Forrás: ÉS

VÁRI ATTILA

Élőholtak

A rendszerváltással úgy nekilódult a város, hogy még a Súrlott Grádics törzsvendégeit sem hagyta érintetlenül ez a népvándorlás.

Az emberek, akik soha ki sem tették a lábukat az országból, most úgy rohantak Budapestre és Bécsbe, mintha be akarták volna pótolni azt az időt, amelyet a világtól elzárva töltöttek, s bár Ötödik Békai nem kellett engedélyezze senkinek a Nagy Utazást, azért a temetőőr mégis úgy tartotta ildomosnak, ha bejelenti a szándékát.

– Én kérem szeretettel pontosan hetven esztendeje nem jártam a császárvárosban, akkor a háború végén ott akartam maradni, de aztán mégis hazahúzott a honvágy.

– Aztán milyen pénzen akar ott legénykedni? – kérdezte a Mesztic fűszerkereskedés hordárja, aki már élvezte a változás gyönyörét, mert kapribogyós ringlit falt a sörhöz, amit nem látott vagy harminc esztendeje. – Aztán honnan a pénzecske hozzá? – kérdezte, de mert azzal, hogy kitört a demokrácia, mindenki szabadon tarthatott magánál valutát, amit mind ez idáig börtönnel büntettek, ezért a temetőőr elnéző vigyorral kacsintott a kérdezőre.

– Azt hiszi, hogy ingyen gondoztattam az Izraelbe kivándoroltak családi sírjait a zsidótemetőben? Vagy azt hiszi, hogy nem számítottam arra, hogy egyszer ennek is vége lesz? Mert nekem kérem a bécsi bankokban annyi sírgondozási pénzem gyülemlett fel, hogy taxival hozom majd maguknak a rengeteg ajándékokat.

A temetőőr az indulás előtt ajánlatot tett a kompániának, hogy jegyeztessenek be közösen egy temetkezési vállalatot, de a többiek, korukra való tekintettel, ízléstelennek, mi több, feketehumornak tartották az ajánlatot.

– Aztán egymást temessük? – kérdezte a pedellus.

A temetőőr pedig ment, intézett, és nem jött üres kézzel.

Három feketére lakkozott, használt Mercedes halottszállítót hozott, s az üvegezett hátsó koporsótérben annyi mindenfélét, hogy a többieknek napokig volt min ámuldozniuk.

Igazi márciusi schwecháti sörökkel traktálta a kompániát, s amire a legbüszkébb volt, az egy rádió adó-vevő készlet, amellyel, mint mondta, ellenőrizheti a temetőben a sírásókat, nem kell beteges lábaival naponta többször is megmásznia a hegyet.

Megtanította a társaságot a gombok kezelésére, s a sírkertben olyan rádiós vadászatokat rendeztek, hogy arra még a többi törzsasztalok vendégei is kíváncsiak lettek. Vadászatnak nevezték, mert egy skálán meg lehetett állapítani, hogy a közelben, vagy éppen nagyon messze van a válaszoló, és akár a gyermekek a bújócskában, lehetett szólni, hogy gyere elő, látlak, s így, e rendőrség által már régen használatos készülékek miatt, attól, hogy órákat töltöttek a friss levegőn, szinte megfiatalodtak a vének.

De, minthogy minden örömre jön az üröm, ez a gyermeteg játszadozás sem tarthatott örökké, mert bármilyen hihetetlen, Ötödik Békai valahogy elveszítette a készülékét.

Pedig nagyon belejöttek már. Csillagrendszerben használták a „dumagépet”, mindenik hallott mindent, ami a hálózatban történt, s már azt is megszokták, hogy csak egy-egy számot, az éppen hívott azonosítóját kell mondani, s utána azt, „vétel”, s akkor a harangozó válaszol a pedellusnak.

Ötödik Békai pedig elhagyta a maga készülékét, pedig ő kapta az egyes számot, a temetőőr, aki tulajdonosként jogot formálhatott volna arra, hogy ő legyen az első, számozatlanul a „mennyország” jelszóra felelt.

– Nincs más megoldás, mint az, hogy maguk mind kikapcsolnak, hogy ne zavarjuk a keresést, én pediglen ismételgetem, hogy „mennyország hívja párját”, aztán csak meghallják, hogy hol lehet az ebugatta. Mert, hogy közel van, azt látom.

