Forrás: Népszava

Beszélgetés Zelki János rádiós szerkesztővel

„Egy tojás mindig nagy kaland,

Hátha ez valami más lesz.”

(Oscar Wilde)

Nagyon vonz Budapest. Kávéházak, piacok,talponállók,zavaros, meghitt presszók, buszok, villamosok ,alkalmi zenekarok egy-egy téren, hangos kéregetők , egy huszonéves szótlan kismama csecsemővel, és cédulával, hogy mi történt vele. Színházak, az operától a” rejtett” kamara színházakig. Emberek, nyüzsgés..A Moszkva ,a Marcibányi tér és a Városmajor öleli körül a Fillér utcát, ahol születtem. Ez nem az „úri Buda”.Minden szegényesebb A háborúban vétlen házfalak kopottak. Az utcákon kevés gépkocsi, így nagy szabad terek. Focizni ideális volt.

A gyerekkor felelete

Háromszobás lakás, anya, apa, a húgom, én, anyám szülei. Harmónia. Kisfiú voltam, amikor nagyapám meghalt. Emlékezetemben csak alakját, néhány gesztusát, mozdulatát örzöm.Nagyanyám nyolcvanhét évesen ment el. Apám hetvenkét éves volt, amikor meghalt. Mozgás, stilus,életmód, ötvennek látszott. Aztán valami furcsa betegség ,egy éve maradt. Leírhatatlan érzés talált meg halálával. Az ember önmaga is megkopik, ha valaki olyan megy el, akit nagyon szeretett. Bizonytalanul jártam az utcán, gondolataimat mintha nem szabályozta volna senki és semmi.A múlt és jövő lehetősége egyszerre tűnt el az életemből. Imádtuk a sportot. Vele egy meccset megnézni…Mindig volt néhány mondata, jelzője, amitől a mérkőzés, azon a varázslatos zöld gyepen mesebelivé változott. Halála után jöttem rá, hogy még rengeteg kérdésem lenne, amit nem tettem fel, pedig megtehettem volna, hiszen csak ő tudná a választ. Hogyan élt, milyenek voltak a napjai, hogy ítélte meg a szerelmet, a barátságot, mi marad meg az emberből, megmarad-e az ember egyáltalán a munkaszolgálat, a láger után. Nem tudtam magamnak megbocsátani a fel nem tett kérdéseket. Anyámmal mindig volt egy kis feszültségem. Saját ízlése volt mindig a perdöntő. Amikor elköltöztem otthonról, rendszeresen látogattam, telefon többször egy héten. Nyolcvankilencéves volt, amikor megbetegedett. Mellében kis csomókat találtak.Rák.Áttételek.Kórház.Szerintem tudta. Mi is tudtuk, de nem mondtunk semmit. Amikor megtudta, hogy tudjuk, nem szólt, belement ebbe a”játékba”.Közel négy hónapos haldoklás. Próbáltam minden szeretetemet átadni neki, reméltem még érti, érzi. Maradt a hiánya és minden igyekezetem ellenére, a lelkiismeretfurdalásom.Mindnyájuktól, kaptam valamilyen megfogalmazhatatlan érzelmi korrekciót, egy kihagyhatatlan érzést , amitől rossz korszakaimban is jobban érezhettem magam. Az ember hozza magával elődei tulajdonságait és ehhez jön, hogy hová érkezett. Amit tehetek és ezt nagyon akarom, hogy képes legyek átadni családomnak :empátia, együttérzés, cselekvő szeretet. Tanáraim közül egyet örzök.G.Horváth József éneket tanított a Marcibányi téri általános iskolában. Énekkari tag lettem a kedvéért. Rákóczi gimnázium, ott is ő tanított. Elvitt a pedagógus énekkarba, a Fáklya kórusba. Mutálni is elfelejtettem miatta.

