnek számít” (a közellenség idézőjelben) egyik barátja szerint „félénk kissrác volt”, egy hatgyermekes, Elefántcsontpartról bevándorolt család harmadik gyermeke, aki „valahogyan” a barbárok csapatához csapódott. 1980-ban született, a Jean-Monnet Szakközépiskolába járt, vízvezeték-szerelőnek tanult, de „később olyan dolgokba keveredett, amelyek miatt sittre vágták”. Pedig udvarias, készséges, „mindig segít az öregasszonyoknak a cekkert cipelni” – nyilatkozza a barát a Libérationnak. (Más lapok később megírják, hogy az „olyan dolog” fegyveres rablás).
A cikkben nem szerepel a „zsidó” szó. Viszont a felvonulásról szóló tudósítás idézi a feliratokat, amelyek „az „Igazságot Ilannak” jelszótól a „Bosszút Ilanért” jelszóig terjednek”, s hogy a „főként zsidó fiatalokból” álló menetből néhányan arabokat inzultáltak. A tudósítás idéz egy nyomozót, aki szerint „az emberrablókat sem rasszista, sem vallási indokok nem motiválták. A fejükben a zsidó egyenlő a pénzzel.”
Ugyanez a lapszám terjedelmes tudósítást közöl a nigériai és a libériai tiltakozásokról az iszlámot sértő karikatúrák ellen, közli egy egyiptomi lapszerkesztő nyilatkozatát: „A Nyugat learathatja, amit vetett.”
A párizsi főügyész korábbi sajtóértekezletén tett kijelentését, amely szerint „semmilyen jel nem utal a bűncselekmény antiszemita jellegére”, Nicolas Sarkozy belügyminiszter a parlamentben korrigálja: „Az igazság az, hogy ezeknek a gazembereknek aljas és sötét tettét a pénz motiválta, azon az alapon, hogy „a zsidóknak van pénzük”. Ezt antiszemitizmusnak nevezik.”
A közvélemény ekkor értesülhet a sajtóból, a televízióból (de a frankofon országokba sugárzott TV5monde híradóiból tapintatosan megszűrve) arról, mi történt január 23. és február 13. között Ilan Halimivel, kik és hogyan gyilkolták meg, mi történt a kulisszák mögött.
A „Libé” megkísérli az „objektív” verziót: két vitacikket közöl Nicolas Sarkozy nyilatkozatának elhangzása után; az egyik szerző Théo Klein, a francia zsidó intézmények szövetségének egykori vezetője, aki szerint nem történt antiszemita bűncselekmény. A másik szerző Jacques Attali, politikus, közgazdász, író, Mitterand elnök volt tanácsadója, aki szerint „az antiszemitizmus két forrásból táplálkozik: a vallásból és a gazdaságból”.
A Figaro február 23-i száma közli Ilan munkatársának, Frednek az elbeszélését az utolsó estéről. Fred szerint már délután a bolt előtt körözött egy fiatal nő. Ő volt a csali, barátja feltehetően vele ment el. Fred adta az első személyleírást a nőről, akinek robotképét a rendőrség az interneten közölte: „barna, nem szép, inkább közönséges”.
Közben az emberrablók jelentkeznek a családnál: 450 ezer euró váltságdíjat követelnek. Fényképet küldenek, amely a ragasztószalaggal teljesen összekötözött Ilant mutatja (csak az orrát hagyták szabadon), de slusszkulcsa felismerhető. A háttérben a rendőrségi elemzők afrikai textília darabját fedezik fel. „Már az első napokban világos volt, hogy az emberrablókat fekete-afrikaiak között kell keresni” – mondja később egy nyomozó.
Az emberrablók egyik üzenetén a háttérből hallatszik Ilan sikoltozása, miközben az előtérben valaki a Koránt recitálja. A család felhívja erre a rendőrség figyelmét, de a nyomozók ezt nem tartják lényeges mozzanatnak. Más fotón a meztelenre vetkőztetett Ilan látható, fején csuklyával. A hangfelvételen meggyötört hangon kéri családját, fizessék meg a kért váltságdíjat.
