Interjú Deák István történésszel, a Columbia Egyetem nyugalmazott professzorával
Népszabadság * Horváth Gábor * 2006. március 18.
Ma nem csak politikai értelemben, de sajnos kulturálisan sem olyan izgalmas a régió, nem jönnek onnan új áramlatok.Kép: Domaniczky Tivadar Minden történelmi eseménynek lehet aktuális politikai jelentősége, ha az foglalkoztatja, és mai helyzetük átgondolására készteti az embereket – mondta lapunknak a New Yorkban élő amerikai magyar történész. A hamarosan 80. születésnapját köszöntő Deák Istvánnak személyes élményei vannak arról, hogyan élte meg Budapest az 1945-ös ostromot.
– Ön fiatalon hagyta el Közép-Európát, mégis mindig ez a térség izgatta. Segíti-e a történészt, ha földrajzi értelemben kicsit távolabbról szemlél egy régiót?
– Bizonyos korokban vagy bizonyos rendszerekben segít, mert nácizmus vagy kommunizmus idején rendkívül nehéz tisztességes történésznek maradni. Nekem is sokat segített, hogy Nyugaton voltam, amikor Magyarországon diktatúra uralkodott. Igaz, ez sok hátránnyal is járt, korlátozottak voltak a kutatási és utazási lehetőségek. Most nem tudnám megmondani, számít-e még a földrajzi távolság, a magyar történészek ma ugyanannyit utaznak, mint én, ugyanúgy hozzáférnek a dokumentumokhoz, kutathatnak. Az viszont biztos, hogy a fiatalság előny.
– Vajon mi a helyzet az idővel? Ön a XIX. és a XX. század kutatója, és a kérdések, amelyekről ír, néha még ma is politikai csatározások középpontjában állnak.
– Az első könyvem a weimari köztársaságról szólt, a második Kossuthról és az 1848-as forradalomról, a harmadik az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregéről, a negyedik a második világháborúról. Tehát a legutolsó eseménytől is több mint hatvan év választ el. Nem tudni, mi a megfelelő határidő. A középiskolában tanárunk, aki kiváló történész volt, azt mondta ötven évre van szükség a múlt eseményeinek megértéséhez, de ez nem aranyszabály, amelyet ne lehetne megszegni. Vannak a reneszánsszal foglalkozó szakemberek, akik úgy érzik, hogy a XVI. század már „mai” esemény, a második világháború kutatói szerint meg az számít aktuálisnak. Kiváló amerikai kollégám, Tony Judt éppen most írt könyvet a második világháború utáni európai történelemről, amely napjainkig tárgyalja az eseményeket. Róla senki sem állíthatja, hogy ne lenne komoly történész. Én viszont semmit sem írtam 1945 utánról. Most meghívtak több 1956-os konferenciára, és kicsit zavarban vagyok. Azt hiszem, elsősorban régebbi forradalmakról fogok beszélni.
– Újabban minden februárban visszatérő, csak látszólag történelmi vita, hogy Budapest felszabadult vagy elesett. Ön szerint melyik?
– Mind a kettő. De hát a történelem mindig aktuális. A szerbek újra és újra megvívják az 1389-es rigómezei csatát. Mohács szinte úgy él a magyar emlékezetben, mint ami mostanában történt. Még a tatárjárással is foglalkoznak az emberek: úgy érzik, hogy Magyarország mindig átjáróház, a Nyugat védőbástyája volt. Ez egyébként elterjedt hit nemcsak nálunk, hanem egész Kelet-Európában, és nagy a mai politikai jelentősége. Nem lehet megmondani, hogy mi az aktuális, ami hatvan vagy ami hatszáz éve történt. Végül is minden az, ami emlékezet, ami arra készteti az embereket, hogy foglalkozzanak a mai helyzettel. Visszatérve az 1945. februári Budapestre, természetesen minden attól függ, milyen szempontból nézzük az eseményeket. Az üldözöttek, a baloldaliak, a börtönben ülők számára legalább az első órákban felszabadulás volt. A jobboldaliaknak megszállás. A New Republic című folyóiratban nemrég írtam egy cikket arról, hogy nehéz lenne azt állítani, a szovjet megszállás semmi jót nem jelentett. Legalább közelebb hozta a háború végét, végre el lehetett gondolkodni azon, hogy mi történjék a jövőben. Persze nem egészen úgy sikerült, ahogyan 1945-ben a jóindulatú emberek elképzelték, de hát ma is megvan Magyarország, viszont, ha a németek győznek, aligha maradt volna az országból valami.