A Rádió felé

Nemigen tudok kompromisszumot kötni. Levelezőn végeztem, közben tanítottam, gyárban dolgoztam.Hizelgett a hiúságomnak ,hogy egy ilyen értelmiség féle, mint én nem mond csődöt, ha fizikai munkát kell végeznie. Nekem ott a gyárban nagyon jó volt. Nem szeretném misztifikálni, de a munkások között tiszta volt a légkör. Az emberek szókimondóak,természetesek, minden sallangtól mentesek voltak. Az igen igen-t, a nem nem-et jelentett. Bennem van (ekkor kezdődött) egy kiírhatatlan” baloldaliság”.

Miből táplálkozik ez?Talán abból, hogy nem tudok beletörődni, ha látok embereket, akik az utcán alszanak. Meg hogy láttam apámat, akinek volt egy-két koldusa, akik feljöttek a harmadikra, becsöngettek, és ő adott nekik valamennyi pénzt. Mondom: úgyis elisszák, Ő: gondold végig. Valami oka kellett, hogy legyen ha idáig jutottak és én nem vagyok döntőbíró, hogy megítéljem őket. Aztán, amikor a nagybátyám megvédett egy kalauznőt a buszon, mert valaki durva, lenéző hangot használt vele szemben. Gondold végig az utam a Rádióig. Az elhanyagolt környék ,ahol éltem, ahogy szüleim neveltek Próbálkozásaim a feltétlen szeretet után, a gyár, a tanítás, a gyerekarcok fogékonysága.A megélt példák.

Már kisgyerekként szerelmes voltam a Rádióba. Tévénk még nem volt. Gyermekműsorok, és főleg rádiójátékok. Lehetett valami érzékem a hangok iránt. Ruttkai Éva, Básti Lajos, Ladányi Ferenc,Uray Tivadar, Ungvári László, Zách János és a többiek hangja belém ívódott. És a „Rádió hangjai”.Életemben először köthettem arcot egy-egy hanghoz .Erőss Anna, Bán György, Körmendy László. Elkezdtem riportokat, interjúkat készíteni ,először a reklám osztálynak, majd a tudományos rovatnak.Barátom,Lukácsi Béla hívott. Simonffy Gézának örök hálával tartozom. Precizitásának, nagyszerűségének. Egyszer a szobájába lépve éppen egy 3-4 perces riportomat vágta. Egy 4-5 centis szalagot lobogtatott két ujja között, amit ki kellett volna vágnom. Nagyon rosszallóan nézett rám, én meg így tanultam meg rádiózni. Szóval a tudományos rovatban kezdtem el dolgozni, és szerencsém volt, hogy még a „régi” Rádióba cseppentem bele. A Pagodában, a Rádió presszójában már kora reggel kávéztak a „belsősök” és olyan újságírók, akik csak kicsit beugrottak,megmártozni mielőtt bementek a szerkesztőségükbe. Aztán a zenei osztály. Török Mari, Göczey Zsuzsa. Kiváló emberek. Műsorok, barátságok, jó hangulat.A politikai adásokban persze sok mindennek nem volt szabad elhangzania, de ehhez nekem nem volt közöm. Egyszer egy szombati napon lenéztem az udvarra. Éppen vágtam. Csend, üresség. Sehol egy lélek. Mit keresek én itt, amikor egy normális ember a családjával van. De valami büszkeséget éreztem, hogy én itt dolgozhatok. Ez azóta megszűnt, sajnos. Ma már csak elvétve érzem, hogy jó rádiósnak lenni. Nem vagyok ezzel egyedül. Ide, valaha Svédországból, Angliából jöttek, csodájára jártak ennek a zenei, művészeti centrumnak. Árókkal, költőkkel, színészekkel volt tele a Pagoda. Élet.A politikán túli. Most a kontraszelekció üli a tort ,ugyanitt. Vannak, akik panaszkodnak, őket elnyomta a múlt. Pedig elsősorban a szakértelem hiánya volt az elnyomójukMa nem túl nagy büszkeség itt dolgozni, bár még mindig nagyon szeretem és szerencsém van, hogy a művészeti főszerkesztőségen dolgozom, Körösi Zoltán főnöksége alatt.Elvagyok.Az egészen belül egy emberi szerkesztőségben