Ilan apja – e-mailen, SMS-en – közli az emberrablókkal, hogy ha ennyi pénzt nem is, de egy tekintélyes összeget, kis címletekben készek átadni. A pénzről fényképet mellékel. (Az e-maileket ugyanazokon a gépeken küldözgették, amelyeken korábban az orvosokat zsarolták. A szerver-betörések virágkorában a francia rendőrség hetekig nem tudja megállapítani, honnan jönnek az üzenetek. Igaz, némelyiket utcai telefonfülkéből adták le.) Néhány nap (?) múlva az emberrablók, akikről a rendőrség már tudja, hogy Bagneaux külváros „Barbárok” nevezetű bandájának tagjai, randevút ajánlanak a családnak: a boulevard Sevastopolon, a Kentucky Fried Chickenben. (Ebben a negyedben minden borbély afrikai – írja a Figaro.) De az emberrablók öt perccel a megbeszélt időpont előtt lemondják a randevút.
Eddig a pontig a francia sajtóban közölt információk nagyjából megegyeznek, csupán a hol, mikor, kik kérdésre pontatlanok a válaszok. Néhány tudósítás szőke, másik „maghrebi”, arab külsejű nőt – (állítólag iráni) említ. Végül három „futtatott” nőről írnak, egy szőkéről, egy barnáról és egy „arab külsejű”-ről, akiket előállítottak, s akik korábban már több emberrablási kísérletben vettek részt. Egyikük a 24 (más francia lapok szerint 17 vagy 20) éves szőke Audrey L. önként jelentkezett a rendőrségen, miután meglátta képét az interneten. Csupán az nem derül ki, mikor adta fel magát Audrey a rendőrségen.
A lapok csak napokkal később jelentik, hogy előzetes letartóztatásban van annak a lakóháznak a gondnoka, aki nagy pénzért adta oda a börtönnek használt lakás kulcsát a Barbárok bandájának, majd, amikor már „csak” Ilan kínzása volt a cél, segített „átköltöztetni” a kazánházba.
Tulajdonképpen csak Ilan halála után gyorsultak fel az események: ekkor órákon belül több tucat embert állítottak elő, még Brüsszelből is – az emberrablók végül Brüsszelbe akarták átutaltatni a pénzt. „A nyomozást a „schengeni határokon belül”” folytatják – mondta egy rendőr.
Az Europe 1 rádió szerint Ilan sikertelen kiszabadítási kísérlet után halt meg.
Február 19-én este az Indiából hazatért Chirac elnök telefonon felhívja Ilan Halimi szüleit, biztosítja őket arról, hogy azt akarja: „teljes fény derüljön” a bűntényre, hogy megállapíttassék, antiszemita cselekedetről van-e szó – jelenti az Elysée palota sajtóirodája.
Ez az igazi fordulópont.
Február 20-án Dominique de Villepin miniszterelnök részt vesz a CRIF (Conseil représentatif des institutions juives en France – Franciaországi Zsidó Intézményeket Képviselő Tanács) vacsoráján, s kijelenti: „követeli a teljes igazságot Ilan Halimi gyalázatos meggyilkolásáról”, továbbá: a vizsgálóbíró „súlyosbító körülményként vegye figyelembe, hogy a bűnt az áldozat vallási hovatartozása miatt követték el”.
Február 23-án, csütörtökön istentiszteletet tartanak Ilan emlékére a Victoire utcai zsinagógában. A szertartáson részt vesz Jacques Chirac elnök, feleségével, a miniszterelnök, csaknem az egész francia kormány.
„Mostantól van egy Ilan előtti és egy Ilan utáni Franciaország – mondja Sitruk főrabbi. – Nem a zsidókról van szó, ez a civilizáció problémája”.