A többiek nekiindultak a ravatalozó környéki részekbe, füleltek, s egyszerre meg is hallották, hogy „mennyország hívja párját”, de a különös az volt, hogy az ismételt hívójelre egy női hang válaszolt is.

– Miért akarod, hogy utánad menjek? – zokogta egy ismeretlen, s a hordár rájött, hogy Békai azért nem látta a masinát, mert egy frissen hantolt sír művirág koszorúi közé esett. Most onnan jött a repedtfazék hang. – „Mennyország hívja párját.”

Az asszony meglátta a fűszerkereskedés hajdani hordárját, s mintha csak védelmet nyújthatott volna az idegen, kétségbeesetten karolta át.

– Istenem, az uram azt akarja, hogy most rögtön utána menjek – mondta, s bizonyítania sem kellett ezt a tényt, mert hallhatóan a sírból jött a hang. – De legalább abban biztos lehetek, hogy szegény nem a pokolba került – mondta az aszszony, mert egyre türelmetlenebbül hangzott el a távoli mondat: „mennyország hívja párját.”

A hordár csuklani kezdett a visszatartott kacagástól, s megérezte, hogy az istenáldotta temetőőr olyan tréfasorozat eszközével lepte meg a társaságot, hogy hetekre, hónapokra lesz, amin szórakozzanak, mert mostanság egyre tragikusabbra hangolt, vagy túlságosan magasröptű dolgokkal foglalkoztak a törzsasztalnál, úgy, hogy már szinte megfeledkeztek arról, hogy a legegészségesebb légzésforma a teljesen gátlástalan röhögés.

Megnyugtatta a reszkető özvegyet, hogy szó sincs arról, hogy most azonnal várja a megboldogult a túlvilágon, mert az lehet az üzenet értelme, hogy biztos információja van férjének asszonyom, hogy maga is olyan bűntelenül élt, hogy jó helyet tud majd szerezni önnek, talán olyant, ahonnan mindent lehet látni. Tetszik tudni, kezét csókolom, az ott olyan lehet, mint a színház, ahol ugyebár van zsölye, páholy, karzat és kakasülő, mert a mennyországon is kell legyen első osztály, másodosztály…

Elkísérte az asszonyt a temetőkapuig, aztán visszaballagott a hanthoz, s a koszorúk közül kiszedte a készüléket.

– Itt négyes, itt négyes… vétel – mondta, s már alig várta, hogy elmondhassa a többieknek, hogy mire való ez a hálózat.

*

A temetőgondnoki lakásban a többiek a Bécsben vásárolt, hordozható tévét nézték. Nem volt nagy választék, de szemüket lekötötte az, hogy színes volt a kép. Békai korszakalkotó felfedezést tett, rájött, hogy a szobaantennát megzavarja, ha fémmel közelítenek hozzá, mert amikor a temetőőr elment a készülék előtt a pléhtálcával, imbolyogni kezdett rögtön a kép. Ennek a felfedezésnek a későbbiekben különös hatása lesz majd a társaság életében.

Egyébként csak a hordárra vártak, mert a ravatalozó mellett már ott álltak menetkészen a fekete Mercedesek, amelyekben elöl, a vezető mellett, még két utasnak volt helye, úgy, hogy szükség volt mindháromra ahhoz, hogy levitessék magukat az alig kétszáz méternyire lévő Súrlott Grádicsba.

– Álljanak arrébb azokkal a gyászkocsikkal, még elijesztik a vendégeimet. Azt fogják hinni, hogy olyan rossz a kosztom, hogy nem is mentőre van szükség, hanem gyászhuszárra, mert már a gyomormosás sem segítene – mondta egy szuszra Baloghné, de aztán megbékélve, kályha mellőli székéből, ő is bele-beleszólt a készülő hecc tervezésébe.

Nem akartak valami egyszerű tréfát, Békai, aki moralizáló hajlamú lett az utóbbi időben, azt mondta, hogy olyan özvegyet kell keresni, akinek saját vagy férje bűnei miatt van elég oka a penitenciára, de az sem megvetendő szempont, hogy úgy kell kiválasztani az alanyt, hogy az illetékes síron legyen valami üreg vagy olyan hely, ahová észrevehetetlenül el tudják dugni a készüléket.

