Népszabadság * Horeczky Krisztina * 2006. március 20.
Testhez feszülő trikóban borzolják az idegeket Kép: Kovács Bence A Batsheva Dance Companyt, Izrael első modern táncegyüttesét 1964-ben alapította Martha Graham és Bethsabée (Batsheva) de Rotschild bárónő. A világ egyik legkeresettebb társulata – mely legutóbb 2004-ben járt nálunk Ohad Naharin közönséggel ingerkedő Mamoototjával – két munkával hozta zavarba, majd vitte táncba a publikumot.
Sharon Eyal félórás műve, a (felújított) Love hamisítatlan kultúrsokk. Tizennégy táncos, fekete, testhez feszülő, zárt nyakú felsőben-shortban borzolja idegeinket tökéletesen szerkesztett, gépies mozdulataival, vagy húsz percen keresztül. A fülsiketítő, monoton ipari zene és az irányított tömegemberek Bauhaus-látványa fölébreszti bennünk a gyanút: gyárlátogatáson vagyunk? Változik a muzsika, egy újkori francia sanzont hallunk, de a személytelen, érezni képtelen férfitömeg és a fehérnép tovább húzza az igát. Csak egy apró, filigrán nő rángatja csípőjét kétségbeesett dühvel. Mikor azzal áltatom magam, ma este láttam ennél riasztóbbat is – egy férfi csíkos inghez vékony, török mintás nyakkendőt kötött -, fölcsendül egy gyönyörű popballada, fülbemászó refrénnel („There is love”).
Az üres térben, világítóvörös padlón egy majdnem tar nő áll, szólójára eláll a lélegzet. Mögötte hét, immár hús-vér nemtársa egymás után lép ki a sorból, torokszorító magánymonológokkal. Eyal absztrakt mesterművében váratlan elemi erővel tör felszínre a szerelem víziója az aszexuális robotnőkből. A titokzatos Love-ban pőrére vetkőztetett, kifosztott ember-masinák búcsúznak régóta őrzött szenvedélyüktől – amely sosem talált tárgyat magának.
A népünnepélybe csapó est második része, a Deca Dance válogatás a Batsheva „házi” koreográfusa, védjegye, 2003-ig művészeti igazgatója, Ohad Naharin műveiből. Tizenhat év (1985-2001) hat munkája, időutazás Vivaldin,Habib Alla Jamalon, a heavy metalon, ismert slágereken, a cha-cha-chán át egészen az Óz kultikus betétdaláig. A homoerotikus Black Milk öt félmeztelen, iszapstigmás, bő vászongatyás férfi pompás rítustánca. A Vivaldi-áriákra készített, ironikus, lírai duó, a barokk kosztümös Mabul némiképp kilóg a kollekcióból. Hatásos látványeffekt a hatalmas mikrofonnal playbackelő, kvázi-gólyalábakon álló, flamenco ruhás amazon a Sabotage Babyből. A Naharin-gyűjtemény démoni sikert hozó epizódja előtt megszólal az „Over the Rainbow” technováltozata. A fekete, uniszex zakóba, nadrágba öltözött táncosok, kalappal fejükön elhagyják a színpadot, hogy tizenhárom nézőt ropni hívjanak. A pimaszul hatásvadász, ám féktelen, ravaszul koreografált össztánc során a rongylábú táncrajongók állták a sarat. Meglepő dramaturgiai ügyetlenség, hogy nem ezzel zárul a másfél órás vendégjáték.
A Batsheva Dance Company briliáns táncművészei – a trendekkel ellentétben, Pina Bausch táncszínházához hasonlóan – hiteles érzéki individuumok, nem pedig klónozott médiumok. Előadásuk során a színpad nem alakul át ravatallá, sem metafizikai kongreszszussá. Ragyogó produkciójuk bizonyítékul szolgál arra, hogy a kortárs tánc élhet a humor, a szélsőséges érzelemkeltés, a „közönségbarát” szórakoztatás eszközeivel. Keresheti rokonszenvünket, lehet (viszont)szeretni – hagyva a kultúrgyászt másra.
Batsheva Dance Company: Love; Deca Dance – Művészetek Palotája