Február 26-án vasárnap Párizsban s több más városban tüntetéseket szerveztek a rasszizmus, az antiszemitizmus ellen. A párizsi tüntetésen a rendőrség szerint 32 ezren, a szervezők szerint kétszázezren vettek részt, köztük Sarkozy belügyminiszter, a közélet sok fontos személyisége. Chirac elnök nem. Ott volt Jean-Marie Lustiger, Párizs érseke s a francia püspöki konferencia elnöke, Jean-Pierre Ricard beaurdeaux-i érsek, aki „Franciaország valamennyi püspöke” nevében fejezte ki fájdalmát. „Franciaország becsületéért jöttem ide, mert ezúttal átléptek egy határt, az emberiesség és a méltóság határát” – mondja Lustiger érsek.
Közben a rendőrség Youssouf Fofanát keresi, a Barbárok „agyát”, aki ellen nemzetközi körözést adnak ki. Nem nehéz megtalálni. Két nappal Ilan halála után M. Fofana saját nevén, saját francia útlevelével jegyet vált az Air France abidjani járatára. Két kellemes éjszakát tölt „kis barátnőjével” egy szállodában, ahová ugyancsak saját nevén jelentkezik be.
Az elefántcsontparti rendőrség február 20-án bejelenti: „az elmúlt héten Elefántcsontpartra érkezett egy személy, aki feltehetően azonos a Halimi-gyilkosság fő gyanúsítottjával”. Másnap francia rendőrök érkeznek Abidjanba, Fofanát két órával később egy közúti ellenőrzés során letartóztatják. Kihallgatására magával viszi kis barátnőjét és öt védőügyvédjét. Elismeri az emberrablásban való részvételt, a gyilkosságot nem. S a Figaro szerint „szürrealista” interjút ad egy afrikai televíziónak. A nyolcperces beszélgetés egy szobában zajlik, a háttérben szekrény, iratokkal, sakktáblával. Fofana „lazán” szívja egyik cigarettáját a másik után. Előtte egy tál helyi ételkülönlegesség. Miért rabolták el Ilan Halimit? – Pénzért. A banda? – Geng, ez erős kifejezés. A barbárok? – Ez arra utal, hogy erőszakot is alkalmazunk. Mit üzen Ilan anyjának? – Azt, hogy nem gyilkoltam meg a fiát. És mit üzen a saját anyjának? – Semmit. (Az állami francia televízió hírigazgatónője még a kétperces vágott anyagot sem hajlandó leadni, mondván, hogy ez „értelmezés” nélkül közölhetetlen.)
A francia miniszterelnök személyes biztosítékot kap Laurent Gbagbo elefántcsontparti köztársasági elnöktől, hogy Fofanát azonnal kiadják. Ezt de Villepin be is jelenti: „Órákon belül itt lesz.”
Téved. Fofana bejelenti, hogy elefántcsontparti állampolgár, nem adható ki, s Abidjanban nem ítélhetik el egy bűncselekményért, amelyet nem ott követett el. Napokig tart a huzavona, pedig Fofana nem kettős állampolgár. De ez már Franciaország becsületébe vág, vezetőinek szavahihetőségét vonja kétségbe. Az abidjani igazságszolgáltatás mégsem húzhat ujjat a Francia Köztársaság elnökével és kormányfőjével.
Fofanát március 4-én adják ki a francia hatóságoknak, s Párizsba érkezte után azonnal megkezdődnek a kihallgatások. A vád szerint ő késelte halálra Ilan Halimit.
A francia hatóságok feltűnő szemérmességgel igyekeztek leplezni vagy éppen tagadni a bűncselekmény antiszemita jellegét, jegyezte meg több brit napilap, bár, mint az Observer később beismeri, nekik sincs okuk a büszkeségre. A Guardian és az Observer első tudósításai elfelejtették megírni, hogy az áldozat zsidó. Az Independent február 21-i beszámolója volt a csúcs. Főcíme: Zsidó düh halált okozó „rasszista” emberrablás miatt.