A Súrlott Grádics közben megtelt emberekkel, s már nem volt ildomos hangosan beszélni a készülő eseményről.

A nagy tervezésbe belefáradva, de a tömeg miatt is, a temetőőr üzent az egyik sofőrnek, hogy hozza be a Mercedesből a hordozható tévét, amihez képmagnót is vett. Mert hecc ide, hecc oda, ha már megígérte a fél városnak, most be kell mutatnia azt a kazettát, amelyet Budapesten vásárolt, s amely a sok vesztes csata, háború s a békeszerződések megalázó feltételei után, azt volt hivatott erősíteni az emberekben, hogy igenis tud győzni a magyar.

– Hát akkor, kérem szeretettel, indítsuk el az ANGLIA-MAGYARORSZÁG 3-6 és a MAGYARORSZÁG-ANGLIA 7-1-es mérkőzéseket.

*

A városban nagyon hamar híre futott, hogy Koronkainé beszélt a nemrég elhunyt férjével, s hogy a hiedelem babonás meggyőződéssé váljon, a temetőőr, de a többiek is, bárki kérdezte tőlük, teljes komolysággal állították, hogy már régóta tudtak más hasonló estekről is. Olyanokról, amelyekről biztosan értesültek, de amelyeket a túlvilági üzenet címzettje, személyeskedő vagy éppen megalázó tartalma miatt titokban akart tartani. Üzenetekről, amiket nem szívesen mutogatott volna kirakatban senki. És amit az özvegyek nem akartak fennhangon ismételni, az örök titok maradt.

– Az a tapasztalás a világon, hogy az ilyesmi nem asztaltáncoltató szellemidézés, ezért csak az hallhatja, akinek szól. Már engedelmével – mondta Békai a pékségben kiszolgáló fiatal özvegynek. – Már engedelmével, ki dicsekedne el azzal, hogy amikor virágot tett a férje sírjára, odalentről azt sziszegte neki… Ki sem merem mondani…

– Súgja ide, Pali bácsi – mondta az asszonyka, s az öreg aztán olyan hosszasan susogta a titkot, hogy távolról úgy nézett ki, mintha az asszony nyakának illatától bódulatba esett volna…

Az egész város megbolondult, délutánonként annyian voltak a temetőben, mintha minden órán halottak napja lenne, s az öregek úgy döntöttek, hogy várni kell a kieszelt heccel, mert a sokadalomból még valaki észre vehetné, hogy csalásról van szó. Bár a tömeg, a rendszerváltó nagy összezavarodásban hinni akart valamiben, s mert még a román napilapban az ortodox pópa is, aki a vallási rovatot vezette, olvasói kérdésre azt válaszolta, hogy hasonló csoda már sok helyen történt, heteknek kellett eltelnie, hogy kivitelezésre kerüljön a nagy beugratás.

Addig is bejegyeztette a temetkezési vállalatot a temetőőr, s a fekete Mercedesekre fehér betűkkel fölírták:

TÚLVILÁGI HANG

Temetkezési vállalat

*

A kiválasztott „beetetése” elkezdődött. Éjszakánként lidércfényt láttak az özvegy férjének sírja fölött (a temetőőr pálinkája égett), erre annyi volt a tanú, mint réten a fűszál, még a helyi sajtóban is közöltek képet a furcsa jelenségről. S az öregek, a pletykacsatornákba csöpögtetett hírekkel elérték, hogy a szekus özvegye, aki a nyomor-korban a főtéri élelmiszerbolt főnöknője volt, verőlegény férje révén, aki, amikor „nyugdíjba ment a cégtől”, a legzsírosabb állásba került: ő lett a kommunista párt háttérgazdaságainak igazgatója – nos ez az özvegy lett a kiválasztott, s mert férje sírján többször is láttak lidércfényt, járni kezdett a sírhoz.

Csúnya, kortalan, rosszarcú nő volt. A forradalomnak nevezett események alatt halálra kereste a tömeg, s csak tavasz felé került elő, akkor, amikor már nem kellett attól tartania, hogy saját és férje bűnei miatt meglincseli a tömeg.