Együtt teniszeztem Bethlen Jánossal.Televizió.Szívesen megtanultam volna.Vigyél.Vitt.A Rádiót nem hagytam ott, de ezt nagyon élveztem.A hang mellett a kép. Azonosság, kontraszt, plusz információ.Beleszerettem.Kis színeseket készítettem. Aztán jöttek a dokumentum filmek. Salamon Andrással dolgozhattam, akitől a legfontosabbat elleshettem, a látásmódot. Nem végeztem főiskolát,a „partvonal mellett” surrantam be, egészen odáig, hogy díjakat nyertem .Én belopództam, ők megtűrtek, talán meg is szerettek. Egyszer összehozott a sors egy idős asszonnyal, aki mindent végigcsinált, amit az európai történelem „felkínált”. Olvastam az írásait arról, hogy a koncentrációs táborban történtek mennyire másképp láttatják vele a történelmet, az embereket, cselekedeteiket. Elmentem hozzá. Egyetemi tanárként könyvtárosként élt, korábban Erdélyben. Megkértem meséljen. Mindenről hajlandó volt beszélni , csak a marhavagonokban megtett útról nem. Ez bennem maradt. 4-5 év is eltelt, amikor, eszembe jutott, hogy filmet kellene csinálni arról, hogy mi történt a vagonokban. Kaptunk pénzt, elkezdtünk forgatni. Sok helyen jártunk, itthon, Erdélyben, Tel Avivban, áprilisban megyünk New Yorkba. Valamiért nekem a Holokausztról hallva , mindig a marhavagon volt a legborzasztóbb. Egy vödör víz az egyik sarokban, egy másik meg a szükségleteknek. Három napra 80-100 embernek. El lehet képzelni. Illetve nem lehet. Bűz, éhség, félelem, teljes bizonytalanság. Halál, gyereksírás, szülés…( ugye sejted, mi lett az újszülöttel).Jeles Andrást kértem fel a film konzultánsának, ő azonnal igent mondott. Azt tudom, hogy nem lehet „rádióműsor”, hogy nem kell szereplőként Mengele, de tudtam, tudom, hogy miközben a vonat egy pokolbeli táj felé igyekszik, itthon emberek tudva, nem tudva, közönyösen, irtózva a hallottaktól, élték ártatlannak hitt életüket. Jó film lesz.Muszáj..Ezt nem lehet még egyszer megcsinálni.

Akiről 18-20 éves korára nem derül ki, hogy költő, szerintem már nem is lesz. Az. De az „Alföld „és ott Keresztury Tibor biztatott. És néhány lap. Megjelentek verseim, ötven évesen. Aztán az ÉS-ben, a „2000”-ben, a „Jelenkor”-ban is. Miért vers? Néha olyan szavak jelennek meg a papíromon szavak ,amelyekről magam sem tudom, hogyan kerültek oda. Én ilyen szavakat, rímeket, szóösszetételeket ki sem tudnék találni. Időben, térben, formában nem összetartozó dolgok kezdenek együvé tartozni .Amikor Magyarországon megjelent a „Murphy törvényei” című könyv,a kifacsarodott látásmód, a társadalom megjelenése abszurd humorban, elhatároztam, hogy megírom a magyar változatát. Az első kisfiam 1-2 hónapos volt. Paravánt toltam az ágya elé éjjel és elkezdtem írni. Rááll az ember agya egy idő után és elkezdi ilyennek látni a világot.