– Egyik könyvének címe Hitler Európája. Hat évtizeddel később az akkori emberek ráismernének a mai Európára? Léteznek még a régi kulturális-társadalmi szövetek?
– Nehéz válaszolnom, én az egészet végigéltem, nekem ez természetes. Azt hiszem, ráismernének. Ma például Magyarországon azzal foglalkoznak, ki volt az előző rendszerben rendőrügynök. Ez ugyanúgy vonatkozik a náci időkre is. Mi volt Horthy Miklós szerepe, mi történt 1944-45 telén? Ahogy az oroszok betették a lábukat, a pincékben az emberek azon kezdtek vitatkozni, hogy felszabadítottak-e vagy megszálltak-e bennünket.
– Ezt szó szerint kell érteni? Tényleg azonnal elkezdődött a vita?
– Arra nem emlékszem, hogy pontosan ezekkel a szavakkal mondták volna, de megoszlott a hangulat. Volt, aki boldog volt és felszabadultnak érezte magát, mások kétségbe voltak esve.
– A gettókban élők véleménye nyilvánvaló, de mit mondtak a többiek?
– Általában rémülten hallgattak. Nem tudták, nem jönnek-e vissza a németek, nem tudták, ki mit fog mondani, ki kit fog feljelenteni. A szüleim a József körúton egy óriási pincében húzódtak meg. Amikor meglátogattam őket, egy szemlátomást katonaszökevény férfivel beszélgettek, apám kérdezte tőle, mit gondol, mi lesz, ki fogja vezetni az országot. Ez a katona 1944 decemberében rávágta, hogy Rákosi Mátyás. Megdöbbentünk, nekem fogalmam se volt, kiről van szó, apám emlékezetett rá, hogy ez egy kommunista, akit börtönbe csuktak. Apám mosolygott, mondta, ugyan, hogy képzeli. De látszott, hogy már van, aki gondolkodik azon, milyen irányba mennek a dolgok. Én egy zuglói pincében bujkáltam, ahol egy nyilas házmester sok fiatal zsidó lányt rejtegetett, nyilván pénzért. Ahogy az oroszok bejöttek, és kis idő elteltével randalírozni kezdtek, a házmester odament a lányokhoz, akik maguk is halálra voltak rémülve, féltek, hogy megerőszakolják őket, és rájuk förmedt, hogy most rajtuk a sor: „Eddig én mentettem magukat, most beszéljenek az oroszokkal!” A lányok azzal védekeztek, hogy egy szót sem tudnak oroszul, mire a házmester azt kérdezte: „Miért, nem maguk hívták be őket?” A házmester unokái valószínűleg ma is azt gondolják, hogy az ellenség megszállta a várost. A lányok unokái meg úgy tartják, hogy a nagymama, ha sokat szenvedett is az oroszoktól, de mégiscsak felszabadult. Ez utóbbi nem csak a zsidókra és a többi üldözöttre vonatkozott, Magyarországon sokan alig várták az oroszokat, mert utálták a nyilasokat és a németeket.
– Ötven éve kutatja Amerikából Közép-Európát. Hogyan változott az érdeklődés? Ez mindig csak az aktuális politikától függ?
– Elsősorban attól. Az 50-es évek végén, a 60-as évek elején elárasztotta az Egyesült Államokat a Szputnyik-láz, egyszer csak rengeteg pénz áramlott az egyetemekre, ahol divat lett Kelet-Európával foglalkozni. Ugyanez történt az 1968-as csehszlovákiai vagy az 1980-as lengyelországi események, illetve 1989 után. Most megint lanyhul az érdeklődés, nincs kelet-európai probléma, van viszont ezer másik. Kulturális szempontból a nagy cseh, magyar és lengyel filmek idején értelmiségi körökben nagyon érdeklődtek Kelet-Európa iránt – egy időben ez is divat volt. Ma nem csak politikai értelemben, de sajnos kulturálisan sem olyan izgalmas a régió, nem jönnek onnan új áramlatok.
New York, 2006. március