Templomba kezdett járni, s mert sem a katolikus, sem a református hitben nem azt kapta, amit várt, Békai biztos hírforrása szerint egy hegyi faluban látták a szakállas román kalugyereknél, akikről úgy hírlett, jó pénzért feketemisét celebrálnak, s papírszeletre írt iszonyatos átkokat árulnak, amelyet le kellett nyelnie szenteltvízzel annak, aki azt akarta, hogy ellenségén fogjon az átok.

Minden délután hat óra körül jött az özvegy, s amikor már biztosak voltak abban, hogy a lidércfénynek, s néhány apróbb üzenetnek, amelyek jelentéktelen dolgokat közöltek más gyászolókkal – meg van a hatása, a pedellus, a szekus sírjától nem messze, művirág koszorúval a karján, vitába keveredett „elhunyt” élettársával.

– Miért mondod, hogy ne merjem a sírodra rakni a koszorúmat?

…

– De hiszen te magad mondtad, hogy a halálod után nősüljek újra, mert egyedül éhen halok.

– …

– Ne veszekedj most is, mert faképnél hagylak – mondta a pedellus, aztán mérgesen a hanthoz csapta a koszorút, s a szekus özvegyét szinte fellökve iparkodott a sírok közti szélesebb út felé. Hallotta, hogy az asszony caplat utána, de nem lassított, csupán annyit tett, hogy bekapcsolta esőköpenye zsebében a rádió adó-vevőt.

– Domnu! – szólította meg az özvegy, aki ahhoz az emberfajtához tartozott, aki nem ismert más megszólítási módot, mint azt, hogy elvtárs vagy elvtársnő, s mert mostanság nem volt ildomos így szólítani senkit, de nem akarózott úrnak vagy asszonyomnak titulálni azt, akivel beszélni akart, inkább a román megszólítást választotta.

– Domnu, tetszett beszélni a megboldogulttal?

– Még hogy beszéltem! Ő beszélt, azt parancsolta, hogy azonnal adjam el a házat, mert biztos forrásból tudja, hogy ha nem adom a pénzt az új templom építésére, akkor a pokolban, szurokban fognak főzni, mint őt, s azt mondja, hogy olyan fájdalmat a földön sosem érzett, mint a katlanban, s hogy hamarosan rám is az vár…

– És maga hisz benne? – kérdezte gyanakodva az asszony.

A rádiókészülék, amelynek túloldalán a kompánia végighallgatta az épületes szöveget, most tisztán és mindenki által hallhatóan azt közölte:

– A földi bűn nem hit, hanem törvény kérdése – mondta Baloghné, a Súrlott Grádics tulajdonosának a neje. A tulajé, akit viszont úgy emlegetett a város, hogy a „Baloghné férje”. Most a pörköltjeiről, egybesültjeiről híres szakácsné e nevezetes eseményhez statisztált. Békai kérésére örömmel jött, mert ha azt akarják, hogy hihető legyen a játék, mindenképpen kell legalább egy női hang.

– Mondd meg a kételkedő Nikusán Máriának, hogy a férje itt van, mert köröttem mind egyvárosiak vagyunk, de őt nem főzik, hanem naponta szeletelik, mint valami szalámit, s a fájdalomtól egyfolytában üvölt – és mintha csak hitelesíteni akarná a helyzetet, Tikusán Jeremia nyugalmazott szekus ezredes üvöltése hallatszott a távoli sír felől.

– Mária, Mária – jajongta, de a pedellus úgy tett, mintha nem is hallaná ezt a nem neki címzett sirámot.

– Hallja? – kérdezte a szekus özvegye, de a pedellus tagadólag rázta fejét. – Hogy lehet, hogy maga nem hall semmit, amikor pedig én hallottam a maga doamnáját?

– Áthallás lehetett. Tetszik-e tudni, annyian vannak a túlvilágon, és olyan kevés a szabad vonal, hogy néha a kezelők ott is tévesztenek – mondta a pedellus, és mintha csak őt akarná igazolni, a zsebében, a temetőőr készülékének frekvenciáját elnyomva, megszólalt a rendőrségi riadókocsi vezetője:

– Itt száznegyvennyolc, itt száznegyvennyolc, gyilkossági csoport. Emberöléses rablás a négyes körzetben, négyes körzet figyelem. Vétel. Négyes, vétel.