Értékrendem

Manapság az embernek sokkal nagyobb a felelőssége. Ameddig a sorok között lehetséges volt üzengetni, addig viszonylag könnyű volt. Nem tudom ki mondta, de igaz.”Magyarországon ma mindent le lehet írni, el lehet mondani, és ez nagyon nagy teher”.Egy angol ember a választás időszakában elmegy szavazni, s legyen torry vagy munkáspárti ,néhány hétig vitatkozgat a barátjával néhány üveg világos sör mellett.A választás után megbeszélik mindezt barna sör mellett, majd megvitatják a Manchester United összeállítását. Nálunk késztetés van arra, elsődlegesen értelmiségi körökben, hogy véges végtelenségig beleszóljanak a politikába. Sokkal aktívabban, mint ahogy szerintem az normális. De nem csupán bennük van a hiba. Suta törvények rá is kényszerítik az embert a politizálásra, azt is, aki egyébként nemigen akarná. Gyalázatosan furcsa, de ez az egy ország két ország lett. Valahová tartozni kell, bomoljon fel akár barátságod, akarod, vagy nem.

A Rádióban is nehéz. Az irodalmi osztályon, ahol dolgozom könnyebb, de kikerülni a globális butaságot és rosszindulatot sérülések nélkül sehol sem lehet. Amíg a pártok a saját embereiket ültethetik a „független” intézmény élére, addig azok a parírozó, kisstílű középvezetőket keresik. Megtalálják. Nekem senki nem szól bele, hogy kit szólaltassak meg. De vannak olyanok, akik politikailag jól körvonalazható figurákkal készítik műsoraikat, attól függően, hogy „ideológiájuk” melyik oldalra húzza őket. Személyes érdek, a szakmát helyettesítő modorosság, az intelligenciának álcázott tudatlanság, sértettség, féltékenység, vélt presztízs motiválja mindezt.

Értékrendem, szeretném remélni,a kulturális hagyományok mélységes tisztelete. Kicsit sajnálkozom magamon, másfelől isteni kegyet érzek abban, hogy a 2000-ik évet, a változást, életem közepén megérhettem. Miközben az írott kultúra nemhogy kopik, de hosszú távon azt hiszem meg is szűnik. Az írásbeliséget, a könyvet, a kis kézzel írt jeleket egy fehér papírlapon felváltja majd a képi gondolatközlés. Ne értsük félre. Vélhetően új csodák születhetnek, másfajta beállítottság lesz a mérce. Az egyiknek éppen a végefelé járunk, a „másik” most kezdődik. Az egyikbe beleszülettem a másikba pedig nem tudok már átlépni. Egyre inkább a számítógépező, internetező, e-mailező, mozgóképeket átadó világ jön el.A fiaim már ebben a közegben szocializálódnak. Nem tehetek mást mint bízom abban, hogy ez azonos minőségű, talán jobb is lesz, mint a régi volt.

Mintha Andersen írta volna olyan szép

Nem tudom megnevezni a „kedvenceimet”.Ahogy gyerekkoromban nem volt kedves színem, ételem. Ágy vagyok a művészetekkel is. Nem tudok nagyobb írót elképzelni Shakespearnél, de Petri Györgynél sem. Amikor leteszem egymásmellé a két kötetet, nem kell, hogy közéjük képzeljek több száz évet. Ugyanarról szól mind a kettő.A zenére egyre nagyobb az igényem Beethoven,Chopin, a freejazz nagyjai egyaránt lenyűgöznek. Aztán a filmek.Jarmusch,Wenders,Fellini.Ezek nagy „költők”. Öntörvényűen bolyonganak, keringenek saját világuk körül, minden elvárásra fittyet hányva. Ebbe nagyon bele tudok feledkezni. Szeretem a sportot. Az tuti dolog. Néha van dopping, a bíró lehet elfogult, de ez elenyésző.A jobbik nyer.A gyorsabb előbb ér oda, aki a döntőben több gólt rúg, az átveszi a kupát. Az ember szeme előtt az igazság győz. Mintha Andersen írta volna, olyan szép.