Bagneaux most csendes. Lakói közül sokan fellélegeznek: a Barbárok nem garázdálkodnak többé. Mások félnek. Például a szomszédok, annak a bizonyos háznak a lakói, akik vagy észrevették, vagy nem a jövés-menést, hallották, vagy nem a kiáltozásokat. Bagneaux kommunista polgármesternője attól tart, hogy rájuk sütik a „bűnös város” bélyegét.
Bagneaux ugyanolyan külváros, mint a többi, ahol a decemberi éjszakai randalírozások, autógyújtogatások folytak. Sok banlieue-nek ma is szocialista, kommunista többségű municipalitása, polgármestere van. A 17 éves J. C., a 18 éves Nabil és Yahia, a 19 éves Giri pontosan olyan, mint bármelyik, utcán lődörgő fiatal. Nem kötődnek szorosan az iszlámhoz, viszont a palesztinokhoz igen. Izrael agresszor, a zsidóknak van pénzük. Mint más francia gyerekek, ők is jártak iskolába, az alsó tagozaton ők is ingyen kapták a tankönyveket, népes családjuk tekintélyes családi pótlékban részesül (ez magyar összehasonlításban értendő). Ha a „lengyel vízvezeték-szerelő” Németországban és a lengyel pedagógus mint babysitter Angliában ma már fogalom, gazdasági-politikai uniós kategória, úgy feltételezhető, hogy Nabil és Yahia is találhatott volna munkát. Mindmáig kérdés, ki, honnan, mikor adta ki a vezényszót a randalírozásra, s milyen vezényszóra hagyták abba.
„Ha a cigányok helyzetére gondolok, nem csodálkoznék azon, ha öt éven belül itt, Magyarországon is hasonló események történnének, mint Franciaországban” – mondta egy ügyvédnő egyik napilapunkban.
A nemes szándékú analógia sántít. A francia banlieue, a külváros nem cigányputrikból áll, hanem a budapesti lakótelepekhez vagy a lipótvárosi házakhoz hasonló épületekből. Az ottani tanácsi lakások (HLM) rendszerint egy nappaliból, két-három hálószobából, berendezett konyhából, fürdőszobából állnak. A törő-zúzó bandák a szüleik autóit gyújtották fel. Mobiltelefonja, számítógépe szinte mindnek van. A banlieue-k lakossága nem éhes, rongyos tömeg. Általában eltűri a másságot, portugált, arabot, olaszt. A zsidót kivéve. Zsidózni könnyű: csak fordítva kell kiejteni: juif helyett fiuj-t mondani, ez a kódolt beszéd. Mindenki érti. S persze, rossz a közbiztonság. Este nem tanácsos egyedül sétálni. Az embert akkor is megtámadhatják, ha nem zsidó.
Franciaországban öt-hétmillió Ázsiából és Afrikából bevándorolt ember él, többségük francia állampolgár, s ötszáz-hétszázezer zsidó. A franciák (bármilyen a bőrük színe) megismerik, ki a maghrebi (Marokkó, Tunézia, Algéria) arab, és ki a maghrebi zsidó. Ilant nálunk arabnak nézték volna. A Halimi névről sem köztudott, hogy algériai zsidó származást takar. Ott, Bagneaux-ban pontosan tudták.
A franciaországi zsidó szervezetek, különösen az ifjúsági szervezetek ingerültek. 2005-ben az előző évhez képest 27 százalékkal nőtt a zsidó kivándorlók száma. De a többség nem akar kivándorolni, hanem biztonságban akar élni. S a többség választópolgár.
Ilan Halimi borzalmas halálával a hétköznapi antiszemitizmus (ismét) átlépte a küszöböt. A jelek szerint a hatóságok erélyesen cselekednek. Egy végzetes rendőrségi hiba után.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 11. szám