– Ez mi volt? – kérdezte halálsápadtan az özvegy, s a pedellus, aki időközben kikapcsolta a készülékét, s azt tehették a többiek is, mert a szekus sírja felől sem volt folytatása a rendőrségi bejelentkezésnek, most titokzatos arccal mondta:

– A pokolba kerülnek a gyilkosok, rablók, s ott folytatniuk kell a mesterségüket, de a pokolrendőrség azonnal megbünteti őket. Van olyan, akit naponta kétszer is felakasztanak. Ezt onnan tudom, hogy egy Csíkból elszármazott Páter mesélte.

Az asszony, talán félőrült volt a félelemtől, mert a pedellusnak kellett támogatnia, hogy a temető terméskő sétányán föl ne bukjon, s akkor az egyik kripta mögül, kezét fülére tapasztva, kilépett a harangozó.

– Nem, nem, nem – ismételgette, aztán ripacs módjára szólította meg a pedellust. – Hallja-e, azt üzenik nekem, hogy úgy járok, mint… – és sorolni kezdett két híres autószerencsétlenséget, amelyekben egy-egy család minden tagja elpusztult. Aztán azt a tűzesetet, amelyben benn égett négy gyermek és a férj, s csak az asszony menekült meg, aki azon az éjszakán is kimászott az ablakon, hogy a szeretőjéhez menjen, de a tűzesettől eszét vesztette, azóta is rongybabákkal a karján járkál a zártosztály folyosóin, s a gyermekei nevét énekli. Ezek tények voltak, erről cikkeztek a helyi lapok is. – Azt üzenik, hogy így járok én is – mondta a harangozó, és fülére tapasztva tenyerét, elindult a temetőgondnoki lakás felé.

– Lássa-e – mondta a pedellus. – Negyven évig csend volt, mert a kommunisták úgyis pokollá tették az életet, nem kellett azoknak odalent újabbnál újabb penitenciákat kitalálni az élők számára. Tetszik-e ismerni azt a mondást, hogy aszondja „elszabadult a pokol”, hát kérem, itten most ez történik. És ugyebár ma csütörtök van, ilyenkor a mi városunk gyakrabban kap odaátról távolsági vonalat, azért volt ma több a hívás…

*

Nagyon vigyáztak arra, hogy egy-egy magányos temetőlátogatót részeltessenek a túlvilági kapcsolat élményében, de nem vitték túlzásba a dolgokat. Éppen csak annyi üzenetet gyártottak, hogy a városban ébren tartsák a természetfeletti eseményről szóló történeteket. Amolyan semleges üzeneteket kaptak néhányan, hogy „nagy megnyugvás van a lelkemben”, meg olyant, hogy „tudom, hogy minden jóra fordul, a fontos, hogy ne keseredjen el az ember”.

Aztán eljött a várva várt csütörtök, s a szekus özvegye, aki szinte naponta ott ült a vörös csillagjától megfosztott fejfa mellett, egészen halkan, de tökéletesen érthetően megkapta a várva várt üzenetet.

– Akiknek javait elszereztem, azoknak mindenét visszaadom. Tegyél közzé hirdetést a magyar és a román újságban is, hogy általad kárpótolom mindazokat, akiknek valaha elszereztem a jussát. Kisséknek add vissza a Trébelyben lévő gyümölcsöst, özvegy Tolokánnénak a Fürdő utcai házat… A többi telekkönyvi kivonat a helyén van. Azokat is mind add vissza. Az átírást is fizesd ki. Aztán a házkutatásokból származó ékszereket is add vissza… aztán a pénzből, amiről tudsz, vegyél egy lakást Bukarestben, költözz el innen, mert nekem csak akkor lehet békém.

Az asszonyt a közeli sírnál imádkozást tettető Baloghné, s egy idegen kellett magához térítse az ájulásból, de még akkor sem volt egészen magánál, amikor a koporsók ki- és berakását hangtalanná és könnyűvé tévő gördülő lapra fektették az egyik fekete Mercedesben, s haza is szállították, egészen a káder-dűlőnek nevezett villasorig.

– Mi történt? – kérdezte az asszony, a vezető mellett ülő, de menetiránynak hátat fordító, s őt mereven bámuló temetőőrtől.