Elégedett vagyok, bár olimpiát nem nyertem, Nobel díjat, Oscart nem kaptam. Mindhárom valószínűleg már nem lesz meg. Mindig mindennel elkéstem tíz évet. Sokszor gondolok arra, hogy mennyi mindenhez konyítok. Ez nem praktikus tulajdonság, de olyan érzés, mintha egyvalamihez nagyon értenék. Egy Jerzy Pawlowsky nevű lengyel kardozó, 1968-ban Mexikóban olimpiai bajnokságot nyert. Róla mesélték, hogy gyakorlatilag nem edzett. Megérkezik, felmegy a pástra és nyer. Ez nekem nagyon tetszik. Már nem kezdek olyasmihez, amit számomra ez a fukar világ, akár szeretettel, de adna. Sok idő kellene és átkozottul kevés van. Elgondolom, hogy lesz olyan, aki 9 másodperc alatt futja a 100 métert. Klasszissal jobb teniszező, mint Sampras vagy Federer és ez nem én leszek. Mert nem leszek. Ha erre gondolok kiráz a hideg …

Hitem a szó hagyományos értelmében nincs, de ahogy korosodom, egyre több dolgot kezdek belátni. Azt veszem észre, hogy az embertől független természetben „minden” jól működik és ez nem lehet véletlen.A fű zöld, az ég kék és ez így van rendben. Levegőt venni szokás, az életet élni kell, ha már ilyen a „struktúra” és megszülettünk. Magyarázat többféle van, az egyiket elfogadom, élem,azt, amelyiket legigazságosabbnak vélek. Amikor az ember rendben van magával, akkor belül olyan egyensúlyban van, mint amit a természetben lát. Ehhez nem kell feltétlenül Isten ,de valaki, valami mégiscsak gondoskodik, hogy rend legyen. Számomra ez a legfontosabb, a rend. Nem rendpárti értelemben, amikor egy csomó minden tilos, hanem amikor a jobb a jobboldalon van, a fönt az fönt, a sör hideg, lehetőleg nyáron, amikor a radiátor meleg, lehetőleg télen. Ősszel a levelek lehullanak, tavasszal meg kibújnak Ágy szeretem, remélve, hogy nem kell tőle eltérnem. Valami diktatúra által elrendelt életritmus nem rend.A rend az, amikor az egyik ember így él, a másik úgy, de nincsenek egymás terhére. Rend, hogy a fa magasabbra nő ,mint a virág. Rossz lenne ha egyformára kellene levágni őket. Az nem rend, amikor minden egyforma és egy ember ízlése szerint való Úgy gondolom, hogy ami nem tökéletes az rossz. Semmi sem lehet tökéletes, persze, de azért akarni lehet, hogy az legyen. Az ember elképzel egy szabályos gömböt és mondjuk az tökéletes. Ha kicsit is nem olyan, az már nem gömb. Nem másmilyen, rossz. Ezért kellene megpróbálni tökéletesen gömbölyűnek lenni.

A fő művem a családom. Feleségem, két fiam. Csillával a Rádióban találkoztam.A Széchenyi könyvtárból jött, egy-két év után elment újságírónak. 168 óra, Nők lapja. Nagyon szereti. Lelkiismeretes a munkában, társként önzetlen. Érti, hogy mit kap és mindig tudja, amikor adni kell. Általában rosszul esik, ha nem nekem ad igazat. Ez különösen akkor bánt, ha valóban neki van igaza, amit persze nehezen tudok elképzelni. A gyerekekkel nagyon jól vagyok, már barátság, hiszen közel vannak a felnőtté váláshoz. Megnyugtat, hogy általuk folytatódni fogok, így könnyebb lesz (talán) meghalni.

Elfelejtettem mondani:a feleségem nagyon szép.

László György

,

Comments are closed.