– Csak annyi történt, hogy a mentőorvos szerint meg tetszett halni, de csodák csodája, amikor be akartuk fektetni magácskát a koporsóba, életre tetszett kelni. Szörnyű üzeneteket kapnak mostanában egyesek odaátról. A kövér pék ugyebár, aki leitta magát a temetőben, aztán engedelemmel legyen mondva, levizelte a felesége sírját dühében, mert olyan kegyetlenséget kértek tőle odaátról, az is megjárta. Ugyebár részegségében két eladott ház árát bédugta a kemencébe, hogy jó rejteke legyen, aztán másnap, hétfőn hajnalban, amikor kijózanodott, begyújtott a sütéshez, s füstté lett minden vagyona.

Az asszony is olvasta az újságban a részeges pék esetét az elégetett pénzzel, de nem tudott a sírgyalázásról, sem az üzenetről, s amikor kisegítették a halottas Mercedesből, már biztos volt benne, hogy teljesítenie kell, amit a férje üzent.

A Súrlott Grádics törzsasztalánál mindenki az újságokat figyelte. De sem pénteken, sem a szombati számban nem jelent meg semmi. Aztán vasárnap, mintha bomba robbant volna, az alkalmi újságárusok szenzációs különkiadással álltak az utcasarkokon, a forgalmi lámpák környékén.

Az első oldalon, mindkét újságban, románul is, magyarul is ugyanaz a vezércikk volt olvasható, s a lap tele volt ingatlanok, értékes aranytárgyak fényképeivel, s közöttük mint magyarázó szöveg, az özveggyel készült interjú, amelyben férje nevében bocsánatot kért azoktól, akiknek javait elorozták.

A társaság megdöbbent a nem várt eseménytől. Ők, s általában a város is csak három-négy gyanús ingatlanról tudott, s most kiderült, hogy a nyugati utakért cserébe, amelyekről általában nem tértek vissza a „turisták”, Nikusán ezredes visszadátumozott közjegyzői okirattal a családjára íratta a távozni vágyók vagyonát, s a politikailag gyanús egyéneknél végzett házkutatáson ékszereket, porcelánokat, festményeket foglalt le, saját magának.

Most mindez ott volt a lapban.

A Súrlott Grádicsnál senki sem röhögött, pedig erre találták ki a mókát.

– Nálam igyuk ki a szentjánost – mondta a temetőőr, s a társaság felcihelődött, beszálltak a halottaskocsikba, s amikor a gondnoki lakáshoz vezető úton gyalogoltak fölfelé, iszonyatos robbanást hallottak.

A fasor lombjainál magasabb lángcsóva jelent meg a temetőből kiszakított, az új lakónegyedbe vezető út közepén. Dübörögve égett valami, olyan fülsiketítő robajjal, mintha sugárhajtású gép akart volna fölszállni. A robbanás hatalmas krátert vágott az aszfaltba, s mert ott volt a hajdani kolera-temető, amelyet kisajátított a város, most mindenfelé koponyák, lábszárcsontok röpködtek.

– Mondtam, hogy nem kellett volna ebbe a csuszamlós agyagba rakni a gáz fővezetékét – dünnyögte a temetőőr, de Ötödik Békai letorkollta:

– Miféle gázvezeték? Ha a mi bosszúnkhoz, hogy a kommunistákat egy kicsit beijesszük, a maga három liter tiszta pálinkája kellet, akkor képzelje csak el, hogy aki ezt a nagy lidércfényt csinálja, az még mennyi gazságról tudhat?

A városban azon a napon felgyújtották a marxista-leninista baloldal székházát, s a másnapi újságban, a hajdani pártrovat vezetőjének tollából olyan írás jelent meg, amelyben felszólítják a múlt rendszerben gazságokat elkövetőket, hogy e lap hasábjain számoljanak be bűneikről.

– Az emberiség többnyire hülyékből áll. Vétel. Ezeknek kuruzsló, energiázó csontkovácsok kellenek, és nem történelmi igazságtétel. Vétel – mondta bele a készülékbe Ötödik Békai.

– Itt mennyország. Vétel. Igaza van egyes – mondta a temetőőr, de nem fejezhette be a mondatot, mert rajtaütésszerűen rontott rájuk a rendőrség, mert az illegálisan behozott készülékek zavarták, olykor teljesen elnyomták a rend őreinek, a rendről és őrizésről egymásnak küldött bűnmegelőző üzenetét.

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 11. szám